Vélemény kategória bejegyzései

SZÜLINAPON…

Ünnepeltünk.

A kilencvennyolc évest.

Nem is kerek szám.

Mégis: tiszteletet parancsoló!

A négy testvérből ketten maradtak mára: a legidősebb most lenne száz, a legfiatalabb (apám) „csak” kilencvennégy.

Négyen voltunk: együtt nem értük el a háromszáz évet.

Torta, sütik, kávé, pezsgő és persze az elmaradhatatlan beszélgetés, emlékezés.

„Hogy is hívták a doktort Csömörön? Mari biztos azonnal mondaná” – így az ünnepelt.

Abban az évben született, amikor Vlagyimir Iljics Lenin meghalt; amikor – a Népszövetség egy évvel korábbi döntése szerint – Somoskő és Somoskőújfalu visszakerült Magyarországhoz; amikor Anglia elismeri a Szovjetuniót; amikor Hitlert öt évre elítélik, de még abban az évben kiengedik; amikor megalakul a Magyar Nemzeti Bank; amikor megalakul a magyar Fajvédő Párt; amikor bemutatják Walt Disney első filmjét, az Alice egy napját; az MTK(!) nyeri az NB 1-et; amikor született Aznavour, Méray, Zakariás, Szenes Iván, Jimy Carter …

„Ha féltem is, a helyemet megálltam -/ születtem, elvegyültem és kiváltam…” – mondhatná a költővel: vajon majd mi, az utódok, mondhatjuk majd vele?!

  1. 06. 21. kedd

NAPLÓSZERŰEN

(127.)

„A VILÁG LEGJOBB DOLGA MAGYARNAK LENNI” …

Levágtam!

Pontosabban: levágtuk! A „kicsi” fiammal (negyven)! Már „söröztem” is, zuhanyoztam is, mindjárt elkezdem „ápolni” a derekamat. Nem nagy ügy: három-négy napig is eltart, közben nehéz lesz majd fölkelni az ágyból; elindulni és a járni; fölmenni az emeletre a hálóba lefeküdni; bárhova leülni – viszont utána megint minden egyszerűbb… Thessza a kerítésen belülről figyelt minket, a sövényvágó néha fölidegesítette, minket féltett a nagy zajban, de amikor bejöttünk, azonnal megnyugodott. Lefeküdt az árnyékba, onnan sandított ránk.

Én is ledőlnék. De majd egy kicsit később, ebéd után: visszaléptem ugyanis a „kisgyerekkorba”, akkor az alvás még nyűg volt, bezzeg most, nincs jobb számomra egy ebéd utáni szundinál. Érdekes: alig vártam annak idején, hogy fölnőjek, most meg visszavágyakozom a „nagydolog a gyerekkor”-omba.

Cefet meleg van! Thessza mégis hív sétálni, de most nem megyünk, majd később. Három napja délutánonként fix programom van: a Chessbomb oldalon élőben nézem (este nyolc-kilenc óráig tart) Rapport Ricsi játszmáit, Polgár Judit szóbeli elemzésével és persze a sakkgép értékelésével. Izgalmasabb, mint az OTP Liga bármelyik meccse. Nem is beszélve a színvonalról! De ma pihenőnap van, talán Madridban sétálnak a világ legjobb sakkozói. Akkor szabad a mai délutánom!

Holnap megyünk szülinapra! Apám nővére lesz kilencvennyolc! Viszem a kilencvenhatéves Gyuri bá’-t is! Többórás videó felvételeim vannak, ahol az életükről mesélnek, az elmúlt száz évről: honnan jöttek, hová jutottak; kik is voltak ők (és persze apám is). A csömöri „szép”, mégis nélkülöző napokról, Budapestre kerülésükről, a mozgalomba kerülésükről, aztán ’44-ről, a bujkálásukról, a munkaszolgálatról, Birkenauról, kitagadtatásukról, a szerencsés menekülésről. Nekik (nekünk) felszabadulásról, az újrakezdésről. Magyarságukról.

