dr. Radnai György bejegyzései

A BESZÉD…

A BESZÉD…
– Árpikám, a beszédem?
– Tessék, FŐNÖK!
– Na nézzük, mi a fő üzenetem?
– A világon „kizökkent az idő” és nekünk magyaroknak kell …
– NEKEM!
– Ja, igen, bocsánat, elírta a titkárnő.
– Hagyd a rizsát, akkor mutasd és mondd a címszavakat!
– Fehér, keresztény heterók és magyar rémisztők! Kitörünk!
– Ez jó! Ütős! Lehet a főcím is! Mi van még?
– A magyar nagykövet magyar népdalokat tanított a perui gyerekeknek!
– Ez se rossz, mondjuk elmondom, hogy „Ez elmönt nyúlászni,/ Ez möglűtte,/ Ez mögfőzte,/ Ez mögötte,/ Ez elmosogatott.”
– FŐNÖK! Erre nem is gondoltam, máris beleírom!
– Aztán?!
– Gyurcsány és Gyurcsányné…
– Az mindig bejött eddig: Soros és migráns is kell!
– Az is van, természetesen!
– Most mit fogok ígérni népemnek?
– Amit szokott, FŐNÖK: bort, búzát, de nem békességet, hanem harcot!
– Ez is jó! Mikorra?
– A bort meg a búzát az ezredfordulóra, a harcot már tegnaptól!
– Hát a család?!
– A FŐNÖKÉ?
– Nem, róluk már gondoskodtam!
– Ja, a többiek? A négy kerék már megvolt…
– Nincs ki ezeknek a kerekük, nyugodtan mondhatom újra és újra és újra.
– Ez is nagyon ott van: FŐNÖK! Tényleg: mondja ugyanazt újra és újra és újra, mert ismétlés a „nemtudás” anyósa…
2020. 02. 10. hétfő

TEGNAP LETT A MA HOLNAPJA…

„Ha a ma lesz a holnap tegnapja
Tedd a bús emléket az ablakba
Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra
Tölts még egy kortyot a poharadba!”

Szól Demjén dala a Bergendy együttestől, a „Ma lesz a holnap tegnapja”, nézem az 1976-ban készült videót a You Tube-on, a fiatal és az „öreg” arcokat, a fákon is ülök ritmust-verő lábait, Bergendy kopasz tarkóját, „Rózsi” fejét beborító bodros haját, az ütemet tapsoló kezeket, a hatalmas tömeget. ’76-ban tényleg mindenki komolyan gondolta: „Ma lesz a holnap tegnapja”, ami aztán – egy „kicsit” később – el is jött, be is következett.

Nézem a tegnapi szégyenletes, a „Kitörés napja”-ról „megemlékezésről” készült képeket, olvasom Ungváry Krisztián interjúját a HVG-ben: a „Hősök?”-ről.
Tisztelem Ungváryt, fölkészültségét, alaposságát, tárgyilagosságát és higgadtságát.
De most mellbe vág, letaglóz, amit ír. A relativizálása. Mintha meg akarna felelni a kor uralkodó szellemének. Mintha el akarná fogadni az új kánon követelményét.

Mert szerinte nem voltak hősök Budapest ostrománál: sem itt, sem ott. Mert szerinte a német (magyar) katonák nem voltak hősök, mert a háború meghosszabbításáért harcoltak és szétkövették a várost: „Aki ilyen háborús célért esik el, az nem hős, hanem áldozat”. De – szerinte – nem voltak hősök a szovjet katonák sem, „hiszen a honvédelem mellett akarva-akaratlanul a sztálini diktatúrát is szolgálták. Nem véletlen, hogy német oldalon is majdnem egymillió szovjet állampolgár harcolt”. Vagyis Hitler (később Magyarország is(?)) a Szovjetuniót a „Sztálini diktatúra” leveréséért támadta meg, vagyis a Szovjetunió nem is honvédő, hanem polgárháborút folytatott.

Mintha olvastam volna ezt már valahol.

Mintha erről írt már volna valaki.

Igen. Voltak áldozatok: a budapesti lakosság.

A „Ma lesz a holnap tegnapja” – szól a You Tube-on.

