Archívumok

„BOLDOG BÉKEIDŐK” …

Gyerekkoromban sokat hallottam ezt a mondatot: „bezzeg azokban a boldog békeidőkben”!

Soha nem értettem, mindig az „öregedő idősebbek”, a már komoly munkát végző felnőttek mondták sokat nekem, s olyankor én a szürkülő-homályosodó, fekete-fehér képekre, a korabeli Híradó felvételeken darabosan-szakadozottan mozgó, furcsa ruhákban-kalapokban sétáló, a kerthelységekben üldögélő-szivarozgató emberekre gondoltam és olyan „áporodottan-letűntnek”, „soha-vissza térőnek” gondoltam az egészet Később, amikor már az iskoláimban tanultam arról a korról, hozzá-igazítottam a hallottakat, de az alaphangulat, az eredeti-korábban kialakított ítéletem nem változott.

Most az öcsém átküldött egy képet.

Színes a kép, nem fekete-fehér, nem is szürkülő-homályosodó, nálunk készült a „Roziban”: az öcsém ül a pianínónál, előtte kotta, biztosan játszik is valamit; apám-papi nyugodtan, mosolyogva áll mellette és mond neki éppen valamit, talán énekli is a dalt, mintha a karja is lágyan a ritmust jelezné; az öcsém figyeli őt, kezei a billentyűkön (azok a billentések), talán akkordokat keres – minden olyan békebeli, „boldog békeidős”. A könyvespolcokon video-kazetták, könyvek, az Év Versei kötetei, a Révai Nagy Lexikona sorozat, a pianínón a lámpa és mellette a magoknak-bogyóknak-csokiszeleteknek a kis-tálkája – mind megvannak még.

 

Itthon-otthon vagyunk, biztonságban, együtt, és tényleg: mindennek a „nevét is, virágát is tudom”.

 

Mikor történt, milyen alkalomból jöttünk össze: Babuka-Bandi bá’ is ott voltak vajon, Ági is, Barbara meg Ádám a gyerekeink is; biztosan nem karácsony volt, akkor látnám a fát is, a díszeket; talán születésnapja volt Vikinek, Gergőnek vagy Balázsnak, nem, inkább nekem lehetett, mert apám pulóvere a telet jelzi; mindegy, miről beszélgettünk vajon, sportról, politikáról, munkáról-iskoláról is; Mari akkor is nagy traktát csinált, mindent, ami a szemnek-szájnak ingere, és a „buli” után én vittem haza Babukáékat?

Mindegy: tovatűnt szép emlék már, olyan „boldog békebeli”.

 

És ha megmutatnám az unokáimnak, Dórinak, Krisztiánnak, Eriknek, ők is ugyanazt gondolnák-éreznék, amit én gondoltam-éreztem annak idején: „áporodottnak-letűntnek, soha vissza nem térőnek”? Hisz’ ez is a „múlt században” történt (a „kép” azt idézi), igaz, már nem az „átkosban”, de már a „kiegyezés után”, bár a háború előtt, amikor „Magyarország előre megy, békét akar”, szuverenitást és elfelejteni azt a világot…

 

„Boldog békeidők”, suttogom és írom magamnak, ez már a múlt, a múltam…

  1. 01. 25. csütörtök

EZT MOST NE OLVASD EL…

Mostanában – már – lassan olvasok: a szemem sem a „régi”, meg állandóan elkalandoznak a gondolataim, azonnal képekké, emlékekké formálódnak az olvasott szavak-mondatok, rögvest megjenek-megjelenünk, adaptálódunk a leírtakban. Persze ehhez „jó” könyv kell – azok meg vannak „dögivel” nálam, ott sokasodnak a könyvespolcaimon, íróasztalomon, az éjjeli szekrényemen, még az ágyam mellett is a földön, aztán már újra és újra a kezemben, alig győzöm „idővel” („fenékkel”).

