Vélemény kategória bejegyzései

ÍRJÁL RÖVID FOGALMAZÁST

(fogalmazás egy magyar általános iskolában)
KORONAVÍRUS
Végre nem kell magolni szószerintet holnapra, mert most azt adta föl a tanárnő, hogy koronavírus a cím, amire kell írnunk egy nemtúl hosszú fogalmazásosat. Most akkor hozzáfogom magam ehhez.
A koronavírus nem is látható. Állitólag olyan picike, hogy még a macskánk, a Janó sem látja meg, pedig neki jobb a szeme, mint a nagyinak, aki már szemüveggel se igen nem látja meg, ami a szeme előtt heveredik. De jókat tudna nevetni rajta, csak legyen a szájában a fogszabályozója. De ez sokszor zavarja, inkább nem veszi be. Olyankor nagyon ijesztő, de én mégis szeretem a nagyit, mert ő is szeret engem, tudom, különben is ő a nagyink. Különben a nagyi nem fél a koronától, sokat mesélt arról, hogy az ő nagyija még látta Ferenc Jóskát a Royal szálló előtt, de nem volt akkor korona a fején, pedig ő volt akkoriban a magyar koronás király! A nagyi mégsem nem fél a koronától, ezért se nem.
Apa sem nem fél tőle, de sokat beidegesedik, amikor a tévében megy az a rendkívüli műsor, ami elmondja a híreket a nem láthatóról, és olyankor egy aranyos néni beszél mindig, akiket rendőrök kisérnek a kamera elé, hogy el ne szaladjon, ezért egész végig ott maradnak mellette és figyelik. Na ez az aranyos néni olyan vicceseket mond, mint a Bagi-Nacsa, de ők mégis komolyabban viccesek, mint az aranyos néni, aki már megkapta a vakcinás beolytásos injekciót, a pfájzeréktól, pedig a Viktor szerint az orosz a nyerő. Én nem vagyok egy virtológiai szagértő, mert még csak általánosba járok, ott meg még ezt nem taníttatják, csak azt a hülye matekot, de nem baj, akkor is tudok eleget, mert erről beszélget az apraja és a nagyja is, amikor meccs van és a Knézy Jenő kiabál, hogy a magyarok a legjobbak a világon, mégha ki is kapnak általában, de akkor is fejlődnek a sok stadionban. Szóval tudományosan megmondták mindenkinek, hogy be van bizonyítva a Szijjártó által, hogy a Brüsszel egy nagy smafú, mert az orosz és a kínai a nyerő, akiknek be kell futnia a célba elsőként, mégha a Brüsszel és a sorosista bagázs ezt nem is akarja, mert nem jönnek a vakcinák nyugatról és most vigyázó szemeinket Pekingre és Moszkvára kell vetnünk, ahogy azt a nagy költőnk is mondta egykoron, de lehet, hogy nem is ezt mondta a nagy költőnk, ahogyan Szijjártó is néha össze-vissza beszél.
Egyébként én nem értem az egészet, de nem vagyok egyedül a nem értésemmel, mert a Lajos sem érti, pedig ő a legokosabb az osztályunkban, ő már olvasott a Bayertől is mindenfélét és olyankor nagyon dühös lesz, de még ő sem érti, hogy mi a dörgés. Mert dörgés az van! A Lajos olyanokat szok mondani, hogy bizalom nélkül smafú az egész, bizalom meg nincsen, pedig az a Szabó Istvánnak egy szép filmje volt annodacumál. Az olytakozás olyan, mint a sex – mondta a múltkor a Lajos, bár se ő, se én még nem tudjuk, mi az, viszont olyan, mert ott is a testünkről lehet szó, ami pedig magányügy: senki nem mondhassa meg kívülről, hogy mit és mivel és hogyan. Ott is kell a bizalom.
De az most nincs – legalább is ezt mondja apa, amkor olvassa a hullámokat, amik jönnek üptre és csak jönnek. De legalább a Dzsudzsi be van olytva, mondta anyának, aki közben csinálta az ebédet és rögtön benyúlt egy sörért a hűtőbe és odaadta apának és csak annyit mondott: az jó…
2021. 02. 20. szombat

AZ „OSZI”

AZ „OSZI”

