Ma megint jó napom lesz – ébredt reggel és jóízűt nyújtózott még egyet a paplan alatt a melegben. Lelki szemei előtt lepörgette az induló napot, ma koradélután találkozom a Julival, este meg színház Erikával, nem is rossz, közte meg a gyerekek az „ovimban”, mert pénzt is kell keresni.

Néhány éve meghalt a férje, azóta egyedül él a nyugdíjából meg amit mellé keres. Korábban óvónő volt a kerületi óvodában, és amikor nyugdíjba küldték úgy döntött, tovább „óvónősködik”, ha jönnek gyerekek hozzá. És jöttek: sokan ismerték, szerették, mert mindig kedves, előzékeny volt az emberekkel, figyelt rájuk, értette a helyzetüket, a véleményüket és alkalmazkodott hozzájuk, mindig elmondta a véleményét, ami soha nem volt bántó és konfrontatív; lehetett így is, úgy is érteni, hát mindenki értette is, pontosan úgy, ahogy akarta. Szóval ezért szerették, tisztelték és vitték hozzá a gyerekeket. Minden a legnagyobb rendben megy – gondolta és fölkelt, kiment lezuhanyozni, fogat mosni, aztán az elengedhetetlen kávé, miközben már tervezni kezdte a következő utat Erdélybe, aztán Varsóba, Párizsba.

De ma nem jött senki.

Többször kiment az ajtó elé, nyomogatta a csöngőjét, hátha az romlott el, de annak semmi baja sem volt. Mi történhetett – morfondírozott magában és bement a konyhába, kitöltötte a második kávéját, aztán visszatéblábolt a szobába és leült a tévé elé a süppedős foteljébe. A reggeli beszélgetős műsor ment éppen, talán az ATV-n, de nem érdekelte, gyorsan átkapcsolt az M1-re, ahol meg egy államtitkár mondta el, hogy mennyi mindent kapnak a családok, a gyerekek és Európa minket csodál. Ott ragadt. Hallgatta a magabiztos hangot, a riporter segítő kérdéseit és elfogta valami erős nyugalom, bizsergés járta át a testét, ugye-ugye, jól látom, nem kell mindig „a semmi ágán” ülni, van itt minek örülni, minden a legnagyobb rendben van, félrebillent a feje és elbóbiskolt, miközben a kávés-pohár lassan a szőnyegre huppant.

Félóra múlva riadtan nyitotta ki a szemeit, először nem is tudta hol van, aztán meglátta a kávés-foltot a szőnyegen, mellette a poharat is, azonnal kiment az álom a szeméből és fölpattant, kirohant egy rongyért, amit bevizezett és elkezdte dörzsölni a foltot, ami elhalványodott, de teljesen nem tűnt el. Aztán az órájára pillantott, aztán a tévére, már a Ma délelőtt ment, aztán elkomorodott: hol vannak a gyerekek, miért nem jönnek már? Idegesen megdörzsölte a szemét, megvakarta viszkető orrát, megint bement a fürdőszobába és belenézett a tükörbe. Mi lehet a baj – kérdezte a tükörből visszanéző arctól, nézte a visszanéző szemeket, a táskás ráncokat a szemek alatt, a csapzott hajat, így mégsem mehetek este színházba és máris ugrott a telefonhoz, tárcsázta a fodrászát, aki délután 4-re adott időpontot, addigra úgyis elmennek a gyerekek. Akkor Julit lemondom, nem is baj – gondolta, úgyis állandóan csak a gondjairól, problémáiról akar beszélni, arról, hogy mennyire nem jó semmi sem, mindig lóg a Facebook-on és írja csak írja, ömleszti magából az ellenzéki röfögéseit, csoda, hogy él még, hogy nem ment az agyára, többször mondta is neki, hogy ne ugráljon, örüljön, hogy utazhat, írhat, olvashat, még szabadon szitkozódhat is, hangot adhat az elveinek, úgyse kell ennél több ennek a népnek, már nagyon unja, lehetne többet, értékesebbet tenni kérdezte a végén mindig, de nem akar összeveszni vele, mégiscsak 40 éves barátság, sok emlék és varázslat, mosolyodott el hirtelen a kitekert verscím miatt.