Nem: Tegnap lett a ma holnapja…

2020. 02. 09. vasárnap

(A kép a HVG-ből)

A „VERA NÉNI”

A „VERA NÉNI”
(a NAT bevezetéséhez…)

Nem szerettem a magyar órákat.
Mindig izgő-mozgó gyerek voltam, imádtam sportolni, főleg a labdajátékokat szerettem. Meg aztán – vigyázz: ez itt most a nagyképűség helye – „okos” gyerek voltam: imádtam a számtant, később a matematikát, fizikát, mindent hamarabb megértettem, mint a többiek az osztályban, ezért cefet rossz is voltam. Amikor egy matek-feladatnál rájöttem a megoldásra, már igazán nem is érdekelt a kiszámítása, ezért abban sokszor számolási hibákat vétettem vagy egyszerűen ott hagytam, csak a megoldás menetét írtam le. A történelmet is szerettem: olyan izgalmas volt mindig.
De a magyart nem.
Mert ott éppen ellenkezőleg: ülni kellett, elmélyedni az olvasottakon. értelmezni a leírtakat, meg kívülről megtanulni, bemagolni verseket, brh. A sok kötelező olvasmányt elolvasni (miközben kinn sütött a nap, meg hívtak a lányok is). A helyesírásról nem is beszélve, az a sok kivétel is. Meg féltem is a „Vera nénitől”, ami persze összefüggött a „magyar-órától” való ódzkodásommal is. Az utolsó padban ültem mindig, mellettem a Fehér Gabi ült, aki pont az ellentétem: mindig mindent elolvasott, értett, mindig készült és persze tudott is. Nem volt sikerélményem, egyszer sem.
Aztán hirtelen minden megváltozott, átfordult: talán a szerelem, talán „mégis” elkezdtem felnőni, rácsodálkozni a világra, hogy az nem is olyan egyszínű, nem is olyan egyszerű, a kutya tudja már. Mert éppen akkor a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című Petőfi verset vettük, pontosabban ott tartottunk, de csöngettek és vége lett az órának. Mindenki elemezze otthon, legközelebb megbeszéljük – mondta Vera néni, és mert abban a félévben még nem „szerepeltem” éreztem, most én jövök. Minden délután Marival, első szerelmemmel, a Feneketlen tó partán üldögéltünk a „padunkon”, ott és akkor megszűnt a világ számunkra: se Vietnám, se kosárlabda, se szocializmus, csak a fák beszélgettek a bús őszi szélben velünk. Elővettem a táskámból a Petőfi kötetet meg a mindig magamnál hordott noteszemet (nem az irodalomfüzemet), el kezdtem olvasni a verset és az lecsapott rám. Elkezdtem írni. Mari csak ült mellettem, nem szólt semmit, csak a fák rázták merengve fejüket. És elkezdtem „elemezni”, ami nem is „elemzés” volt, inkább a vers és a pillanat „ihlette” reakció, egy irracionálisan szerencsés találkozás. Elkészültem, de sok minden bennem maradt, leíratlan maradt. Még aznap éjjel is villámok cikáztak bennem: a vers nem hagyott aludni. Másnap persze engem szólított föl Vera néni: olvasd föl! – nem lehetne inkább, hogy szabadon beszéljek? – kérdeztem krákogva, de Ő szokott határozottsággal és szigorral mondta: olvasd! És én dadogva, akadozva – mert a padon írtak macska-kaparások voltak, alig olvashatóak – fölolvastam az „elemzésemet”. Az osztályban „csodálkozóan beszédes” hosszú csönd lett, én óvatosan fölnéztem Vera nénire, akinek az arcáról hirtelen eltűnt a szigor, az újbóli kudarcomtól való félelme (mert valójában „szeretett” engem is, ahogy minden gyerek-tanítványát), egy pici csillag jelent meg a szemében, mosolygóssá vált az arca, kinek mi a véleménye a Gyuri „írásáról”? És az osztálytársaim – a vers alapján, ahhoz kapcsolódóan – elmondták érzéseiket, véleményüket.
Azóta le nem rakom a könyveket, már alig tudom elrakni az olvasni valókat, ha utazni megyek, a batyumban nehezebb a könyv, mint más…
Köszönöm Vera néni!
2020. 02. 07. péntek

TE MIRE EMLÉKSZEL?

