(132.)

Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.

Mégse szánom el magam.

Minek.

Peregnek a szemem előtt a képek, a Google Fotókban rögzített képeim villognak. A „múltamból”, az elmúlt napjaimból minden nap kapok egy filmszerűen összevágott összeállítást. Nem is homályosak, nem is elmosódottak: élesek a képek, filmek. Néha még mosolyogni is tudok rajtuk. Tényleg ez történt? Tényleg így volt? Az ott én lehetek? Amott meg Thessza?

Ez az én történetem. Ez a mi történetünk.

Villognak a képek, egymás után ugranak föl a képernyőn: ahogy „akkor” (néhány nappal, hónappal, évvel ezelőtt) láttam, tapasztaltam, éreztem magam és magam körül a világot. Akkor még nem tudtam, hova vezet az út. Tényleg nem tudtam? (Nézd csak: Szentendrén sétálunk éppen a Dunaparton, még Kyra szaladgál előttünk; amott meg éppen a semmeringi csúcson üldögélünk és sörözgetünk két lesiklás között; ni csak, Dórival már Párizzsal ismerkedünk, az ott az Arc de Triomphe, a Diadalív – Dóri most nem áll még díszőrséget –, ott vonulnak a katonák, a lovasok díszmenetben; ott meg éppen olvasom az Ady-verset neki…)

Olvasom a könyvet, a sánta kutyát: az is rólam szól. Az elmúlt évtizedeimről, évtizedeinkről. Szépek. Mikor vidámak, mikor szomorúak. Az enyémek. A mieink. Kár, hogy nem látható a lényeg. A miértek. A hogyanok. Pedig ott vannak. A mosolyok mögött, az arcok rezdülésében, a simogatásokban, a születésekben és a halálokban, az „újra-temetésekben”. Nézd: ott tüntetünk, tiltakozunk, amott is mennyien gyűltünk össze az utcán! Látod-e ott vagyunk az Operánál, hallgatjuk Majtényit, milyen okosan beszél! Aztán hazamentünk.

Nézem a filmet az Illés együttesről, látom a kipirult arcokat, köztük az enyémet is, önkéntelenül dúdolom a dalokat, ujjaimmal dobolom a ritmust – megint ott vagyok a nézőtéren a többiek közt. Újra-élem a történetemet. A történelmemet. Értelmezem azokat a dalokat, verseket, vajon most nyílik a sárga rózsa? Vajon most beomlana az utca, ha lánckerék taposná? Fáj-fáj-fáj minden csók?

Ki voltam? Kik voltunk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Megtagadtuk minden álmunk? (A sánta kutya itt vonyít a lábamnál…)

Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.

2022. 07. 11. hétfő százharmincnyolcadik nap

(131.)

Nézem az öreget.

A GAZDIT.

Közben a fejemet leteszem a mellső lábaimra, de szemeimet akkor sem csukom le, alulról-fölfelé lesem akkor is a GAZDIT, keresem vele a szemkontaktust, mert úgy tudok üzenni neki, éreztetni vele, mennyire szeretem.

Meg aztán akkor érzékelem is a GAZDI „állapotát”, hangulatát, ami hol ilyen, hol olyan; mostanában inkább olyan, ezért gyakran nem tetszik a GAZDI, olyan más, mint szokott lenni, amikor be nem áll a szája, mindig mond valamit, ami olyan dallamos és lágy, közben a keze is jár a fejemen, a fejem alatt is cirógatja a nyakamat, ahol az a fehér csík van, aztán levándorol a hasamra, mert addigra már hanyatt vágom magam, hogy hozzáférjen, mert ott is jó, amikor simiz.

Mostanság viszont csöndesebb a GAZDI, nem tudom, mi lehet vele, szótlanabb, ami nem tetszik, hiába ugrálok körülötte, csak ül és bámul maga elé, mintha keresne valamit, pedig ott nincs is semmi, én tudom, mert se szaga, se hangja nincs ott semminek, még egy gyík se rohangál arra felé ebben a melegben.

Nem tetszik az öreg, a GAZDI.

MI lehet vele?

Pedig most az a motoros-berregős, nagy-táskás ember sem járt felénk, aki mindig megzörgeti a kapun lévő dobozt és bedob oda valamit, amit aztán a GAZDI kivesz onnan és széttépi, meg morog közben, hogy „nem lehet ennyi, nem is égettük a lámpát, nem is locsoltunk”, aztán kidobja a kukába és dühösen bemegy az óljába és leül a helyére és püfölni kezdi azt a billentyűs izét és közben morog magában.