Most éppen Pamukot gyűröm (leteszem-fölveszem): „Lám csak, megint a szokásos témához értünk: a bácsikámhoz meg a trónörökösökhöz” olvasom Pakize szultána mondatát férjéhez és máris elindulnak a(z asszociációs) gondolataim rólad meg az Orbánról, aki „még” nem is SZULTÁN (biztosan kinevezetten nem is lesz „az”, csak gondolja magáról, hogy „az”); a „tanácsodról”, hogy minek foglalkozom mindig vele, az ellenzékével kellene inkább; „miért is jut mindenről ő az eszedbe”?!

 

Ahogyan Pamuknál „A pestis éjszakái”-ban is történik: egy isten háta mögötti kis szigeten, talán valahol a Földközi tengeren kitör a pestis-járvány, Isztambulból küld a Szultán orvosokat, járvány-szakértőket, hogy akadályozzák meg a terjedését, mentsék, ami menthető; a Szultán ugyanis reformpárti, fejlődést-átalakulást akar (persze korlátok között, a hatalma az első); a nyugat felé is jelezni akarja, ő bizony már sikerrel „használja” a legújabb eszközöket-módszereket, de a szultáni kiküldöttek közül többeket megölnek; a járvány meg terjed, csak terjed tovább; már a börtönök is „csurig” újságírókkal, megmondó-emberekkel, mert fecsegnek-locsognak a terjedésről, ami a pasa (a helyi SZULTÁN) szerint a terjedés (fő)oka(!); akkor történik, hogy Pakize szultána, a szultán testvérének a lánya és a férje Nuri doktor beszélgetnek, amiben Pamuk is „részt vesz”, fölidézi: „Ha valaki feleségül vett egy szultánlányt, a násszal tagja lett az uralkodó családnak, s jó eséllyel mindinkább olyan életet kezdett élni, mint a semmittevő és felelőtlen oszmán hercegek. Nuri doktor soha nem akart felhagyni az orvoslással, de valahol érezte, hogy bármit tesz, előbb vagy utóbb rá is ez a sors vár, és kénytelen lesz igazodni a szultánfiak felszínes és ostoba szokásaihoz…”, hiszen „pasa” rangot kapott azonnal, udvari hivatalt (ahol nem volt semmi dolga), magas fizetést is, „nyári lakot” a Boszporusz partján – kellhet ennél több?

 

Ugye, nem történhet másképp?!

Pamuknál se, most se – nem is történik másként, hát ezér’ jut mindig eszembe a „STULTÁN”.

 

A „család” tagjai érinthetetlenek, a „mindenek” fölött lebegnek: a „ne mi nyerjük a legtöbbet” kimondásakor, a Haris közi lakás „furcsa-érdekes” cseréjekor, a Tokajban vásárolt-megszerzett szőlő-ültetvényes esetében, a Svájcban tanuláskor, a gázszerelő haver („családtag”) közbeszerzéseikor, az adriai nyaralásokkor, a kinevezések eldöntésekor, a háziorvosi ügyeletek átszervezéskor, az én elhalálozásomkor…

 

Pedig „csak” Pamukot olvasok éppen, most ugyan leraktam a könyvet, mert ciripelt a gépem: „Templomölelésre vitte iskolaidőben a diákjait egy iskolaigazgató Fidesz-képviselő Székesfehérváron” olvasom a hírt és nem is csodálkozom.

Hisz most ez se történhetett másként…

  1. 01. 21. vasárnap

ÜGYELET

Nem vezetett eredményre a Magyar Orvosi Kamara (MOK) ügyeleti rendszer miatti „hergelése” – közölte az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) csütörtökön az MTI-vel, a HÍRT!

Aztán a HVG-ben: „Megszűnik a háziorvosi ügyelet Pomázon, a beteg gyerekekkel 40 kilométert kell majd utazni”…

„Világ proletárjai egyesüljetek”, ugrik be a jelszó, ami mára „MAGYARORSZÁG BETEGEI HERGELJETEK” suttogássá szelídült.