TE MIRE EMLÉKSZEL?
Olvasom a Balatoni nyaraló-t. Ungváry Rudolf mesél. Egyszerűen, mégis lebilincselően elmeséli tegnapunkat, rávezet-elvezet a mánkba, hogy megértsük: kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk.
Egyik szereplőjéről írja: „… és lehet, hogy ő is úgy vélte, döntésétől függ, ha az nem is, hogy ki a burzsoá meg ki a zsidó, de talán az, hogy mire akar emlékezni, és mire nem. A lélek nem bírna mindent ép ésszel elviselni, ami önmagának ellentmond.”
Igen, gondolom én is, a lelkünk nem bírná, ezért mazsolázgatunk, szelektálgatunk, választgatunk – és nem nézünk szembe vele. Azt hisszük, akkor „szebbé” válik a múltunk; talán meg sem történtté, ami megtörtént; akkor mi mindig „jók”, „igazak”, „bátrak” és „hősök” lehetünk.
De hát minden hiába: nem így van.
Akkor se, ha ezt a miniszterelnök sugallja; ha a legújabb NAT tartalmazza; ha elsírjuk magunkat, miközben arra és úgy emlékezünk, ahogy az nekünk éppen megfelelőnek tűnik.
Aztán a dolgok, dolgaink mennek tovább. Ugyanúgy, ahogy eddig: megint elkövetjük ugyanazokat a hibákat, bűnöket; megint „hősök” leszünk és győzteseknek hazudjuk magunkat; megint „csak a magyar”; megint és megint…
Te most, amikor olvasod e sorokat, vajon mire emlékezel? És miért arra? És talán később, valamikor megbeszéled valakivel, mondjuk nagyapáddal, nagyanyáddal, apáddal, anyáddal, a gyerekeiddel? Nektek is van egy burzsoátok és egy zsidótok? Vagy nektek mások jutottak?
Ne hazudjunk tovább, legalább magunknak ne: le van szarva a NAT, meg akik kitalálták és akik megíratták, azok is.
2020. 02. 05. szerda

AZ ÓVÓNŐ

Ma megint jó napom lesz – ébredt reggel és jóízűt nyújtózott még egyet a paplan alatt a melegben. Lelki szemei előtt lepörgette az induló napot, ma koradélután találkozom a Julival, este meg színház Erikával, nem is rossz, közte meg a gyerekek az „ovimban”, mert pénzt is kell keresni.

Néhány éve meghalt a férje, azóta egyedül él a nyugdíjából meg amit mellé keres. Korábban óvónő volt a kerületi óvodában, és amikor nyugdíjba küldték úgy döntött, tovább „óvónősködik”, ha jönnek gyerekek hozzá. És jöttek: sokan ismerték, szerették, mert mindig kedves, előzékeny volt az emberekkel, figyelt rájuk, értette a helyzetüket, a véleményüket és alkalmazkodott hozzájuk, mindig elmondta a véleményét, ami soha nem volt bántó és konfrontatív; lehetett így is, úgy is érteni, hát mindenki értette is, pontosan úgy, ahogy akarta. Szóval ezért szerették, tisztelték és vitték hozzá a gyerekeket. Minden a legnagyobb rendben megy – gondolta és fölkelt, kiment lezuhanyozni, fogat mosni, aztán az elengedhetetlen kávé, miközben már tervezni kezdte a következő utat Erdélybe, aztán Varsóba, Párizsba.

De ma nem jött senki.

Többször kiment az ajtó elé, nyomogatta a csöngőjét, hátha az romlott el, de annak semmi baja sem volt. Mi történhetett – morfondírozott magában és bement a konyhába, kitöltötte a második kávéját, aztán visszatéblábolt a szobába és leült a tévé elé a süppedős foteljébe. A reggeli beszélgetős műsor ment éppen, talán az ATV-n, de nem érdekelte, gyorsan átkapcsolt az M1-re, ahol meg egy államtitkár mondta el, hogy mennyi mindent kapnak a családok, a gyerekek és Európa minket csodál. Ott ragadt. Hallgatta a magabiztos hangot, a riporter segítő kérdéseit és elfogta valami erős nyugalom, bizsergés járta át a testét, ugye-ugye, jól látom, nem kell mindig „a semmi ágán” ülni, van itt minek örülni, minden a legnagyobb rendben van, félrebillent a feje és elbóbiskolt, miközben a kávés-pohár lassan a szőnyegre huppant.