Aztán villan a képernyő: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” vezérgondolat köré kellene a magyar kultúrát szervezni – nyilatkozza Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója, aki egyben a Magyar Sakkszövetség elnöke is. Megint kezdik. Nem tudnak leszokni róla. Miközben a „magyar” Rapport Ricsit éppen cserbenhagyják. Szabó szerint a „kultúra identitásérvényesítő eszköz”, fegyver, amit a nemzetek közötti versenyben használni kell!

Holnap szülinapra megyünk. Biztosan beszélgetni fogunk az elmúlt száz évről is, a magyar emberek életéről, az ünnepelt életútjáról is. És vajon a többiek élete, a leszármazottak, gyerekek, unokák, dédunokák és a többiek élete ilyen lesz? Mi vár rájuk? Mire készüljenek? Nekik nem „térkép e táj”, ők tudják, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, remélem rájuk nagy szárnyát borítja majd „virrasztó éji felleg”.

Szabóról nem fogunk beszélgetni…

  1. 06. 20. hétfő száztizenhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(126.)

„JÓSÁG?”

„Ma sem vághatom le a sövényt (szerencsére), vasárnap van, mégsem zúghatok a masinával a pihenőnapon, mit szólnának a mellettem lakó, élő nyugdíjas szomszédok” – hát marad a szokásos „tilitoli”: föltöltöm a kerti tavunkat (a múlt héten sem jöttek ki megszüntetni a szivárgást), egy kicsit teszek-veszek a kertben (azért nem kell aggódni, nem viszem túlzásba), megiszom a harmadik kávémat, aztán lehuppanok a gépem elé. Thessza sem találja a helyét, ma megint nagyon meleg van, ő meg „fekete bundában” bújik az árnyékba.

„Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém, amely/ csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel:/ néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen/ vagy mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken” – írta Babits Mihály 1920-ban, „A jóság dala” című versében „szomorún” érteni és érezni vélem hangulatát. »Nem tudok rossz emberek között élni«, – ezt meg közel száz éve írta Bálint György egy „pestkörnyéki asszony”-t idézve, aki felakasztotta magát. Hiába: ezek a programok a gépemen jobban ismernek engem, mint én magamat: ma nem ilyenekről akartam, akarok olvasni, mert ezt már Thessza is unja, de nem mutatja, mert melege van. Hisz az ember alaptermészete jó – bár elbizonytalanodom, mert Bálint is azt írta, „efölött már sokan vitatkoztak”, és még nem találtak perdöntő bizonyítékot sem erre, sem arra. „3,60 megint egy kiló kenyér, csak most már euróban” – olvasom a bejegyzést a Fecebookon, de mégsem borzadok el, nem szorul ökölbe a kezem, minek. Olvasom tovább Bálintot: „Minden jel amellett szól, hogy az ember jó is meg rossz is. Ha szabad még egy hasonlattal élni: eredetileg mindkét kéz egyformán használható. Később a nevelés a jobbkéz ügyességét és erejét kifejleszti, a balkézét pedig elhanyagolja. Ugyanezt fordítva is el lehetne képzelni, de bizonyos okok a jobboldal mellett szólnak. A jobbkéz tehát ügyes – az ember rossz. A baloldal és a jóság kiesik a számításból…” Azóta semmi sem változott! A rosszaság ment tovább a maga útján, a kilátástalanság továbbra is öngyilkossághoz vezetett, a „JÓSÁG” valahogyan mégsem akar utat törni magának.

„Megint ez a pesszimizmus” – néz rám Thessza, de azonnal válaszolok neki: „A vízbefuló is megsértődne, ha mentés helyett odakiáltanánk neki, hogy sürgősen énekeljen el néhány hangulatos népdalt…”

Kimegyek a kertbe, megnézem a tavi-liliomunkat, a nagy levelek lustán hullámzanak a gyenge szélben, amott éppen a békánk ugrik a vízbe, megijesztettem. Csobban egyet, de amikor hátralépek megint kiül napozni a levélre: jól érzi magát.

