MESE A JÁRVÁNYRÓL, A MEGMENTŐRŐL…
Hol, volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kidűlt-bedűlt kemencén, az égig érő fa tetején, a hetvenhetedik ágán, de mindenképpen Magyarországon innen, volt egy rinciráncos szoknya, annak volt hetvenhét ránca, a hetvenhetedikbe volt egy kis könyv, annak a tizennegyedik levelén volt ez a kis mese…
Mikor is indult: talán az elején; de mivel-kivel is kezdődött?
Talán a „Soros”-ösztöndíjjal Oxfordban tanulóval, aki aztán az orosz csapatokat a temetésen nagy hanggal „hazazavarta”; vagy „a térdre csuhások”-at rikkantóval; esetleg „egy döglött dakota ló”-ról hadoválóval; vagy nem is, talán „a soha nem hazudóval”? Nem is tudom, nem is emlékszem már, pedig ez a mese (nem is) olyan régen történ(hetet)t, amikor már az állatok nemigen értették az emberi nyelvet: igaz, sok ember se nagyon.
Történ(hetet)t egyszer, hogy abban az országban nagy járvány tört ki.
Persze az a járvány nemcsak úgy magától, ripsz-ropsz jött elő a semmiből, már hónapok óta telekürtölték a világot a hírharsogó harsonák, de azok a hírek messziről érkeztek, talán igazak sem voltak – legalábbis így gondolták az emberek, akik nem igazán és mindig értették (csak szerették hallgatni) a nyelvet, a híreket, mert mindig csak ugyanúgy és ugyanazt mondták nap mint nap nekik az elöljáróik, márpedig, ha ők mondják, az úgy is van – gondolták. Mert az elöljárók vad, galád, sem istent, sem liberálist nem kímélő terrorista migránsokról beszéltek nekik (nem a járványról), akik még lányaikat és asszonyaikat is meggyalázzák. Aztán – hogy-hogy nem – egyszer csak mégis megjelent a vírus az országban, mert gaz iráni diákok behurcolták abba a szép országba, ahová őket senki, legföljebb az ország fő-főprefektusa vagy az egyik alprefektusa hívta be nagy pénzért, amit persze nem vertek nagydobra se, kisdobra se. Még csak az kellett volna, lett volna akkor nagy galiba. De mivel nem dobolták ki, se be, hogy ki hívta be az iráni deákokat, galiba sem lett abból.
Hanem, hogy szavamat ne felejtsem, a mesélőnek meg kell válaszolnia a kérdést: hogyan szabadult ki a vírus? Mert bizony a vírus repült ide s oda (ahogyan később a szószólók mondogatták), főleg az öreg, vén embereket, a krónikus nyavalyákkal küszködőket szerette, s mivel sok ilyen ember élt akkoriban az országban, a kiszabadulás hamar járvánnyá dagadt. Ide vezetett, hogy a vírus kiszabadult a deákokból, mert a deákok nem tartották be az elöljáró utasítását, ami talán akkor még csak a fejben vót, ha vót, mert ki sem lett hirdetve se a köztéren, se a közösségi hálón, se mailen se, de még a hivatalos közlöny se adott róla híradást; tudniillik arról, hogy a messziről gyütt deákoknak önkéntesen zárdába köllene azonnali hatállyal bevonulniuk megfigyelésből és karanténból „foganatosítva” kifolyólag. Így esett, hogy ők biza nem vonultak se ide, se oda, hanem csak buliztak a deákok szállásán, aminek aztán csak kitoloncolás lett a vége.
De a kiszabadult vírus, ami akkoriban még továbbra is egy ideig csak kisebb vésznek számított, mint egy hazánkba ideiglenesen bekeveredett migráns vagy menekülő jött-ment, csak nem nyugodott, nem hagyta annyiban, hanem csak terjedt és terjedt szerte és széjjel okozva nagy fölfordulást itt is, ott is; sőt elérte a világnak és az országnak a megállását is.