Éppen nézem a You Tube csatornán Juszt Laci videóját, az 1987 karácsonyán, nem sokkal Gobbi Hilda halála előtt készült beszélgetést, amelynek a bevezetőjében sok szó esik a halálról, ami a legendás színésznő szerint: „rossz, szemtelen dolog. Kikérem magamnak, nem a magam, mindenki nevében. Mikor az ember végre valamit megtanul, végre agyon dolgozza magát, hogy valami úgy legyen, nem földi javak, úgy az egész belsejéből az életből, és akkor jön egy ilyen szemtelen fráter, és egyszerűen lekaszabol. Hát micsoda disznóság ez. Micsoda pimaszság”, és akkor megszólal a mobilom, ránézek a kijelzőre, talán „OSZI” az?… de nem, Márti, rögtön összerándul a gyomrom, elszorul a torkom, rosszat sejtek…
1964 nyarának a végén történt: már lezárult a gimnáziumi jelentkezés és elbírálás határideje (engem, kitűnő bizonyítványom ellenére, mert cefet rossz gyerek voltam, és a fegyelmezettség – ami fontos követelmény, szinte kritérium volt akkoriban – enyhén szólva is, nem volt az „erősségem”, ezért aztán általános iskolai osztályfőnököm, Marika néni „javaslatára” nem vettek föl a József Attila gimnáziumba), utólagosan, valami pót-pót izé (meg protekció) révén mégis hozzácsaptak egy induló osztályhoz. Apámmal bementünk a Villányi úton a gimnáziumba, a tanáriban fogadott bennünket egy szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott nő, aki nem túl barátságosan közölte: te az én osztályomba, az I. A. osztályba fogsz járni, már így is sokan vagyunk, rendnek kell lennie és nálam rend is, fegyelem is lesz, egyébként én leszek az osztályfőnököd és az oroszt is én fogom tanítani…
Ez közel 57 éve történt: Ő volt az „OSZI”, de akkor még nem…
Így indult.
Az első hetekben, ott a gimnázium legfelső emeletén, a lépcsőtől jobbra fordulva a sarokszobában, a MI osztálytermünkben szorongva, tele kétséggel, persze izgalommal is, egymást sem ismerve, csöndben ültünk és vártuk a padban, hogy a csöngetés után megérkezzen, mi fölpattanjunk, Ő sietősen föllépjen a katedrára és a nehéz, titkokat rejtő osztálynapló az asztalra „huppanjon”, oroszul fogadja a hetes jelentését a jelenlévőkről, hiányzókról (hogyan is kellett mondani, mit is…) és elkezdje az órát.
Azt a félelmetes orosz órát!
Viszont az osztályfőnöki órák!
Nehezen oldódtunk: az őszinteség, a nyíltság, az egymásra figyelés – bár velünk született természetes tulajdonságaink – 15-16 évesen nem a legfőbb erényeink, sőt; hiszen például a másik nem iránti kíváncsiság – abban a korban – sokkal érdekesebb és izgalmasabb. Aztán meg ott volt a tanulás is, az általánoshoz képest sokkal nagyobb követelmények, a naponta jelentkező feszültségek: kinek a mateknél, fizikánál; kinek a történelemnél, irodalomnál vagy a biológiánál. Nem is beszélve arról, hogy akkor még a „mi a fontos, mi a fontosabb” volt igazán a szempont: kinek a sport, kinek a lányok vagy a fiúk, kinek az, hogy csak valahogy túl legyen az egészen. És akkor – abba a formálódó, mégis zárt világunkba – berobbant egy „szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott” tanárnő kérlelhetetlen keménységével, megfellebbezhetetlen következetességével, újfajta – akkor még (és azóta megint) nehezen követhető – világszemléletével.
Talán a háromnapos kirándulás a Siklósi Várba, a vetélkedő a helyiekkel, az esti tánc, ahol „a lányainkat meg kellett védenünk” a siklósi fiataloktól („lányok, lányok, adjatok kezet”), majd Kőrös Gyuri védőszárnya alatt az összetartozás érzésének a megjelenése; talán a közös éneklések, gitározások („Ha volna valaki, aki azt mondaná, hogy ébredj!/ Nem fonódna rám a bánat, szemembe hullanának/ Tűztollú reggeli fények, reggeli fények”); talán a sután kezdődő beszélgetések; (Tóth) Ádám versei, (Tihanyi) Laci szavalása, Kőrös Gyuri őszinte megnyilatkozásai; vagy az ártatlannak induló szemezések, a botor simogatások – ki tudja, rég volt, tán igaz se volt, mégis álomszép volt: érteni, szeretni kezdtük azt a „szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott” tanárnőt, az „OSZI”-t!, aki aztán az évek alatt tanárból barát lett mégis; bírálód és könyörtelen kritikusod, amikor arra volt szükséged (ez persze akkor nem, csak utólag derült ki számunkra); aki segített is, amikor az kellett; moziba, színházba vitt, hogy amit meg kell nézned, azt meg is nézd; aztán éjszakába nyúlóan beszélgetett veled, velünk, hogy ne csak nézzünk, lássunk is. Értette és megértette az életünket, hisz’ az az ő élete is volt („Kicsit szomorkás a hangulatom máma,/ Kicsit belém szállt a boldogtalanság,/ Kicsit úgy érzem magam,/ Mint a durcás kisgyerek,/ Kinek elvették a játékát”);