„Szombaton 14 ezernél is több menekült érkezett Magyarországra” – olvasom a hírt, de már nem is koppan.

Miért nem jók az emberek? „Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna… Talán később, ha javulnak a viszonyok. Talán ha majd megváltoznak a játékszabályok…” – írta Bálint, „de hát mi hozzuk azokat a játékszabályokat”, ordítanám, ha nem a szobámban ülnék Thesszával, aki már lábára tette fejét, talán el is aludt, de nem, föl-föl pislant rám, valamit érez a levegőben…

Hát ma sem vágtam le a sövényt…

  1. 06. 19. vasárnap száztizenhatodik nap

NAPLÓSZERŰEN

(125.)

Ma le kéne vágnom a sövényt a kerítés mellett, de tegnap a játszótéren, amikor Erikkel és Krisztiánnal, a fiú unokáimmal játszottunk hamar elfáradtam, le akartam ülni az árnyékban egy padra, de a pad a napon volt, hát megpróbáltam megemelni és arrébb húzni, de pechemre le volt betonozva, hát mára S alakba görbültem, mint a delfin (igaz, a delfin a párzás előtt tesz így, én meg…), szóval megint halasztódik a „munka”. Thessza örül neki: nincs az a fránya zúgás, viszont a gazdi duruzsolva beszélget vele.

A meccsről beszélgessünk – kérdem, Thessza akkor elkezd élesen ugatni, szinte sivítóan vakkant olyankor, +szóval nem akarsz a meccsről beszélgetni, unod már” – gondolom, de akkor meglátom a postást, a vidéki kerti-kutyák „ősi ellenségét”, éppen bedob hozzánk egy újabb „megvédjük a rezsiszámlát”, s már robog is tovább a motorjával élén kutyaugatást okozva mindenfelé. Nem is a meccsről akarok beszélgetni, az már lejárt lemez, hanem a luxus-repülős utazásról, ami közvetlenül nem is kerül pénzbe, mert a Csányi fizeti, pontosabban az OTP ügyfelei, akik egyébként zömében adófizető polgárok is egyben. De mára már ez is lejárt lemez: azt mondta néhány évvel ezelőtt a FŐNÖK, márpedig Ő mindig ezzel fog menni, ha nem tetszik, tegyél róla. Nem tettél. Akkor coki.

Közben Thessza visszatér, vörös nyelve kilóg a vigyorgó pofájából, de inkább melege van, lehuppan velem szemben és belemélyeszti barna szemeit az enyémbe. Vár. Rendületlenül néz. Mi lesz már? – kérdik azok a szemek, szólalj má’ meg. „Jó, hogy nem vagy tanárnő Thesszám” – kezdek bele, „most annak is örülnél, ha nyugodtan lefekhetnél a szőnyegedre, az államtól több csontot biztosan nem kapnál, nem vagy te labdarúgó”. Thessza továbbra is csak néz, nem szól semmit, várja a folytatást: vajon fölemelem-e a hangom, vajon elkezdek-e dühöngeni, vagy csak megint a duma jön, semmi más. Csak a duma jön…

Közben fölugrik egy hír a notebookomon: „Navracsics: A kormány kész kompromisszumot kötni Brüsszellel az uniós pénzekért” – Navracsics, a „jó rendőr”, beleolvasok: a technikai részletekről jól haladnak a tárgyalások, a kormány hajlandó(???) változtatni a szabályokon, „engedményeket tenni”. Be@@arás! Mintha nem a korrupció ellen küzdene a „jó rendőr”, mintha lóvásáron venne részt, ahol alkudni lehet, mert sánta a ló, a fogai is szuvasak…. Azt is mondta a miniszter: „jelenleg nincs kényszer és nincs szükség az Európai Ügyészségbe való belépésbe”. Nincs. Addig persze a pénz se jön. De jól „mutat”’ itthon a tárgyalási készség. Nagy levegőt veszek, aztán kifújom, ennyire futja most.