Olyankor inkább kimegyek onnan, mert az az ő ólja, de nem szokott kizavarni onnan, de én mégis tudom a rendet, amikor nincs jó kedve, olyankor jobb, ha hagyjuk kiforrni gőzt, vagy hogy kell ezt mondani.

Pedig a GAZDI olyan jókat tud mesélni, nem is, inkább dallamosan, simogatóan hozzám-szólni, persze nem mindig értem, amit mond nekem, mert olyan ismeretlen szavakat is szokott mondani, hogy „akkor is mozog a föld”; meg olyat is, hogy „némely születik rangosnak, némely szerzi a rangot, némelyre pedig rátukmálják azt” és olyankor nagyon dühös lesz, néha csapkod is meg föl alá járkál az óljában, pedig az egy kicsi ól csak, alig fér el benne egy szék meg az íróasztal, meg az a sok könyv, amit lapozgatni szokott és olyankor fénylik az arca, csillog a szeme és hátradől a székén.

Aztán van olyan is, hogy a GAZDI ránéz a billentyűs dobozára és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy minden tanár fölmondott egy iskolában, mert olyan keveset kapnak ott, miközben a zOrbán (ezt mindig olyan furcsa hangon mondja a GAZDI) szerint a háborúban nem fizetésemelés kell, hanem katonák, kivéve az ő fizetését…

Nem tetszik az öreg, a GAZDI, hogyan tudnám fölvidámosítani, ez itt és most a kérdés, a séta biztosan segítene, bár ebben a melegben nem akarom, hogy a GAZDI nyelve kilógjon a szájából a pipája mellett, majd talán este megyünk, akkor ő is nézegetheti a gyíkokat, szaglászhatja a szomszéd fenekét, amiből én annyi mindent meg tudok állapítani, többek között azt is, hogy…

Na, majd este.

2022. 07. 02. szombat százhuszonkilencedik nap

(130.)

ELKERÜLHETETLEN??!

Nézzük a sorozatot. Pontosabban én nézem a notebookomon, Thessza meg fekszik a lábamnál és csak néha-néha néz kérdően rám, amikor azokat a furcsa zajokat hallja a filmből. Nem szeretem a sorozatokat, nincs türelmem mindig várni a következő és a következő és a következő részre: meg aztán mindig ismétlődnek is, ugyanazt mondják el újra és újra, miért kell ezt csinálni, miért nem elég egyszer elmondani, ’oszt jónapot. Persze „értem én”, nem értenek az emberek a szóból, lassan esik csak le a tantusz, de amikor végre leesik…

Mindig bekövetkezik.

Mindig elérkezik.

Mégis: újból és újból föltesszük a kérdést, elkerülhető lenne-e?

És újból és újból megpróbáljuk megfejteni a titkot. Miért úgy történnek a dolgok, ahogyan történnek? Ki, mi okozza? Van benne nekünk is szerepünk, vagy „csak” elszenvedői vagyunk a folyamatoknak? És ha „összefognánk”?

Vagy mindenképpen eljön a „világvége”, mindegy, hogy ártatlanok vagy bűnösök voltunk, vagyunk-e?!

Nézzük a sorozatot, pontosabban én nézem, Thessza pihen, lóg a nyelve: ma megint nagyon meleg van, pedig még el sem kezdődött a nap.

„Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen” – hallom a sorozatból a főszereplőt, éppen visszaidézi gyerekkorát, meg akarja érteni testvéreit, szüleit, miért úgy történt, ahogy történt: ki is ő valójában?! Mindannyian, én is ezt kutatjuk, keressük: mi sem akarjuk, hogy olyan legyen? Mi volt „akkor” a legrosszabb? A kiszolgáltatottság? Talán, hogy nem értettük a miérteket? Ma is kiszolgáltatottak vagyunk, ma sem értjük a miérteket – és oda a „nagy dolog a gyerekkor” is. Sőt: már nincs előttünk a „nagy betűs” élet sem…

Könyvek hevernek az íróasztalomon: amott Vámos Miklós Sánta kutyája. Az életem története. Az életünk története. „A tűrés művészet, s tenéked volt módod e téren maradandót alkotnod” – morfondíroz magában (az akkor éppen) Solti Éva főhős-főszereplő, aki már leélte életét a XX. századi Magyarországon és még mindig keresi azt és vele keresem magam is.

De hát „kétezer éve” keressük!