beszélte a nyelvünket; új értelmet adott a szavaknak, a tetteknek; értékké tette a másik tiszteletét, legyen akárki is a másik; bízott a közösség, közösségünk erejében; óvatosan terelt bennünket egy jobb, szebb világ felé.
Így lett Ő nekünk az „OSZI”!
A Karinthy Frigyes úti kis, másfél szobás lakásban jöttünk mindig össze, volt, amikor hatan-nyolcan, de olyan is, amikor sokkal többen, akár az egész osztály. Az elmúlt ötven évben ez egy kis sziget lett számára és persze számunkra is, ahol ki lehetett önteni a kiönteni valót, meg lehetett beszélni a megbeszélhetetlent, sírni lehetett vagy örülni, a világot megváltani vagy temetni. Mennyi vita, mennyi élcelődés, mennyi veszekedés, mennyi rádöbbenés otthona volt ez a sziget, az „OSZI” lakása.
Az első időben, még az „átkosban”, amikor különösen „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna” és bizony sokat fecsegett a felszín, de a mély bizony nagyokat hallgatott, mi elemünkben voltunk, mert hittünk abban, hogy ami történik, az úgy van jól, az úgy helyes; az osztályunkból, aki nem hitt benne, az inkább hallgatott, vagy csak „úgy” szólt, hogy nem értettük vagy nem akartuk érteni, mit akar mondani, üzenni. Mert mi (félve írom, mert mára ennek a szónak más értelme lett), talán tényleg a többség, szépnek, szerethetőnek láttuk azt a világot, fejlődőnek és főleg biztonságosnak, ahol van esély(ünk) a továbblépésre. De elégedetlenek, morgósok, türelmetlenek is voltunk, „ide nekünk ezt a világot”, mindent kritizáltunk és meg akartunk változtatni: „OSZI” nem fogta le a kezünket, nem fogta be a szájunkat, néha-néha egy-egy határozott szóval terelt, befolyásolt, de hagyta, hogy morogjunk, kibontakozzunk, hogy eltévelyedjünk, aztán visszataláljunk.
Hatalmas batyut kaptunk.
Akkor még nem tudtuk, hogy amit útravalóul kaptunk, annak ki kell tartania, bármerre is fordul a világ.
Vajon kitart, kitartott-e?! (És ezt vajon ki ítéli meg?)
Mert azóta eltelt fél évszázad és mennyi minden történt: szinte minden megváltozott!
Rendszerváltás(ok), hatalom-átadások, csinnadrattás történelmi „reinkarnációk”, szoboravatások és meggyalázások, válságok és újra nyomorodások, kitántorgások, ál-keresztyénesedés „nagyban”; családalapítások és válások, gyermekáldások, unokaáldások, kezdések és újrakezdések, küzdelmek, sikerek és bukások, talán örömök is („Ülj le közénk és mesélj”), életek és halálok „kicsiben”.
Ha most megkérdezné, vajon mi, a tanítványok, hogyan éltük meg mindezt, milyen emberek lettünk, milyenekké váltunk: elbuktunk-e vagy átmentünk „életünk” vizsgáin; az igazat mondtuk vagy „csak” a valódit; hova álltunk, hogyan reagáltunk minderre; segített-e bennünket az a bizonyos útravaló, amit Tőle kaptunk?
Válaszolnánk vagy hallgatnánk?
De hisz’ tudja a választ, mindig is tudta: mert szeretve ismert minket, olyanoknak, amilyenek vagyunk. Persze kegyetlenül és bántóan őszinte is tudott lenni, nagyon fájón: „Ártatlanok,/ csizmák alatt sikongjatok/ és mondjátok neki: Nagyon fáj.”
Ő az „OSZI”.
Szigorú volt, ironikus és határozott, sarkos véleménye volt a világról, abból nem engedett, soha nem tagadta meg, talán ezért sem volt szokványos vele; körülötte mindig szikrázott a levegő. Pedig nem volt egyszerű az élete, nem kapta a bölcsőben készen a megoldást, a sikert, mindig küzdenie kellett valamiért, mikor a családjáért, mikor a gyerekéért, mikor az igazáért, mégse árulta el önmagát…
Vajon ma kellenének ilyen emberek? Vajon ma követnének-e ilyen embert mások? És ha nem, vajon miért nem?
Éppen néztem a You Tube csatornán Juszt Laci videóját, az 1987 karácsonyán, nem sokkal Gobbi Hilda halála előtt készült beszélgetést, melynek bevezetőjében sok szó esik a halálról, mely a legendás színésznő szerint: „rossz, szemtelen dolog. Kikérem magamnak, nem a magam, mindenki nevében. Mikor az ember végre valamit megtanul, végre agyon dolgozza magát, hogy valami úgy legyen, nem földi javak, úgy az egész belsejéből az életből, és akkor jön egy ilyen szemtelen fráter, és egyszerűen lekaszabol. Hát micsoda disznóság ez. Micsoda pimaszság”, és akkor megszólalt a mobilom, ránéztem a kijelzőre, Márti volt, elszorult a torkom, rosszat sejtettem: az „OSZI”…

„KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

2021. 01. 06.

(Mai búcsúztatóm)

NYUNYÓKA SÉTÁL

NYUNYÓKA SÉTÁL
Nyunyóka békésen sétál a Várban, éppen megy a Zoperatív Törzs ülésére, amikor odalép hozzá egy középkorú (lehetne idősödő) jól-szituált asszonyság és megszólítja
– Üdvözlöm kedves farsangi siker-alany!
– Ki maga, hogy mer megszólítani engem, hogy tört át a testőrségem körkörös védelmi gyűrűjén?
– Nem törtem át, fölmutattam a fideszes igazolványomat!
– Olyan is van magának?
– Nincs, de elég volt, hogy a testőrei rám nézzenek és rögtön megállapították: erősebb, szebb, okosabb, boldogabb és szexuális életem is jobb, mint a baloldaliaké, ezért közel engedtek magához, Nyunyókám.
– Akkor rendben van, de miért visel sárga maszkot, amelyen #freeSZFE felirat és egy föltartott jobb-kéz van?
– Álcázásból, megtévesztem a vírust.
– Rendben, mit akar?
– Kitölteni az újranyitásról szóló nemzeti konzultációs kérdőívet.
– Regisztrált már?
– Többször is.
– Akkor rendben, kezdheti.
– Mit feleljek?
– Mindegy, már tudjuk az eredményt.
– Értem, de szeretném, ha legalább én eltalálnám.
– 20 évre titkosítottak, Földi László és Bakondi György javaslatára.
– Értem, de mégis: mit feleljek arra a kérdésre: „Egyesek szerint a járványügyi korlátozó intézkedéseket fokozatosan, lépésről lépésre fel lehet oldani. Mások szerint ezt csak a járvány végén, egy lépésben lehet megtenni. Ön mit gondol erről?”
– Nem gondolok semmit, az csak ártana a mimikámnak és az artikulációmnak.
– Ezt is értem, akartam mondani, kedves Nyunyóka, nézem a műsorait, de néha kihagyom, mert tudja, a munka, miért nem ismétlik, mint a Bagi-Nacsaáék műsorát?
– Ne bomoljon, mert hívom a testőreimet!
– Na jó, menjünk tovább: amikor lesz igazolványom, hogy beolytottak, akkor fölmentést kapok a kaszinózás alól?
– Nem, akkor is mennie kell!
– De este hétig dolgozom!
– Akkor írja be, hogy lehessen nyolc után is kaszinózni!
– Én inkább valami jó filmet néznék az M5 csatornán, tényleg, mikor készül el a Philip filmje?
– Kinek a filmje?
– Hát a Rákay Philipé.
– Ja, az nemsokára, de most már fejezzük be, mennem kell a Zoperatív Törzsbe!
– Jól van, menjen, de üzenem annak a jóságos miniszterelnök úrnak, hogy minél hamarabb nyissák meg a sportot, mert az uram hadd menjen meccset nézni, addig sem otthon issza azt a sok sört.
– Jó, megnyitjuk, de vegye le magáról ezt a maszkot, mert nagyon idegesít!
– Engem is, engem is…
2021. 02. 18. csütörtök