De legalább Thessza fekszik nyugton tovább, ugye nincs semmi baja…

  1. 06. 17. péntek száztizennegyedik nap

 

 

A 4:0, AVAGY A NÉGY NULL(A)!

Már eltelt két nap. A „történelmi” tett óta. Mégsem csitul. Nem eresztik. Mindig fölböfögik. De hát azér’ „történelmi”. Csak természetes. A NER országában…

Most nem a meccsről fogok írni; arról már mondtak, írtak eleget: szép volt fiúk! Idegenben négy gólt rúgni, egy a VB-re kijutott válogatott ellen: nem semmi! Le a kalappal! Tényleg. Utána nem tudtam elaludni, forgolódtam: újrajátszottam a meccset. Ami aztán véget is ért. Hát elaludtam.

Szóval: nem erről szól ez a kis szösszenet.

Hanem ami azóta zajlik körülötte. Mintha véget ért volna az orosz invázió. És meglepetéssel fejeződött (volna) be…

Mindig voltak fenntartásaim a magyar sajtó elfogultságmentességéről. A sport-sajtóról nem is beszélve. Ami mára (megint) politika-vezérelt lett. És ennek megfelelően születnek a riportok, irományok, értékelések(?), javaslatok.

A meccsen a pályára lépő tizenöt labdarúgó közül, akik a magyar válogatottban pályára léptek Wolverhamptonban 28839 néző előtt, hárman játszanak csak az OTP Ligában. A többiek külföldön fociznak: német, angol és más bajnokságokban tanulják a szakmát. És persze keresik a pénzt. Amit itthon is keresnek az „itthon-ragadtak”. Ők se keveset.

De erről sem akarok most írni.

Akkor miről is?

Hát a „HAB”-ról.

A fölvert „HAB”-ról.

A Nacsáról, a (nemlétező) KDNP országgyűlési képviselőjéről, aki listába szedte, ki nem gratulált a „világraszóló sikerhez”. Meg a Kubatovról, aki szerint „a tegnapi győzelem jobban fájt a kommunistáknak, mint április 3.”. A „nemzetisportról”, ami szerint Sebes, Baróti, Mészöly, Rossi, mert hogy húsznál több győzelme válogatottal csak nekik volt (micsoda különbség: a korábbiak kik ellen érték el). Aztán Egerszegiről, aki Csisztunak adott interjújában azt monda: „„Magyarország képes megrendezni az olimpiát” …

Emlékszem, annak idején, még, amikor kosaraztam és veretlenül, száz pont feletti átlaggal megnyertük az NB III. bajnokságot kosárlabdában, aztán rögtön rá harmadikok lettünk az NB II-ben (közgázra jártunk, a többiek nem akartak följutni az NB I-be, mert akkor nem „buli” lett volna már), akkora bankettet rendeztünk, miénk lett a világ! Azt az örömöt nem lehet elvenni. Soha. De nem mentünk a rektorhoz, hogy jó lenne egy új csarnokot építenie…

„… már nem lehet letagadni, lesajnálni, megkérdőjelezni a magyar futballforradalmat…” – írja a Szöllősi libling, a „házi-barát”; vágod, haver?! Mert 44 év alatt egyszer kijutottunk az EB-re, néhányszor klubcsapatunk is fölkerült a csoportkörbe, mert néhány „bravúros” győzelmet arattunk?! Mi van a korosztályos nemzetközi porondon? Milyen anyagi háttérrel gazdálkodhat a magyar labdarúgás? El tudja tartani önmagát? Állami mentőövek (Tao pénzek, csókosok háttértőkéje, aminek nagy része közpénz, tévés közvetítési pénzek, állami vállalatok támogatása) nélkül is? Ugyan már: ne röhögtessenek…

Nem annak szánták. Komolyan gondolták, komolyan gondolják. Közben a pedagógusok béremelésére nem jut. A kórházi sorban állások megszüntetésére sem. Az olimpiára már – pofázásban – odaadták.

Hisz „ezt is” megszavaztuk.