Félóra múlva riadtan nyitotta ki a szemeit, először nem is tudta hol van, aztán meglátta a kávés-foltot a szőnyegen, mellette a poharat is, azonnal kiment az álom a szeméből és fölpattant, kirohant egy rongyért, amit bevizezett és elkezdte dörzsölni a foltot, ami elhalványodott, de teljesen nem tűnt el. Aztán az órájára pillantott, aztán a tévére, már a Ma délelőtt ment, aztán elkomorodott: hol vannak a gyerekek, miért nem jönnek már? Idegesen megdörzsölte a szemét, megvakarta viszkető orrát, megint bement a fürdőszobába és belenézett a tükörbe. Mi lehet a baj – kérdezte a tükörből visszanéző arctól, nézte a visszanéző szemeket, a táskás ráncokat a szemek alatt, a csapzott hajat, így mégsem mehetek este színházba és máris ugrott a telefonhoz, tárcsázta a fodrászát, aki délután 4-re adott időpontot, addigra úgyis elmennek a gyerekek. Akkor Julit lemondom, nem is baj – gondolta, úgyis állandóan csak a gondjairól, problémáiról akar beszélni, arról, hogy mennyire nem jó semmi sem, mindig lóg a Facebook-on és írja csak írja, ömleszti magából az ellenzéki röfögéseit, csoda, hogy él még, hogy nem ment az agyára, többször mondta is neki, hogy ne ugráljon, örüljön, hogy utazhat, írhat, olvashat, még szabadon szitkozódhat is, hangot adhat az elveinek, úgyse kell ennél több ennek a népnek, már nagyon unja, lehetne többet, értékesebbet tenni kérdezte a végén mindig, de nem akar összeveszni vele, mégiscsak 40 éves barátság, sok emlék és varázslat, mosolyodott el hirtelen a kitekert verscím miatt.

De most mit csináljak, miért nem jönnek? – vágott belé megint a kés. Csupa megbízható, jól-szituált családból való gyerekkel foglalkozott, a szülőknek nem volt gond, hogy fizetni kell a gyerekek miatt, a „megőrzéséért”, meg persze ő is mindent megtett, hogy a gyerekek jól érezzék magukat: olvasott nekik, játszott velük, amikor tehették mindenfelé mentek, még hajókázni is elvitte őket, miattuk tanult meg bánni a notebookkal, az Ipaddal, interaktív meseszoftvereket töltött le az internetről, milyen jókat szórakozott ő is a gyerekekkel.

Most meg nem jönnek. A francba is.

Ekkor kezdett el zenélni a mobilja, a „VUK” zenéje szólalt meg, akkor az egyik szülő hív – gondolta és idegesen rögtön fölkapta az „okoskát” a dohányzó-asztalról, a kezében a készülékkel elkezdett a szobában föl-alá járkálni, majd nagy levegőt vett és megnyomta a villogó kis zöld telefon-kagylót és beleszólt: Igen? Rögtön megismerte a „kis-István” (a gyerek „önérzetesen” nem engedte a Pisti becéző megszólítást, már az első alkalommal „düh-rohamot” kapott miatta) apukájának a hangját, aki a nemlétező, de mégis informálisan funkcionáló szülői munka-közösség mindenkori szószólója volt, egyébként dúsgazdag vállalkozó, aki kormányzati körökbe is bejáratos volt, meghívásos pályázatok egyik liblingje is. Neki is segített, amikor ügyvédre volt szüksége egy önkormányzati engedéllyel összefüggő csip-csup ügyben. Beszélhetünk? – kérdezte és meg sem várta a válaszát, arról van szó, hogy beszélgettünk a többi szülővel és most átmenetileg egyelőre nem vinnénk a gyerekeket magához a mai naptól, a pénzt erre és a következő hónapra természetesen mindenki átutalja, köszönjük; és elhallgatott. De miért – krákogta bele a füléhez erősen szorított okos-telefonjába, miért? Egy ideig nem jött válasz, már azt hitte, „kis-István” apukája kilépett a vonalból, amikor megszólalt: fontos hívásom van, be kell fejeznünk, nem kellett volna azt a büdös-cigány gyereket is fölvennie a csoportba azért, mert az apja zenész, még nem ide való, na minden jót, azért köszönjük – és már csak a süket csönd „hallatszott”.

