Sétálok, ahogy minden nap szoktam, Thesszával, már kívülről tudja, mindig ugyanott lépünk le a járdáról és kerüljük el a kerítésen belülről „acsarkodó-védő-ugató” németjuhász házőrzőt; állunk meg a sarkon, hogy megvárjuk az elrobogó autókat; integetünk az iskola-udvaron játszadozó és Thesszához kiköszöngető nebulóknak, de most szünet van, semmi ricsaj, nincs játszadozás-rohangálás sehol. Már elhagyjuk a bölcsődét-óvodát is, Thessza megint megáll az átkelőnél, de most semmi forgalom, sehol egy biciklis, egy autó; már el is érünk a közúti jelzőlámpához, ni-ni, itt jobbra korábban egy zöldséges, majd virágárus bolt volt, ma csak „KIADÓ” tábla zörög az ablakban; persze megint pirosat mutat felénk a lámpa, hát megállunk, amikor lepillantok a járdára, mert valamit mozgat a szél, lehajolok, egy ötszázas „mozog” a lábam előtt; körülnézek, sehol senki, csak Thessza, meg az ötszázas, lehajolok érte, fölveszem: most mit tegyek, összesodrom hirtelen és a kerítésoszlop tetején lévő „lyukba” teszem, hogy kilátszódjék, pénz van itt, hátha meglátja, akinek szüksége van még a „talált-pénzre” is, de már megyünk is, zöldre váltott a lámpa.
„Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani” – ugrik be Lázár, mára már szállóigévé szelídült „elszólása” és már kavarognak is a gondolatok a fejemben: mikor is mondta, „százéve” talán vagy még régebben, és mostanra tényleg ilyen világot építettek, „maguknak építették” – gondolom magamban és már „oda Buda” a gondtalan-boldog sétának, már megint szemetet-sarat, töredezett-lukas járdát, utat látok mindenütt, de legalább a „hajléktalan-Hotel” most üresen a HÉV megállóban, csak a gyanúsan lengedező papírfoszlányok színe-sokasága jelzi: vége van az éjszakai ügyeletnek; Thessza megáll, félig leül és elvégzi dolgát az egyik „szobában”, lehajolok a fekete zacskóval, összeszedem a szétgurult apró „hurkákat”, „még milyen melegek” és halkan tovább-baktatunk az első nejlon-zacskóval bélelt szemeteshez; már itthon is vagyunk, hisz’ mi el se mentünk innen, megtörölgetem Thessza talpait, már nyújtja is felém, nem akarja elkerülni az elkerülhetetlent; kéz-mosás, kávé-melegítés, aztán lehuppanok az íróasztalomhoz, „Pamukra” nézek és magamnak fölolvasom, ahol kinyílik a könyv: „MINDENKI MENTSE A SAJÁT IRHÁJÁT”…; „fölélesztem” a gépemet és írni kezdek: „Sétálok, ahogy minden nap…”
- 01. 06. szombat