Én nem, de nekem coki. A véleményem a kutyát sem érdekli. Nem mondok igazat: Thessza figyel rám, minden rezdülésemet érti. Igaz: nem ő a miniszterelnök…

  1. 06. 16. csütörtök száztizenharmadik nap

NAPLÓSZERŰEN

(124.)

MOTYÓK…

Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…

„Minden táj egy-egy lelkiállapot” – írta Henry-Frederic Amiel és most napsütés van, enyhén fúj csak a szél, alig fáj valamim, elmosolyodom: a mai tea jól sikerült, az íze még mindig itt van a számban, hát kell ennél több? Már a HÉV megállónál, a parkban sétálunk, nemrég vághatták le a gazt, már sárgulnak az otthagyott fűcsomók. Amott egy Coca-Colás flakon a, gyanúsan sötétlő újságlapok, bokor alatt meg egy inget mozgat a szél, mellette egy Spar-zacskó hever tele fölismerhetetlen motyókkal, Thessza odacaplat lelógó füleivel és élénk szaglászásba kezd. Visszafut hozzám, majd megint be a bokor alá, orrával túrja a földet a motyók körül, talán az elhullajtott morzsákat érzi, aztán otthagyja az „élet-jeleket”, a mai „ím itt e kő” -vet és már más izgatja. Vajon kutyám mit észlelhetett a szagokból, az ott heverő motyókból? „Mindenki csak azt érti meg, amit önmagában is megtalál” – ugrik be, ez is Amieltől. „Föl sem merült, hogy emeljük na családi pótlékot” – mondta tegnap a tévében az ügyeletes szószátyár, még ekkora infláció mellett sem. Miért is merülne föl: még jutna belőle olyanoknak is, akik rászorulnak, a mai hatalomnak pedig erre nincs pénze, akkor kevesebb jutna a csókosoknak, a követőknek. Vajon, ha a tévéből ki kellene jönnie, ide, a HÉV megállóba, látná ezeket a motyókat, mire jutna? Biztosan azt gondolná. „úgy kell neki, annyit is ér” …

Az órám jelzi: túl vagyok a második kilométeren, az izzadságfolt a pólómon szintén figyelmeztet, Thessza viszont, ha pirosló lógó nyelvvel is, de továbbra is előre-hátra rohangál, a sarkokon megáll, visszanéz, mintha megszólalna, mintha kérdezné: „mi lesz már, gazdikám?”.

Tényleg: mi lesz már? Olvasom az okos elemzéseket, értékeléseket a helyzetről: az inflációról, a forint árfolyamának az elszabadulásáról, a háborúról, meg arról, mi vagyunk Európa megmentői. Aztán látom a Közlönyben megjelenő újabb (veszélyhelyzeti?) rendeleteket megjelenni, sehol semmi a „motyósokról”. Ezzel szemben a nyugdíjasok nyugdíjemelése halasztódik, az a kis pénz is kell a költségvetéshez. Ami meg kell a csókosoknak. Ilyen világban élünk. „Íme a nyomor problémája. A rabszolgaságot eltöröltük, de a munka kérdését nem oldottuk meg. A törvény szerint nincs többé rabszolga; a valóságban van. Amíg az emberek többsége nem szabad, addig a szabad ember nem képzelhető el, és meg sem valósítható” – ezt is Amiel írta, a XIX. században. Írhatnánk most is…

Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…

  1. 06. 14. kedd száztizedik nap

FÖLHÁBORODTAM!

FÖLHÁBORODTAM!

„Egyre szorosabb a MILLIÁRDOS-VERSENY Orbán Viktor családjában” – írja a G7 (kiemelés tőlem).

Közben Orbán Viktor fizetését másfél millióról három és félmillióra emelik a képviselők.

Hát nem „szégyellik” magukat: csak „alamizsnát” szórnak a „drága” miniszterelnök úrnak?!

Elenyésző.

Még az egy százalékot sem ér el a család többi tagjához képest az emelésből várhatóan képezhető vagyonnövekedés.