„A nemzeti konzultáció bizonyítja, hogy az „ezeréves magyar nemzet” megmarad” – harsogja közben a fülünkbe a „még soha nem hazudott” „postás”-sá vedlett utcai harcos, aki az „inflációt is letörte”, aki „aggódik a nyugdíjasokért” (is), ahogy a beteg gyerekekért is…

Szerintem a „Móricka viccek” jobbak…

  1. 01. 19. péntek

NAPLÓSZERŰEN

(160.)

Bár már régen írtam róla – hideg ide, hideg oda, a szél sem akadály, azér’ – minden nap sétálunk Thesszával; neki is, nekem is kell ez a kis mozgás és bizony a csöndes-megértő beszélgetések is. Ő általában hallgat, általában mással van elfoglalva az „úton”, azért mégis „kommunikál” velem: mikor egy vakkantással, máskor egy vissza-szaladással, egy pillantással vagy „csak” a farka magasba, „zászlórúdba” emelésével-merevítésével. Benne megbízhatok: nem morog rám, hogy „már megint kezded”; nem jelent föl annál a most megalakult Hivatalnál sem; nem uszítja rám a „haveri” kutyákat; még csak nem is ír a Mandinerbe egy vezércikket, amit aztán vissza kéne vonatnia.

Egyébként nem is „értem” miért van mindig annyi megbeszélni valónk! Hisz’ sétálhatnánk-bandukolhatnánk egy szó, egy hang nélkül is, én is kevesebbet szuszognék-lihegnék akkor, talán meghallanánk a madarak cseverészését is, bár mostanában ők csak fázósan-némán keresik a magot-szemet a bozótosban.

Mi mégsem rájuk figyelünk!

Most is – bár lassan, óvatosan lépkedek, minden lépésnél a lábam elé pillantok, kerülöm a töredezett-jeges gödröket, közben – a legutóbb olvasott hírre gondolok: „Ijesztőre nőtt a szakadék a leggazdagabbak és legszegényebbek között” – írta meg az index és még azt is az „előrejelzés szerint egy évtizeden belül meglesz az első trilliárdos, míg a szegények és gazdagok közötti szakadék tovább nő”. Elbambulok: itthon-nálunk, kis-hazánkban vajon mi a helyzet, mennyi az annyi? És vajon nő vagy csökken a különbség? Aztán arra gondolok: tegnap böngésztem egy kicsit az interneten, a KSH, a szakcikkek oldalain, zuhantak nyakamba az információk a Gini indexről, a Gini együtthatóról, Atkinsonról stb., és a „tapasztalatom”? Thesszának is lehet-e, van-e vajon? Talán ő is összeveti-összevetette korábbi gazdáinál eltöltött életét a mostanival? És mire jutott vajon; vagy „inkább” ő is a köztévét nézi-hallgatja és nem tudja, mit lát, mit hall, kinek-minek higgyen? Nem, Thesszát nem lehet „megvezetni”: ő tényleg csak az orrának, a hasának, a valódi-igaz simiknek hisz! És mi, unokáinkat váró-leső nyugdíjasok, mi minek hiszünk: az egyre és rohamosan romló hallásunknak-látásunknak, a soha nemvolt szaglásunknak – vagy a hivalkodó-harsány headlineknek, címeknek? „Megette a fene az egészet!” – gondolom, miközben Thessza bekap valamit a földről és én „Pfújjj”-t kiáltok hirtelen, mert az ördög ott, az utcán is heverhet egy elhajított eledelben is.

Szóval ezt sem oldottuk-oldjuk ma meg – nézek Thesszára, aki csak viháncol tovább, rám se hederít, úgy látszik rendben lévőnek találja a „hangulatomat”, pedig az bizony nincsen rendben, már az „igazi viccek” sem derítenek föl, nem csalnak mosolyt az arcomra, amikor olyanról olvasok: „T. Vásárlóink! Üzletünkben 18 év alatti személy, csak az ifjúsági részen tartózkodhat!”.

Megint haza értünk…

  1. 01. 16. kedd

POLITIKUS – „HISZ’ OLYAN, MINT ÉN…”

(2.)

 

Kávézik.

Mert kávézni jó.

Te is szeretsz, ugye?

Hol szoktál?