Az óvónő lerogyott a fotelbe, „okoskát” maga mellé ejtette: nem is vettem föl azt a cigányt – mondta gondolatban a válaszát; nem is akartam fölvenni, nem vagyok én hülye, mit csináljak, bejött elegánsan, tisztán az a cigányzenész apa, elmondta, hogy sokat utazik és zenél külföldön, Párizsban, Londonban, New-Yorkban még Ausztráliában is, de a gyereket nem tudja magával vinni, az estéket-éjszakákat megoldotta, a napközben a probléma, de én elküldtem, hogy tele vagyok – mondta és mondta, persze csak magának. Aztán abbahagyta, csak bámult maga elé.

Nem baj, akkor fodrász és egy kikapcsolódó színház. Ekkor megint megszólalt Ákos dallama az „okoskából”, akkor Erika az és már hallotta is az ismerős „szia” köszönést, de most valahogy furcsa volt a hangja; szia, felelte egy kis rossz érzéssel a hangjában; hallom elmentek a gyerekek a cigány miatt, hiába mondtam neked, hogy nem kell másfelé is kacsingatnod, honnan tudod? – kérdezett vissza, mire azonnal jött a válasz, itt nincsenek titkok, kicsi ez az ország, különben is a kezünkben van minden, szóval ma nem mehetünk együtt a színházba, hanyagolj egy darabig, majd elnémult „okoska”…

  1. 02. 03. hétfő

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ

(utánzat)

 

  • Jenő! Én el akarok válni tőled!
  • Lujza, értem: máris megyek mosogatni.
  • Akkor is!
  • Jó, akkor utána ki is takarítok!
  • Jenő, ezt eddig is csináltad, akkor is válok és kész.
  • De Lujza, mi van veled, miért akarsz most hirtelen válni?
  • Mert akkor rögtön lenne 809 millió forintom meg neked is.
  • Honnan veszed ezt a butaságot, Lujza?
  • Hát a Rogán Anti vagyonbevallásából.
  • Jaj, Lujza: azt a Rogán csak úgy mondta.
  • És „csak úgy” mondhatja?
  • Mondhatja, de akkor ki kell vizsgálni, ha valaki följelenti.
  • És?
  • Hát följelentették.
  • És?
  • Ne bosszants, Lujza, persze, hogy nem vizsgálták ki.
  • Értem, illetve nem értem, de mindegy: de mondd Jenő, neked nem kellene vagyonbevallást tenned?
  • Nem.
  • Kár, mert akkor te biztosan az Orbán Viktort utánoznád.
  • Miért utánoznám az Orbán Viktort?
  • Mert neki sincs semmije, ahogy neked se.
  • De az Anikó asszonynak van!
  • Aha, akkor nekem miért nincs?
  • Mert te nem szereted a tokaji borokat!
  • Megszeretném, ha ez kell!
  • Lujza! Hagyd abba!
  • Jól van, Jenő: ne idegeskedj, még koronát kapsz.
  • Mit kapok?
  • Koronavírust: azt írja az internet, hogy az öregek meg a legyengültek a legveszélyeztetettebbek!
  • Ez igaz, szóval ne idegesíts föl.
  • Rendben van. De miért nem utazunk egyet, Jenő?
  • Mit nem csinálunk?
  • Hát utazzunk.
  • Hova akarsz utazni, Lujza?
  • Börtönbizniszbe.
  • Jaj! Lujza! Az egy üzletág!
  • Tudom, Jenő, mondta is az Orbán Viktor, hogy vannak olyan emberek, akik ügyvédnek mondják magukat és 12 ezer pert indítottak és az Orbán Viktor nem tudja, hova tették ezek az ügyvédek az etikai kérdéseket?
  • Nem tudom, Lujza: de az Orbán Viktor megkérdezhetné a debreceni barátját, aki foglalkoztatta a Mohácsit, aki a legtöbbet kapta.
  • Jenő, te nem vagy a debreceni barát barátja?
  • Nem.
  • Tudtam, kár. De Jenő: nagyon jó, hogy te nem tudsz kenyeret sütni.
  • Miért jó, Lujza?
  • Mert akkor menekülhetnénk, rohanhatnánk a világba, mint a Srí Lanka-i pékek a székelyek elől.
  • Lujza: sajnos azok a székelyek az M1-et nézik rendszeresen.
  • Értem, de Jenő: akik áttörik a kerítésünket, azok bőrfertőzést kapnak? Hol kapták a bőrfertőzést, a kerítésnél vagy az előzetesben?
  • Nem tudom, Lujza.
  • Kár, de olyan csinik voltak bebugyolálva, azért az nem semmi, hogy mindegyikük hozott magával ilyen ruhát, köpenyt, száj-maszkot, sapkát.
  • Nem hozták, kapták.
  • Tőlünk?
  • Persze.
  • És ki adta nekik, a Kásler vagy a Pintér?
  • Nem tudom, Lujza, de hagyd abba, ez nem vicces.
  • Szerintem se, de Jenő: a NAT vicces?
  • Miért lenne vicces?
  • Mert a Kásler miniszter, tudod, a tízparancsolatos is nevetett.
  • Nevetett?
  • Persze, hogy társadalmi vita lesz.
  • Ja, azon nevethetett.
  • Viszont a tanárok nem nevetnek.
  • Én sem, Lujza, fölháborító és tiltakozni kéne mindenkinek, mi lesz így a gyerekeinkből, unokáinkból: Kertész Imre ki, Tormay Cécile be, az üldözött magyarság, meg a Trianon fölötti gyász a lényeg…
  • Jenő, most ideges vagy? Menj inkább teniszezni.
  • Miért mennék teniszezni?
  • Mert elmarad a budapesti ATP torna, pedig kormányhatározat is van róla, hogy legyen, így biztosan kapsz szabad pályát.
  • Lujza, hagyjál békén.
  • Te Jenő, hallottad: a Pamela Anderson 12 nap házasság után válik!
  • Nem, nem hallottam.
  • Azt írta Pamela a Hollywood Reporternek, hogy kell neki egy kis idő, hogy átgondolja az egészet.
  • Nagyon bölcs a Pamela.
  • Te Jenő, akkor én is átgondolom azt a válást…
  1. 02. 02.vasárnap