Azér’ számtan-tanárt ne hívjanak a százalék kiszámításához, még polgári engedetlenség miatt nem jönne el…

  1. 06. 13. hétfő százkilencedik nap

(Kép: 444)

 

EMLÉKEK…

„Későn” kezdtem síelni, már negyvenen túl, de hamar megszerettem. Persze először mindig edzővel, Tóni bá’-val mentünk (szakállas, mindig mosolygó ember), később aztán már önmagunkban, a gyerekekkel, barátokkal – még később Dóri unokámmal is. Semmering közel is volt, kellemes szállást találtunk a pálya közelében, megfelelt az anyagi lehetőségeinknek és az ízlésünknek, szokásainknak is, hát „odaszoktunk”.

A reggelek bőséges reggelikkel teltek, aztán „beöltözéssel” folytatódtak; caplatás föl a pályára, sí a vállon, a gyerekeké is; aztán egy kis lesiklás a felvonóhoz; borzongató várakozás a sífelvonó aljában, „vajon milyen lesz ma a pálya?”, „feledhetetlen” volt, hozzátartozott a naphoz.  Fönn is vagyunk, indulás!

Kezdetben minden perc kellett! Már nyitáskor ott, fönn volt a helyünk! Aztán zárásig maradtunk. Amikor átmentünk a szomszédba, legutolsó lesiklás előtt egészen a tetejéig mentünk föl, hogy még tovább tartson: volt, amikor már csak egyedül maradtam fönn, hű, de izgalmas volt. Tóni bá’ néha megállított minket pihenni, meg délben is ettünk valamit, talán még egy szivart is elszívtam akkoriban, aztán mentünk vissza. Aztán délután négy után lejöttünk, a szállónál lecsatoltunk, letisztogattuk a léceket, a sícipőket a melegítő állványra raktuk, levettük a ruhát, egy pici pihenő és be a szaunába!

Fenséges volt!

Minden évben, amikor az idő és a hó engedte ott voltunk.

A covid óta nem mentünk.

Talán majd idén, talán jövőre.

Nem vagyok még olyan öreg…

  1. 06. 13. hétfő százkilencedik nap

(Kép: bónuszbrigád)

 

KELL NEKÜNK „KÜLÖMB-KÜLÖMBFÉLEKÉPP”??!

„Külömb-külömbféleképp fogadjuk a dolgokat, a szerint, hogy kik vagyunk, és minek látjuk azokat:” (Montaigne)

Sokfélék vagyunk. Sokszínűek is. Emberek. Akik élni, boldogulni akarunk.

Vajon (egy)más ellenére?

Hallgatom a miniszterelnök szokásos szózatát, megint fölrakta (elgagyogta) az unalomig hallgatott „slágerét”, ami ugyan nem lett Grammy-díjas, mégis kétharmadot ért: a Soros-lemezt. Most azt, hogy ő a háború okozója. Komájáról, a hosszú asztalnál ülő haverjáról egy szót sem szólt. Mintha nyolcvan évet visszafelé ment volna a történelemben: akkor is hasonló képei, hasonló üzenetei, hasonló fölhatalmazásai voltak a kormányának. A német kormánynak. És persze élt vele. Ahogyan ma is él a kormány és a kormányfő vele. Ő is egy a „külömbfélék” közt.

„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell azt vallanunk.” (Montaigne)

Kövér házelnök-házmester nem engedi fölesküdni Hadházy Ákost. Mert nem állt be a sorba, nem „tapsolt-éljenzett-hurrázott” akkor és ott, amikor kellett volna. Ezért nem engedi. Ugyan erre nincsen törvényi fölhatalmazása, nincsen joga, de „veszélyhelyzet van”. Kihirdetve. Majd évek múlva jön a büntetés az Unióból, zakson: majd kifizeti az állam. Kövér helyett. Viszont – adakozásból – pillanatok alatt összegyűlt az összeg, ami ahhoz kellett: Hadházy csinálja tovább, amit eddig is, leplezze le a korrupt embereket. Ő nem áll be! Nem csápol a parlamentben. Pontosabban: nem a parlamentben küzd. Mások nem veszik észre: belülről (már) nem lehet, elfogytak az eszközök, kiüresedett a lehetőségek csupra. Ő egy igazi „külömbféle”! Ahogy a budaörsi tanárok is!