2×2=4

2×2=4
2×2=4 tanultuk az iskola első osztályában. Ha rosszul feleltünk, mert nem négyet mondtunk, elégtelent kaptunk.
Most jött(???) a hír: „Az országos oltási tervhez képest hamarabb vehetik fel a Covid–19 elleni vakcinát az egyik piacvezető, hetente több millió magyart kiszolgáló áruházlánc élelmiszer-raktárainak alkalmazottai. Az önkéntes lehetőségről ezen a héten nyilatkozhat a dolgozói kör – tudta meg a Magyar Nemzet”, „az egyik vezető áruházlánc logisztikai központjaiban már zajlik az országos felmérés”.
Aztán persze jött a „szokásos cáfolat” is: „Félreérthető hírek jelentek meg a sajtóban. Nem oltják soron kívül semelyik élelmiszer-áruház raktárosait, az oltás az oltási terv szerint történik – közölte a Koronavírus Sajtóközpont szerdán az MTI-vel”.
2×2=4 tanultuk. Itt meg bemondják: nem négy! Azt nem mondták, hogy nem 2×2, csak azt, hogy nem négy. Érted te ezt? Azt nem cáfolják, hogy nem folyik felmérése annak, hányan lennének hajlandók részt venni az oltási terv meghágásában, csak azt, hogy nem 4.
Ahogyan annak idején is, emlékszel? Az ÉS megírta: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – tanácsolta egykoron Orbán Viktor miniszterelnök egy taggyűlésen, amiről a bíróság megállapította, hogy nem is volt taggyűlés. Érted? Nem azt állapította meg, hogy nem azt mondta: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”, hanem azt, hogy nem négy.
Pedig a 2×2=4, akkor is, ha az MTI mást ír…
2021. 02. 17. szerda

LUJZA ÉS JENŐ

(utánzat)

  • Jenő! Kész a vacsora, gyere, üljünk az asztalhoz!
  • Itt is vagyok, Lujza.
  • Akkor megkóstolom, amit főztem.
  • Lujza, mit csinálsz?
  • Megkóstolom, na ez rendben, nem sóztam el.
  • Miért sóztad volna el?
  • Mert azt írja az internet, hogy az Orbán Viktor szakácsai is elsózhatják, pedig ők díjnyertes katonai szakácsok.
  • Lujza, az Orbán Viktornak nem azért vannak előkóstolói, hogy ellenőrizzék a szakácsok elsózták-e az ételt.
  • Nem? Még szerencse, mert ha mondjuk elkapják a Covidot, akkor nem érzik se az étel ízét, se a borsát. Akkor nem tudnák azt ellenőrizni.
  • Hagyd abba Lujza, ez nem vicces, ebben a világban nagyon kell vigyázni a Viktorra, hátha…
  • Jenő, miért kell ebben a világban nagyon vigyázni a Viktorra?
  • Mert mindenütt ott lehetnek a magyarok ellenségei!
  • És Jenő, honnan jönnek ezek az ellenségek: Keletről vagy nyugatról?
  • Miért érdekes ez, Lujza?
  • Most, hogy kérded, nem is érdekes Jenő, csak a mesében sem mindegy, hogy a török szultán ellen, vagy a labancok ellen kell a magyar vitézeknek harcolniuk?! Honnan jönnek Jenő?
  • Mint a mesében: innen is, onnan is, persze az is lehet, hogy sehonnan, csak a mesélő képzeletéből pattannak ki.
  • Értem Jenő, biztosan sokat evett az a mesélő, meg sok pálinkát is ihatott az ebédje előtt.
  • Lujza, együnk, magyar ember ebéd közben nem beszél.
  • Jól van Jenő, jó étvágyat, csak még ezt az egyet: képzeld , megalapítottam a családi parlamentet, te meg én vagyunk a tagjai, máris száz százalékunk van, mert én mindig veled szavazok.
  • Lujza, mi ez a butaság?
  • Jenő, ez nem butaság, megválasztottam magunkat és kész.
  • És?
  • Azt írja az internet, hogy jövőre 20 százalékkal nő majd a vagyonunk és tíz év múlva majdnem 786 százalékkal, azért már megéri, Jenő, ugye?!
  • Lujza! Te nem alakíthatsz parlamentet!
  • Nem? Pedig újraindítanám a gazdaságunkat is és az egész polgári életünket, benne új hálószobával.
  • Lujza! Parlamentet egy köztársaságban lehet megválasztani, ahol a képviselők a választóikat képviselik és ezért kapnak pénzt.
  • Jenő, akkor én képvisellek majd téged, te meg engem, azt még nem tudom, kitől kapunk erre annyi pénzt, de majd ezt megoldod.
  • Lujza, együnk, hagyd abba.
  • Pedig már azt is elterveztem, hogy legyen nekünk is egy harmadik utas Puzsérünk.
  • Kicsodánk, Lujza?
  • Hát tudod, egy harmadik utas Puzsérünk, aki elindult a múltkor, de sehová nem jutott, de most megint lebegteti a fátylát, hogy megint elindul: szerintem bevehetnénk a szomszéd Lajost Puzsérnak, ha elvállalja.
  • Lujza, együnk, kérlek.
  • Jenő: biztos nem sótlan?
  1. 02. 15.hétfő