És mikor?

Reggeli előtt, utána?

Netán takarításkor?

Vagy „szúrás” után?

Nyers húsok, csontok, bőrök előtt?

Mert imádod az illatát?

 

Hát „szúrni” szoktál-e?

Vagy te is olyan „kígyóvállú belpesti lippsi” vagy, aki ezt „úgysem értheti meg”?

Szerencsére Győzike érti!

Hogy mostanában már kevesebbet „szúrsz”, már padlásod sincs, amit kisöpörhetsz?

Beéred a SPAR-ban vett farháttal is?

Vagy éppen a gyereket várod haza, a „harmadik óra után” mindig hazaküldik, mert nincs fűtés az iskolájukban?!

Egyáltalán: hány disznód van az ólban?

Már az ól sincs meg?

Mégis ráismersz arra az emberre: a szagra, az izgalomra, a hajnali kelésre, az első pálinkára, a sivításra (csak a szomszéd meg ne hallja), a vér bugyogására, az utolsó rúgásra, füstölő-pörkölő büdösségére, a zsír fortyogására?!

„Hisz’ ez olyan, mint én”?!

 

Hát az „öltönyös”?

A „kosztümös-fülbevalós”?!

Szerepek csak, barátom, jól kifundált szerepek.

És ők „csak” statiszták, se@@nyaló statiszták, a „GAZDA” felkentjei.

És te mégis bedőlsz nekik!

A „zöld” műanyag-tálkáknak.

Tényleg ilyen vagy?

 

Mindegy: rád ismernek, ilyennek ismernek – benned magukra majd!

  1. 01. 14. vasárnap

(Ui: általában a képet szerkesztem, torzítom, de most nem tettem…)

„KATONÁS MEGJELENÉSŰ KATONA” OKTATÓNAK

(mai „HÍR” az indexről: „„Katonás megjelenésű” katonákat keresnek a „Honvédelem” tantárgy oktatására”)

 

Már csak ez „hiányzik”, hogy „utolérjük Romániát”, hisz’ a „többi” már megvan:

 

  • Képviselői megjelenésű képviselő – a gombokat úgy nyomkodhatják, ahogy mondják nekik
  • Elnöki megjelenésű Elnökasszony – korábban viselt „speciális” fülbevalója felejtős
  • Bírói megjelenésű kúriaelnök – bírói gyakorlat nem volt szükséges
  • Ügyészi megjelenésű Legfőbb Ügyész – az idők végeztéig
  • Szuverén megjelenésű Szuverenitásvédelmi elnök – „Soros-zsoldosok” listázási gyakorlatával
  • Hírolvasói megjelenésű hírolvasó a köztévében – a beolvasott HÍR nem kell, hogy igaz legyen
  • Miniszterelnök megjelenésű miniszterelnök – „A kövér katona a halálom”
  • Orvos, pedagógus, ápoló stb. megjelenésű orvos, pedagógus, ápoló…

A felsorolás nem teljes.

  1. 01. 13. szombat

KINEK MI „JÁR”…

  • Kinek Gundelből az ebéd,
  • másnak kukából, amit talál.
  • Kinek fűthető füves-labdarúgó pálya,
  • másnak a „rezsi-csökkentő” pacalos nagyzolós pofázása.
  • Kinek major az unokának is,
  • másnak a törlesztés-törlesztés hátán.
  • Kinek pályázati közpénz számolatlanul,
  • másnak „infláció-követőnek” hazudott nyugdíjkiegészítés.
  • Kinek luxus külön-repülővel a világ körül,
  • másnak csökkentett, HÉV-pótló autóbuszok.
  • Kinek a templom az imához,
  • másnak a templom előtt kartondoboz.
  • Kinek Gucci cipő, táska,
  • másnak SPAR-szatyor összegyűrve, üresen a feje alá a fűben.
  • Kinek különóra, külön-tanár,
  • másnak alsós tanítók is oktathatják a felsősöket.
  • Kinek a férje alezredes,
  • másnak a „Csádi hadjárat” életveszélye.
  • Kinek szivar, Whisky, Unikum, Tokaji-szőlő,
  • másnak eldobott csikk a kocsma mellett.
  • Kinek „Vízkereszt” az ajtófélfájára,
  • másnak a „keresztény-Magyarország” nélkülözése…

És Neked, Barátom, mi jár?!