„A csudák nem magában a természetben vagynak, hanem onnan, hogy mi nem esmérjük a természetet.” (Montaigne)

„Nincs most a magyarnál jobbosabb nemzet Európában” – olvasom a telex hírét a CEU Demokrácia Intézet és a Závecz Research által készített kutatásról. Ezek szerint „külömbfélék” vagyunk mi, magyarok is. Ezt persze már kinyilatkozta a miniszterelnök is. Hogyan is írtam fentebb: zakson. Mert nem menekülhetünk előle, ilyenek vagyunk, ez van. Talán innen kell(ene) elindulni. Talán föl kéne tenni okos kérdéseket. Talán közösen kellene „hányni-vetni meg száz bajunk”.

Ki teszi föl az első kérdést…

  1. 06. 11. szombat százhetedik nap

 

ENGEDETLENSÉG (POLGÁRI)

ENGEDETLENSÉG (POLGÁRI)

A pedagógusok helyzete, megbecsülése katasztrofális. Kevesebbet keresnek, mint …, de ez mindegy is. Évek óta küzdenek az igazukért, tulajdonképpen nem magukért: gyerekeinkért. A regnáló Orbán-kormány mindenféle ígérettel próbálta kábítani (hülyíteni) őket, de ez nem jött be. Akkor nem vett tudomást róluk, azt mutatta: nálunk még „pofázni is lehet”.

Mára ezt is megunta. Mármint a kormány. Ha nyert, akkor mindent nyert! A pedagógusok menjenek a lecsóba!

A belügyminisztert (vagyonőr cég tulajdonost) nevezte el a zoktatási miniszternek (is), aki rögtön nyilatkozott is: nem tűri az engedetlenséget, a rendetlenséget – de operálni nem fog. A kormány javaslatára a magyar országgyűlés azér’ szigorított a sztrájk-törvényen (lényegében véve ma már nem lehet sztrájkolni Magyarországon), amit az új aláírógép rögtön alá is írt.

Ennyi.

De a pedagógusok nem hagyják! Ugye emlékszel: kezdődött a korábbi köztisztviselők meghurcolásával, megvádolásával (egy sem jutott el a feljelentésig!); aztán ellopták a magánpénztárak tagjainak megtakarításait („csak”); akkor jöttek a rendvédelmi dolgozók, az orvosok-ápolók, a trafikosok – soroljam tovább?

Minden ment az Alapítványokba, a csókosokhoz, gázszerelőhöz…

Mindenki „próbált” küzdeni, harcolni az igazáért, a megélhetéséért. Egyedül. Önmagában. A társadalom nézte. Szörnyülködött hozzá: ezt má’ azér’ tényleg nem kéne.

De mindig magukra hagyta a küzdőket! Mindig!

Mert az egyéni érdeke úgy kívánta, hát csöndben maradt. Néha-néha (amikor jó idő volt) kisétált a Kossuth térre, talán még kiabált is, aztán hazament. Nem az ő baja volt.

Az ukránok baja sem a magyar emberek baja, érted, haver?!

Most a tanárok megint megpróbálják. Engedetlenkednek. Budaörsön már meg is hirdették. Olvasom a kommenteket: „mi lesz a szegény diákkal, akit nem érettségiztetnek le?”; „mi lesz az elmaradt órákkal?”; „mi lesz, ha nem vezetik a naplót”?!

Mi lenne. Inkább azt kérdezd: mi lesz, ha minden így folytatódik tovább?! „A magyarok nem akarnak belesodródni a háborúba…” – mondja a zOrbán.

Akkor is benne vagy haver, nyakig!

Támogatom őket!

  1. 06. 09. csütörtök százötödik nap

(Kép: 24)