AKKOR LEGALÁBB MEGÍROM!

(1.) OLTAKOZZUNK
Vasárnap dél van. Csörög a telefonom. A háziorvosom az. Nemhogy vasárnap, még sohasem hívott. Mindig fordítva történt.
– Jó napot, Radnai úr!
– Szép napot kívánok!
– Kaptam egy listát, látom regisztrált a koronavírus elleni vakcinára, ezért hívom, lehetőséget kapott a jövő hétre egy oltóponton a Szputnyik V oltásra, beírjam?
– Nem, köszönöm, abból nem kérek.
– Értem, akkor viszontlátásra Radnai úr.
– Viszontlátásra.
70 feletti vagyok, a vérnyomásom magas, mindenfélét szedek rá, különben – ahogy azt ebben a korban lehet mondani – egészségileg többé-kevésbé rendben vagyok. Persze nem kéne annyi hírt olvasnom, gondolkodni sem ildomos manapság, az olvasottak megértése sem eredményez megnyugvást, a politikusok megszólalása meg végképpen nem. Arról nem is beszélve, hogy az ember, ha teheti igyekszik maga utána járni a dolgoknak: momentán a Szputnyik V vakcina előnyeinek, kockázatainak.
A MOK még mindig nem adta áldását.
Az ALKALMAZÁSI ELŐÍRÁS viszont ott virít az OGYÉI honlapján.
Letöltöm.
Az első bekezdés rögtön ez: „Az alábbi tájékoztató a gyógyszer orosz nyelvű termékismertetőjének magyar nyelvű adaptációja, tehát NEM HIVATALOS ÉS VIZSGÁLATOKON ALAPULÓ (EURÓPAI SZABÁLYOKNAK MEGFELELŐ) ALKALMAZÁSI ELŐÍRÁS, HANEM AZ ALKALMAZÁSHOZ IRÁNYMUTATÁST ADÓ LEÍRÁS. A kiindulási alapul szolgáló orosz nyelvű termékismertető utolsó áttekintésének dátuma: 2020. október 28.” (Kiemelés tőlem) A Facebookon egy perc alatt megtalálom: a fordítás alapjául szolgáló anyag NEM a legfrissebb orosz információ, ez még nem tartalmazza a harmadik fázis adataiból leszűrt következtetéseket. Nemhogy uniós jóváhagyása nincsen a Szputnyik V vakcinának, de még az engedély-kérelmet sem nyújtották be. Az orosz beoltottak száma – a lakosság összlétszámához viszonyítva – elenyésző.
Szóval ezért nem.
Fogalmam nincs a különböző vakcinák elosztásának a rendjéről: kik, miért kapják, kik meg miért nem, miért Budapesten adják csak, miért oltópontokon és nem a háziorvosoknál, ennek egészség-szakmai okai vannak-e vagy politikaiak?!
Nem vagyok orvos, nem értek a vírusokhoz. A szakemberek értenek hozzá. Bennük bíznék. Bennük. De a politika szétveri a bizalmamat!
Szóval: ezért nem.
Most mi lesz?
A sor végére kullogtam…
2021. 02. 14. vasárnap

MAGYARORSZÁG JOBBAN TELJESÍT A JÁRVÁNY ALATT IS

Faluban élnek. Nem messze egy kisvárostól. Amikor kellene, mégis messze. Mert Magyarországon, a NER-ben, a (kis)ember bárhol is él, mindenhol „messze” él.