  1. 01. 12. péntek

NE TÖRŐDJ VELE – RÁ SE RÁNTS!

(Utolsó(?) zsörtölődés ebben a témában)

 

Mindent bezsebeltek – egyéniben, csapatban, edzőiben.

Az „aranylábúak”, mert már „aranylábúak” lettek.

Huszonnégybe jutottak az EB-n, érted: huszonnégybe!

Ezér’.

Ja, nem ezér’, hanem azér’, mert a „zutcaiharcosmindigigazatmondóilliberálisnaugye” szereti a focit, amit a Gálvölgyi is, én is, talán Te is szeretünk – ahogy a gyerekünket, unokáinkat is!

De mert a gyerek-unoka először kimondja: MAMA, még nem kiáltjuk ki költőnek, nem hisszük, hogy ő a legszebben beszélő MAGYAR színész.

Lehet: az lesz – valamikor!

Bárcsak az lenne – legyen!

Most (még) nem az.

Nincsenek világbajnokaink, nem szereztek 2023-ban világbajnoki aranyat magyar sportolók, nem voltak a világ legjobbjai magyar sportolók?

De, voltak!

Teljesítményük lenyűgöző volt, eredményük önmagáért beszélő volt.

Mégsem ők nyertek.

Mert ebben a versenyben nem a „mérhető” teljesítmény, a gólok száma, a másodpercek számítottak.

Hanem magyar sportújságírók szavazatai, ami NEM sport-szakmai tisztességen, hanem vélt vagy valós politikai elváráson (értsd: se@@nyaláson) alapult – bár ők nem mentek föl borozni a tetőre…

 

A csúcs, a hab a tortán a plagizáló-bukott Pali bá’ kitüntetése, életmű díja volt a végén, akiről közismert szakmai berkekben, hogy a „kettős vereségek világbajnoka” volt, mert (egyéniben soha nem nyert) a Fenyvesi-Kulcsár-Nemere párbajtőr csapat negyedik tagjaként „csak” az volt a feladata, hogy az ellenfél se kapjon pontot, nem kellett nyernie, azt a többiek megtették helyette…

 

Ne is törődj vele – mondod nekem, sokkal nagyobb, fontosabb dolgok is vannak.

Ezzel se???!

  1. 01. 09. kedd

„NA UGYE!”?

Ezt a bejegyzést ma délután írom.

Még nem tudom, miként szavaztak az MSÚSZ (Magyar Sportújságírók Szövetség) tagjai.

 

Vajon sport-szakmai tisztességükre vagy a „szívükre”, azaz a politikai elvárásra hallgattak?!

 

1967-ben Albert Flórián Aranylabdát kapott – soha még addig nem volt, azóta sincs magyar labdarúgó, aki megkapta volna.

Abban az évben Kozma István, birkózó lett az Év Sportolója.

Az Év sportolója még „csak” egyszer lett labdarúgó: 2020-ban Szoboszlai Dominik.

A Wikipédia szerint Polyák Imre(2), Kárpáti Rudolf(2), Gurics György, Veres Győző, Török Ferenc, Zsivótszky Gyula(2), Balczó András(3), Kelemen Péter, Hegedűs Csaba, Kozma István, Csapó Géza, Magyar Zoltán(3), Hargitay András, Németh Miklós, Gerevich Pál, Wichmann Tamás, Wladár Sándor, Pap Jenő, Guczoghy György, Gáspár Tamás, Mizsér Attila, Darnyi Tamás(5), Fábián László, Kovács István(2), Kovács Antal, Rózsa Norbert, Pulai Imre, Storcz Botond, Gécsek Tibor, Balogh Gábor(2), Csollány Szilveszter(2), Annus Adrián, Majoros István, Braun Ákos, Cseh László(2), Talmácsi Gábor, Vajda Attila, Gyurta Dániel(3), Berki Krisztián(3), Szilágyi Áron(2), Baji Balázs, Liu Shaolin Sándor, Milák Kristóf(2).