De most mit csináljak, miért nem jönnek? – vágott belé megint a kés. Csupa megbízható, jól-szituált családból való gyerekkel foglalkozott, a szülőknek nem volt gond, hogy fizetni kell a gyerekek miatt, a „megőrzéséért”, meg persze ő is mindent megtett, hogy a gyerekek jól érezzék magukat: olvasott nekik, játszott velük, amikor tehették mindenfelé mentek, még hajókázni is elvitte őket, miattuk tanult meg bánni a notebookkal, az Ipaddal, interaktív meseszoftvereket töltött le az internetről, milyen jókat szórakozott ő is a gyerekekkel.

Most meg nem jönnek. A francba is.

Ekkor kezdett el zenélni a mobilja, a „VUK” zenéje szólalt meg, akkor az egyik szülő hív – gondolta és idegesen rögtön fölkapta az „okoskát” a dohányzó-asztalról, a kezében a készülékkel elkezdett a szobában föl-alá járkálni, majd nagy levegőt vett és megnyomta a villogó kis zöld telefon-kagylót és beleszólt: Igen? Rögtön megismerte a „kis-István” (a gyerek „önérzetesen” nem engedte a Pisti becéző megszólítást, már az első alkalommal „düh-rohamot” kapott miatta) apukájának a hangját, aki a nemlétező, de mégis informálisan funkcionáló szülői munka-közösség mindenkori szószólója volt, egyébként dúsgazdag vállalkozó, aki kormányzati körökbe is bejáratos volt, meghívásos pályázatok egyik liblingje is. Neki is segített, amikor ügyvédre volt szüksége egy önkormányzati engedéllyel összefüggő csip-csup ügyben. Beszélhetünk? – kérdezte és meg sem várta a válaszát, arról van szó, hogy beszélgettünk a többi szülővel és most átmenetileg egyelőre nem vinnénk a gyerekeket magához a mai naptól, a pénzt erre és a következő hónapra természetesen mindenki átutalja, köszönjük; és elhallgatott. De miért – krákogta bele a füléhez erősen szorított okos-telefonjába, miért? Egy ideig nem jött válasz, már azt hitte, „kis-István” apukája kilépett a vonalból, amikor megszólalt: fontos hívásom van, be kell fejeznünk, nem kellett volna azt a büdös-cigány gyereket is fölvennie a csoportba azért, mert az apja zenész, még nem ide való, na minden jót, azért köszönjük – és már csak a süket csönd „hallatszott”.

Az óvónő lerogyott a fotelbe, „okoskát” maga mellé ejtette: nem is vettem föl azt a cigányt – mondta gondolatban a válaszát; nem is akartam fölvenni, nem vagyok én hülye, mit csináljak, bejött elegánsan, tisztán az a cigányzenész apa, elmondta, hogy sokat utazik és zenél külföldön, Párizsban, Londonban, New-Yorkban még Ausztráliában is, de a gyereket nem tudja magával vinni, az estéket-éjszakákat megoldotta, a napközben a probléma, de én elküldtem, hogy tele vagyok – mondta és mondta, persze csak magának. Aztán abbahagyta, csak bámult maga elé.

Nem baj, akkor fodrász és egy kikapcsolódó színház. Ekkor megint megszólalt Ákos dallama az „okoskából”, akkor Erika az és már hallotta is az ismerős „szia” köszönést, de most valahogy furcsa volt a hangja; szia, felelte egy kis rossz érzéssel a hangjában; hallom elmentek a gyerekek a cigány miatt, hiába mondtam neked, hogy nem kell másfelé is kacsingatnod, honnan tudod? – kérdezett vissza, mire azonnal jött a válasz, itt nincsenek titkok, kicsi ez az ország, különben is a kezünkben van minden, szóval ma nem mehetünk együtt a színházba, hanyagolj egy darabig, majd elnémult „okoska”…

2020. 02. 03. hétfő