Elesett. Az ember. 86 évesen. Otthon. Három hónappal ezelőtt. Van ilyen. Combnyaktörés – mondta akkor szenvtelenül a körzeti orvos. Vigyék be a kórházba, hívom a mentőket – és hívta. Jöttek, vitték az asszonnyal együtt. Gyors röntgen, combnyaktörés vagy repedés inkább – mondta az orvos, vigyék haza, itt ilyenekre nincs most se hely, se idő, ne terhelje a jobb-lábát, inkább csoszogjon vagy feküdjön, s már ott se volt. Visszazötyögtek a falujukba. Az „ember” nem javult, egyre romlott. Az életvidám, nyolcvanas asszony vitte a házat, ahogy kell: óvta, fürdette, pátyolgatta emberét. Meg rendben tartotta a házat is. De az „ember” csak nem javult, már alig bírt lábra állni, csoszogni, néha-néha kiülni egy cigire. Az maradt csak. Minden mozdultra hangosan jajgatott. Megint kijött a körzeti orvos: azonnal be a kórházba, meg kell műteni, ha vállalják. Megint mentő, megint orvosi vélemény: mi nem műtjük meg, menjenek a megyei kórházba, a körzeti orvos utalja be, maga meg hívja föl őket – szólt a tanács, menjenek haza. Újra otthon. Telefon órákon keresztül, mire az illetékes kegyesen: hozzák. Megint mentő, most messzebbre kellett menni, megint nézelődés, téblábolás, majd a verdikt az illetékes orvostól: a vizsgálatokat a helyi kórházban végezzék el, fölírtam, amit kell, aztán hívjanak, majd meglátjuk. Újra otthon. Megint hosszú órák a telefon mellett. Majd hétfőn jöjjenek, megnézzük, a vizsgálatokat majd megcsináljuk, addig várjanak.

Az élet ugyanúgy ment tovább: az „ember” tovább romlott, az életvidám asszony tovább tette a dolgát.

Várják a hétfőt…

  1. 02. 13.szombat

Ui: Folytatás következik. Vajon mi következik?

NYUNYÓKA VISSZAHÍVTA A VÍRUST!

Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer (valódi neve Makszim Makszimovics Iszajev, a szovjet hírszerzés ezredese) tudta, most már nem hibázhat, az végletes lenne. Arra már az egész (vírusellenes) háború rámehet. És akkor mi lesz Sztálin elvtárssal, hogyan nyeri majd meg legalább kétharmaddal a következő választást?
A feladata kulcsfontosságú: minden nap ellenséges kereszttűzben ott kell állnia a kamerák vizslató szemei előtt és mondania kell, amit kell!
Emberpróbáló föladat!
És Max Otto von Stirltznek már csak egy mail üzenet lehetősége maradt. Mert egyet már elküldött. És Max Otto von Stirlitz tudta, kettőnél többet nem küldhet, mert az ellenség a második üzenetet (is) dekódolhatja.
Kicsit elhúzta a fehér csipkefüggönyt, kinézett az ablakon, nem látott semmi gyanúsat, a habonyi központot már nem tudja tájékoztatni, nagyon szorul a nyaka körül a hurok, gondolta cselhez folyamodik és ír a Bormannak, gyorsan leült hát a szputnyik v számítógépe elé és bepötyögte: „Müller Cecília vissza szeretné hívni az üzenetet: „Képviselői felvilágosítás kérés””. Várt egy pillanatot, miközben lepergett a szeme előtt az egész rohadt élete, az elmúlt év megpróbáltatásai, megaláztatása, a sok-sok rezzenéstelen arccal elmondott hazugsága … és lenyomta az ENTER-t.
Utána rögtön megsimogatta nyunyókáját…
2021. 02. 11. csütörtök
(Kép: Hadházy Ákos)