SZELFI MAGYARORSZÁG (14.): A NIEDERMÜLLER…

SZELFI MAGYARORSZÁG (14.): A NIEDERMÜLLER…
Kertész Ákos, 80 éves Kossuth-díjas Kanadába távozott. Nem ma, 2012-ben.
2011 augusztus 29-én megjelent nyílt levele, amelyben – többek között – ezt írta: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”
Akkor (is) számára elszabadult a pokol.
Emigrációjának okairól sajtóirodája ezt írta: „Az Amerikai Népszavában megjelent cikkét követően politikai hecckampány indult ellene nemcsak a fővárosi közgyűlésben, ahol megvonták díszpolgári címét, de kormányzati szinten és a parlamentben is. A kormánypárti sajtó hajtóvadászatot indított ellene, és nyíltan uszította a szélsőségeseket. Ennek köszönhetően állandó fizikai zaklatásnak, fenyegetettségnek volt kitéve, tettleg is inzultálták, az utcán megtámadták, életét veszélyben érezte.”
Azt már én teszem hozzá: Magyarország gondolkodó „elitje” sem védte meg, inkább fanyalogva elfordult az írótól.
Most, nyolc évvel később ugyanaz (kezdődik) folytatódik: most Niedermüller Péter az apropó, most Ő lett a „Soros”, mert azt mondta egy tévés beszélgetésen: „hogyha megnézzük azt, hogy mi marad, ha lehántod ezeket a gyűlölet-valamiket, ugye fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom én, mik, akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen: ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük. Ez a családelképzelés. Ez azért borzalmas, mert ha megnézzük, hogy a világon mindenütt az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze: ebből – mondom csöndesen nektek.”
Tudom, értem: a szöveget nemcsak az író írja, nemcsak a beszélő mondja, hanem az olvasó, a hallgató is értelmezi, adaptálja és ennélfogva alakítja is. Amikor már a szöveg papírra került, a beszéd elhangzott, akkor már önálló életet kezd élni. A pontatlan szöveg is, meg a pontos is. Ugyanakkor persze az olvasónak, a hallgatónak, amikor értelmezi a leírtakat, a hallottakat, akkor felelősséget is kell(ene) vállalnia azért, amit „beleírt, belehallott” a szövegbe. Mert azt már Ő írta, hallotta bele…
Tegnap, a Fidesz szervezésében tüntettek a „rasszizmus” ellen. A hatalom intézményei védelmét élvezve, a közismert rasszista főszervezők is megjelentek megint a színen. Ők, akik alapvetően és meghatározóan felelősek azért, ami ma Magyarországon történik („A többi haszontalan sejthalmaznak nem sok köze van a magyarokhoz és az emberi fajhoz” Bzs): a gyűlölködés elszabadulásáért, a magyarnak magyar ellen uszulásáért, uszításáért. Fontosnak érezték kimondani, Ők hogyan értelmezték „azt, a bizonyos szöveget”, amihez persze és természetesen joguk és lehetőségük van. Felelősségük is.
Amit vállaltak és vállalnak! Dehogy vállalnak!
Nézem a közvetítésen a tüntető emberek arcát, szemét, (meta)kommunikációját. Elborzadok az agresszivitástól, az elvakultságtól, a gondolattalanságtól: „Bátraknak” érzik magukat, mert úgy gondolják „értik a dörgést”, a huthi-bayeri kinyilatkoztatásokat, a világosan egyértelmű uszítást. Tudják a dolgukat, teszik is. És a kormány, a miniszterelnök bátorítja, hergeli őket: azokat, akik hagyják magukat és így válnak azokká „a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakká és nőkké”, akikről az éppen „kipécézett” beszélt.
És hol vannak a többiek?
A fehérek között az európaiak?
Ők éppen fanyalognak.
Ahogyan 2011-ben is…
2020. 01. 31. péntek