Thessza nem keresi, fekszik a szőnyegen, fejét a két mellső lábán pihenteti, alig szuszog. Neki sokkal egyszerűbb, nem is bonyolítja túl: „a gazdi itt van, talán nem is olyan feszült, mint szokott lenni; ma is megvolt már a jutalomfalat is, a reggeli is; majd megyünk sétálni, vadászni is” – gondolja, nem kell ennél több.

Elkerülhető-e?! – zakatol bennem továbbra is a kérdés.

„Mindig dönthetünk másképp!” – jön a mondat a főszereplőtől. De mi a másképp? Honnan tudhatom? Kellenek, kellenének kapaszkodók nekem is, talán a jutalom-falat sem ártana néhanapján. De kitől is? Mi is lenne a „jutalomfalat”? Nem lenne elég, ha meglátnánk, ha meglátnám a jót, a szépet, a követésre méltót? Észrevennénk? Észrevenném? Thessza mindig észreveszi! Pedig neki „csak” gazdi van…

2022. 06. 29. szerda százhuszonhatodik nap

(129.)

UGYANAZ?!

Te voltál már úgy, hogy az első ugatás után tudtad, ennek nem lesz jó vége? – kérdeztem Thesszától kissé krákogva, mégis komolyan a reggeli sétánkon, de még csak nem is lassított, meg sem állt a kérdésemre, csak magasba emelt farokkal szaglászta tovább a kerítés-hasadékot, mert az előbb ott valami elsuhant, amit el kellett volna kapnia. Kicsit felgyorsulva a póráz rángásától lépkedtem mögötte, miközben tovább beszélgettem vele: „Eddig voltatok ti, most MI jöttünk, mi ezzel a baj, ugyanazt csináljuk, amit ti is, amit csináltatok volna megint, ha benneteket választanak a zemberek, de nem így történt, szerencsére” – mondta tegnap (is) nekem valaki, aki korábban talán a barátom volt, mára már hűvös távolságtartással, gyanakvó tekintettel közeledünk csak egymáshoz, mondtam tovább Thesszának, te mit „vakkantottál” volna neki? De Thesszát nem érdekelte más most, csak az a gyík, ami kijött napozni, de aztán gyorsan eltűnte magát, amint érzékelte kutyám érdeklődését. „Ha tehetnéd, köztünk lennél, de nem teheted, hát morogsz” – folytattam magamban a tegnapi beszélgetést és megint éreztem a gyomromban a kiszabadulni akaró gombócot, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.

Közben kilépett az egyik kapun egy ismerős: „régen láttam, jól van?” – szólított meg, „a másik kutyája?”, elment, sajnos – feleltem, „hát ez az élet rendje, mi sem élhetünk örökké!”

„Ez az élet rendje” – zakatol a fülemben a mondat, „egyszer fönn, egyszer lenn”, semmi különös nincs ebben, hát akkor? – kérdem Thesszától, de neki továbbra sincs kedve beszélgetni.

Tényleg „mi is ugyanolyanok voltunk”?  Mi is a világot akartuk meghódítani, alig vártuk, hogy a miénk legyen: tanultunk, küszködtünk, oda akartunk kerülni, ahol eldőlnek az ügyek, ahol tenni lehet! Közben a falakat toltuk odébb, tabukat döntögettünk, és persze élveztük az életet, az ifjúságunkat. Nyertesek voltunk! Tagadhatatlanul nyertesek. Visszaéltünk vele? Csak éltünk vele? („Már mozdulatlanul lapult az indián,/ de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán/ s a szél forgatta még a puskaporszagot./ Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,/ s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár./ Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.)

Felnőttünk. Mára már megöregedtünk.

„Hisz bűnösök vagyunk mi…” – súgom most is, megint „is” magamnak, miközben Oszira gondolok a lihegő melegben, meg apámra, akik már nincsenek velem, de mégis, mindig. Micsoda terveim voltak, micsoda vágyaim, azt hittem akkor, enyém lesz a világ, nem lesz legyőzhetetlen akadály! Megoldom, tisztességesen megcsinálom!

Ugyanolyanok voltunk, mint most ők? Semmi különbség? Legföljebb abban, mi másban hittünk? Vagy abban sem?

Thessza most megáll, a sarokra érkeztünk, jön a gyalogos átkelőhely, tudja, meg kell állnia. Hát megáll. Neki a gazdi „parancsa” szent! Neki az a „HITE”!

Lassan megnyugszom. Nem: nem ilyenek voltunk. Én azt hiszem. Talán a gyerekeim is.

Hazaértünk, Thessza azonnal rohan a vízhez, a békánk éppen beugrik a kerti tavunkba…

2022. 06. 25. szombat százhuszonkettedik nap