INTERJÚ VELEM, A SEMMIRE SEM KELLŐVEL…

INTERJÚ VELEM, A SEMMIRE SEM KELLŐVEL…
– Régen beszélgettünk…
– Csöndesen telnek napjaim, karanténban vagyok.
– Csak nem kapta el?
– Dehogy, bár ki tudja: lázam ugyan nincsen, de minden nap fáj a fejem a sok rémes hírtől, a székletem sem a régi…
– Értem, akkor vágjunk bele: az interjúra az adta az apropót, hogy magát, Gyuri bá’ most sem nevezték ki semminek, az egyetemi átalakítás kormánybiztosa sem lett, az Északnyugat-Magyarország Gazdaságfejlesztési Zónájának a kormánybiztosa se, nem látom a nevét egy kuratóriumban sem, még a DAL zsűrijébe se delegálta a Kamara…
– Most, hogy mondja: tényleg nem, biztos azér’ nem, mert nem fizettem be a kamarai regisztrációt, ami pedig nudlifül a Parragh szerint.
– Nem hiányzik?
– Az ötezer forint? Mondom, hogy nem fizettem be, mert vállalkozó sem vagyok!
– Nem az!
– Akkor mi a csoda: valamilyen tagság? Ebben az időben? Nagyon veszélyes az, nagyon veszélyes.
– Mi lenne egy tagságban veszélyes?
– Hát az érintkezések: a sok találkozón, értekezleten, zsűrizésen az a sok beszéd, a fröcsögésről nem is szólva, tudja mennyi vírus szabadul el ilyenkor? Nem kell az nekem, jobb itt a karanténban.
– Miért mondja ezt Gyuri bá’: a kötelező maszkviseléssel minden fröcsögés kivédhető!
– Gondolja? Először is: látott maga már egy konzultációs beszélgetést is, ahol a résztvevők mindegyike maszkot viselt? No nem akkor, amikor a fotósok még benn voltak a teremben, hanem utána, amikor már kimentek, „na ugye”. Másodszor: a maszk azok ellen a fröcsögések ellen, amik ott elhangzanak nem véd! Érti: NEM VÉD! Mert az a vírus nem cseppfolyósan terjed, az közvetetten és hallás után.
– Tényleg?
– Persze, hogy tényleg. Az ellen a fröcsögés ellen az oltás sem véd meg, még az orosz se, a kínai se, pedig a Szijjártó szerint azt már öt millióan megkapták. De hát ilyen az élet: aki kapja, marja!
– Térjünk vissza az interjúhoz.
– Térjünk: kérdezzen!
– Alig hallunk magáról, Gyuri bá’, hogy van?
– Végre valaki megkérdezi, megvagyok: olvasgatok, tanulgatok, készülök a jövőre!
– Így, hetven felett?
– Persze, mit gondol, nekem nincs időm csak üldögélni, süttetni a hasamat a napon, jachtozni, húszmilliós órával a karomon várni a herceget, hogy földet vegyen nekem kölcsönből!
– Inkább olvas…
– Amikor kérdeznek, válaszolok!
– Értem, akkor Gyuri bá’ alig várja a konzultációs kérdéseket?
– Várja a nyavalya, ki nem állhatom, azok nem kérdések…
– Maga mást kérdezne?
– Nem kérdeznék, ha én lennék a góré, hanem … de hagyjuk ezt, még baja lesz magának.
– Miért lenne bajom?
– Mert Soros!
– Hogy jön a Soros ide?
– A Soros mindig ott van, minden kilométerkőnél, jól hangzik ma, meg a migráncs is, szóval most védem magát, mert maga legalább beszélget velem.
– Értem. És amikor szabad ideje van?
– Tanulok, persze, hogy tanulok: meg akarom érteni ezt a rohadt világot, mielőtt itt hagyom…
2021. 02. 09. kedd

BARKOCHBA

BARKOCHBA
– Személy?
– Igen.
– Fehér, heterogén, felsőközép, férfi?
– Igen.
– Az alaptörvény szerinti családban él?
– Igen.
– Közjószága van?
– Igen.
– Nem is egy?
– Igen.
– Amikor kell, akkor nem vallásos, amikor meg az kell, akkor vallásos?
– Igen.
– Mindig harcol valaki ellen?
– Igen.
– Szereti a focit?
– Igen.
– Munkaalapú?
– Pontosíts!
– Aki nem dolgozik, az ne is egyék?
– Ne.
– Árokpart?
– Pontosíts!
– Aki beleesik, azt ott is hagyja?
– Igen.
– Ismeri a megbánás szót?
– Nem.
– Fegyverrel harcolt Budapest utcáin?
– Igen.
– Ha akarja, bezárja?
– Igen.
– Ha akarja, kinyitja?
– Igen.
– Szeret konzultálni?
– Igen.
– Tud kérdezni?
– Igen.
– Gazdag ember?
– Passz.
– Szegény ember?
– Nem értelmezhető a kérdés.
– Ha akarja, a sor végére penderít?
– Igen.
– Sohasem hazudott?
– Is.
2021. 02. 07. vasárnap