Á(T)RVERÉS…

Nyilvános, 1 azaz egy perces, nem meghívásos ÁRVERÉST hirdetek a mai napon a tulajdonomban levő „ALAPTÖRVÉNY ASZTALA” elnevezésű műre, amely a mellékelt képeken látható.

A mű leírása:

asztal lecsavarozható lábakkal, amelyek talpán fekete gumitalpak találhatók. (A terítő és a terítőt rögzítő műanyag eprek nem természetes részei az asztalnak, de megegyezés és licit esetén elvihetők. Szintén nem tartozék a háttérben feltűnő föltűnő karácsonyi doboz és puff sem.)


A mű eredete:

eredeti, bár nem 2011 áprilisában készült, de apósom által elmondottak szerint kövéri áldással (sem) bír, viszont több demizson terhét sikeresen bírja.


A mű története:

a képeken látható asztalt a trianoni béke megszületésekor nem asztalként anyakönyvezték, de – Pokorni Zoltán által is ismert történészek szerint is – egyértelműen megállapítható, hogy magyar erdőben töltötte gyerekkorát. Később, hosszú évtizedekig egyszerű ebédlő-asztalként funkcionált a konyhában, időnként az udvaron, a diktatúrában a padláson, aztán az „átkosban” a disznóölésnél – a böllérkés mellett – elengedhetetlen tárgyként szolgált. Az ezredforduló idején kisrádió állt rajta, amin (lehalkítva ugyan, de) fölhangzott a elhíresült „öszödi-beszéd” is. Már eddigi története is jelezte: nagy feladatok hárulnak még rá! És lőn a beteljesülés: végső történelmi szerepét 2011-ben nyerte el, amikor is Kerényi tanár úr (Isten nyugosztalja) kitalálta, hogy nem magyar család az a család, amelyiknek nincsen „ALAPTÖRVÉNY ASZTALA”! Drága apósom dühös morgása kísérte a javaslatot, viszont a „drága mama” azonnal az ügy mellé állt és ezzel a kérdés el is lett döntve: a szomszéd által is elfogadottan az asztal elnyerte a teljes család közbizalmát: így az a HAZA ÉS AZ ALAPTÖRVÉNY méltó alapjává vált. Az asztal különlegességét növeli, hogy egyszer a város jegyzője, amikor az önkormányzati választások hitelesítése miatt meglátogatta a családunkat, akkor pillantásával megsimogatta azt.


Az eladás oka:

miután a gránitszilárdságú ALAPTÖRVÉNY annyiszor, de annyiszor módosult (talán csak Borkai polgármester úr hajókázhatott egy kicsivel többet, de a MINISZTERELNÖK úr biztosan nem repült annyiszor a Csányi úr repülőgépén), nem győzzük az egységes szerkezetbe szerkesztett ALAPTÖRVÉNYT megvásárolni, de nem akarjuk megcsúfolni az „ALAPTÖRVÉNY ASZTALÁT”, hogy megint a disznóvágás tárgyává tegyük, ezért Á(T)RVERÉSRE bocsátjuk!