De akkor már eszébe kapott a fő-főelöljáró prefektus és alakított gyorsan egy törzset; meg minden nap új meg új ruhába bújtatta, új meg új frizurával díszítgette, ízesen és sokat ismétlően beszélő tiszti-lelki főorvosasszonyát; hadait az utcára, majd később bárhová vezényelte a vírus ellenébeni nagy háborújában. Ellentmondást nem tűrően adta ki parancsait: ki-be zárjuk az iskolákat; lófittyet se nem kapnak majd a tanárok, de közben digitálisan; minek maszk, de jó a maszk; van elég eszközünk, vegyünk eleget, de mégsem kell odaadni, csak a raktárba velük.
Közben a fő-főelöljáró prefektus megvilágosodási fázisába elérkezvén úgy látta, mindez nem elég: neki bizony kell a teljes és ideig-óráig, de annál biztosan tovább-tartó teljes és korlátozhatatlan fölhatalmazás!
És láss csodát: megkapta.
Akkor aztán újfent a lovak közé dobta a gyeplőt; mit nem mondok: a dakota lovak közé csapott az ostorral és hol ruhában, hol – na nem ruha nélkül – védőmaskarában, álruhában végig-látogatta az ispotályokat ízibe; megmutatta mit és hogyan; számolgatta a vírusnak a csökkenését, de az bíza csak növekedett; viszont nem csúcsosan csak laposan szerencsére. Akkor kihirdette országnak-világnak: az ispotályokat ürítgessék a fölösleges betegektől, mert kell(het) az ágy! Különben is: a betegnek mindenhol jó, de a legjobb otthon! Aztán elrendelte a világ legnagyobb csoda-mentő gazdasági csomagját, amit telepakolt mindenféle limmel meg lommal, de esze ágában sem volt elfogadni a brüsszeli fejedelem nagylelkű támogatását.
De ezen ne időzzek már ilyen sokat, mert a mese akkor jó, ha nem túl hosszú, de se füle, se farka nincs, csak tanulsága, ha van egyáltalán; s ha lesz, aki megérti: hát folytatom.
Akkoriban, ami (talán nem is olyan) nagyon régen lehetett, ha lehetett, a fő-főprefektus elöljáró nagyon bízott önnönmagában, pontosabban csak önnönmagában bízott, mert már hosszú ideje volt fő-főprefektus elöljáró, már minden a kisujjában volt, mindennek ismerte a csínját meg a bínját; legfőképpen a szavaknak az bódító hatását; különösképpen az ellenségek legyalázásának üdvözítő voltát, és persze vazallusai pénztárcájának a feneketlenségét.
Nagy beszédet kerekített az Magdolna Harsogóban és emígyen szólt a népéhez:
„És kaptunk egy figyelmeztetést, ami arról szólt, hogy jó, jó, persze, fontos dolog, hogy jól éljetek, de ne feledkezzetek el arról, hogy hogyan kell szépen élni. És a jó élet nem hoz magával automatikusan szép életet. És szerintem itt kell keresgélnünk az értelmét annak, amit most átélünk.”
Azt a lári de fári, mi lesz itt – ijedtek meg hirtelen az ország NER-vazallusai, nagyurai, oligarchái és a rokonság, no fene. És elbizonytalanodtak hirtelen e szavaktól, keresték benne az értelmet meg a lényeget, fülük nem szokott a szavak ilyetén csengéséhez. Csak nem, te is arra gondolsz? – kérdezgették egymástól, most mi lesz, mi legyen? Mi az, hogy „szépen élni”? Hisz szépen élni ők tudnak, hisz megvan mindenük, mi szem-szájnak ingere, sőt annál több is, milyen szépen élnek: semmire sincs gondjuk, csak időben kapják meg a fülest, hogy pályázhassanak; csak mondják ott és akkor, amit kell és jön a füles is; na jó, az az 5-20 százalék mégsem a világ, de most mit kell tenni vajon e szavak elhangzása után? Talán csak nem kell lemondani a szép stadionokról, a belgrádi vasútról, az aranylábú gyerekek foci-sulikról, a szingapúri tanulmányutakról, be lehet majd hozni „aputól” Kínából maszkokat?
Most ez tényleg figyelmeztetés volt?
És tényleg nekünk, a hű fegyverhordozóknak?
Itt a vége, fuss el véle, boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejezném be a mesémet, ha még idáig követtétek.
De ez a mese nem ért véget, még nem.
Mert ez olyan mese, de olyan mese volt, aminek a végét Nektek kell(ene) kitalálni, megírnátok?! …
- 04. 22.szerda