 

Szerinted, ma este ki kapja a díjat és miért?!

Megint a „Na ugye!”?

  1. 01. 08. hétfő 19 óra

(Ui: ha mégsem, akkor megígérem, megeszem a gombalevest)

„HISZ’ OLYAN, MINT ÉN…”

Hosszú idő után meglátogatott minket.

Mintha csak tegnap váltunk volna el: azonnal és nyíltan, azért egymásra, a reakciókat, a metakommunikációs jelzéseket figyelve hosszan beszélgetni kezdtünk a gyerekekről-unokákról, a barátokról-barátnőkről, könyvekről-színházról. Hangosan nevetgéltünk, viháncoltunk, minden újra a „régi” lett/volt; megebédeltünk, elszopogattunk egy-egy pohár Rosét, megittuk a kávét is; a háttérben ment a tévé halkan, valami zenés film, közte a sok gagyi reklámmal, de oda se figyeltünk rá.

Már átültünk a fotelbe-kanapéra, elfogytak a zserbó-kockák is, már csak mákosbejgli maradt előttünk, amikor a Hírek jöttek a tévében, nem nagyon hallottuk, mert a hang négyesre-ötösre volt halkítva, de a képernyőn megjelent ő, most éppen unokáival és akkor…

Minden megváltozott hirtelen.

Bár akkor és ott, a képernyő előtt is „mi” voltunk (pohárral a kezünkben), de mégse; mintha az a bizonyos angyal elszállt volna a szobából, mintha levedlettük volna a ránk-kövesedett (ál)arcunkat, mintha védő-védekező ösztönünk megszűnt volna, pedig csak a tévében ment a Hírek, amiben megjelent Ő.

  • Milyen aranyosan emberi, olyan, mint „MI” mindannyian: mindene a családja, a gyerekei, az unokái, mindent megtesz értük, mintha magunkat látnám! – mondja a vendég,
  • komolyan így gondolod? – kérdezek vissza, és rögtön jön a válasz is
  • persze, Ő a PÉLDA, hogy lehetséges, hogy elérhető, akárhonnan is indulhatsz, följuthatsz a csúcsra – harsogja kipirult arccal,
  • de milyen áron, kiknek a hátán – próbálkozom józanabbra terelni a beszélgetést,
  • mindennek van ára! – replikázza azonnal,
  • de hát nem ezt ígérte, nem ezt mondta, amikor elindult, amikor megválasztottuk – szakítom félbe az ömlengését,
  • ugyan már, mindannyian irigylitek a sikerét, azt, hogy … de ti is ilyenek voltatok, lennétek megint, ha tehetnétek – és jóízűt hörpint a Rose-éból,
  • gondolod?, én nem hiszem, hogy ilyenek voltunk/lennénk: nekem például nem a „jelképem” a hurka-kolbász-szalonna, utálom a pálinkát, soha nem mondanám/mondtam, hogy „halálom a pocakos tábornok” – rebegem inkább magamnak és én is nyúlok a poharamért,
  • ne beszélj zagyvaságokat, a „Fletó” is úgy táncol, ahogy fütyültek neki Brüsszelből, viszont Ő nem olyan, szembeszáll bárkivel, hogy megvédje a sajátjait, a …
  • csak a sajátját, csak azt, és minek az árán – szúrok közbe megint, de már a hangom is más,
  • ugyan már, te sem gondolod komolyan, mindig vannak/lesznek vesztesek is, ha ez kell ahhoz, hogy győztesek is legyenek, és Ő megmutatta, kit érdekel az a kis pocak…

 

A tévében vége lett a Híreknek, megint a reklám megy, az „ba@@a föl” az agyamat, nem más, „legalább van mire” – gondolom, de már („Holnap hajnalig”) nem nyúlok a poharamhoz…

  1. 01. 07. vasárnap