A licit mindjárt indul: a kikiáltási ár (340 forintos árfolyamon) értendő…


2020. 01. 30. csütörtök

NA: ÉS AKKOR MI VAN?

NA: ÉS AKKOR MI VAN?
Úgyse történik majd semmi. Majd jönnek a jogászok, ’oszt jó napot! Na jó, lehet, hogy a P. Petyának is be köll majd segítenie. Ahogy szokott. Tudjátok. Nem nagy ügy. Minek itt ugrálni.
Egerben ugyanis kiesett a szekrényből egy „Kubatov lista”. Egy igazi: „Listázta a Fidesz Eger lakosságát Nyitrai Zsolt kampányában – Mutatjuk a bizonyítékokat”. Biztos a „Korona-vírus” előjele. Ugyan annak még nincs meg az ellenszere, ennek viszont a kezelésére már a FŐNÖK jó-előre intézkedett. No nem a tízparancsolatos Kásler-papa, hanem az igazi, a foci-mániákus mágus. A megoldó-ember, aki mindig és mindenkivel háborúban áll.
Na és? Te miért nem listázol? Ja, mert törvénytelen? Ők „kicsire” nem adnak. Különben is, ha kell, módosítják még a gránitszilárdságút is. Persze visszamenőlegesen.
Szóval: minek ugrálsz? Különben is tudunk rólad mindent: honnan jöttél, hová mész és minek, mit eszel-iszol és kivel, mit olvasol és persze: miket írsz a Facéra.
Szóval: kuss!
Hogy már túl vagy a hetvenen, leszarod: de vannak gyerekeid, unokáid, arra nem gondolsz? Pedig jó lenne, mert (megint) ilyen ez a világ itt Magyarországon a XXI. század elején.
Te, sorosista mitugász…
2020. 01. 30. csütörtök

A MAGYAR HATÁRON

A MAGYAR HATÁRON
Vakarom a fejem, dörzsölöm a szemem, ki kell menjek kávéért, mert nem akarom elhinni. Azt olvasom ugyanis az interneten (mi a szarnak olvasok én az interneten, amikor sakkozhatnék is, Norbit is nézhetném, Bayer, L Simon, Demeter Sz., Schmidt M. „összegyűjtött és bőrkötéses műveit” is olvashatnám ugyanazzal a lendülettel), hogy „a határátkelő épületének védelmét ellátó három biztonsági őr egyike felszólítás után három figyelmeztető lövést adott le a levegőbe…”!
Mi van?
A magyar határon biztonsági őrök lődöznek a levegőbe? Ki a f@sz védi a határt? Határőrök, akik elvesztették biztonsági őr jellegüket? Már nem is kell határőrnek lenniük, sőt: annak se kell látszaniuk? Fegyvernek látszó tárggyal lődöznek, ami tényleg elsül aztán (még szerencse, hogy egy védett madarat se találtak el véletlenül)?
Az éj leple alatt, a sötétben bujkáló, még csak nem is Jellasics seregei ugyanis elözönlötték (minegy, kb hatvanan) a határt és többmilliós kárt okoztak az ÁSZ épületében a falra festett narancssárga fölirataikkal a kerítésben, amiért Polt Péter azonnal megindította az eljárást?!
Hurrá! Meghosszabbíthatjuk a rendkívüli állapotot! Bakondi „mester” tovább riogathat és riogat is: „változtak a migránsok módszerei, nem vágják át a kerítést, hanem alagutat ásnak, vagy – ahogy a kedd hajnali esetben is -, megkeresik a gyenge pontokat. Illetve a nekik kedvező pontokat” – javította gyorsan magát.
Akkor most mi van? Rohanjuk meg a boltokat bespájzolni lisztet, cukrot, vagy készüljünk nyugodtan a Giro d’Italia magyarországi szakaszainak megnézésére, a foci Eb-re? Mert ugye közben a rendőrség, a határőrség és a biztonsági őrök fönntartják majd a rendet.
Közben persze a rendkívüli állapotot továbbra is fönn lehet tartani.
De hol van ilyenkor a Soros?!

2020. 01. 28. kedd

Lapzárta után érkezett: a volt koronaőr becaplatott a kolostor fölújított szobájába, köszönt, majd rögtön belevágott: ugye mondtam, láttatni kell, látvány kell, a többi majd jön magától…