Ülök a dolgozó-szobámban és írok.
Egyedül vagyok.
Azt hiszem, egyedül vagyok.
Keresek valamit az interneten. És akkor fölugrik egy ablak: „Nagy leértékelés, kutyatápot 10% kedvezménnyel”. Persze, hiszen tegnap rendeltem a kutyámnak, mert elfogyott.
„Emlékszik” a notebookom. Figyel is engem.
Közben zizzen egyet az okostelefonom: „Egy perc mélylélegzést” ajánl, majd, hogy „állj föl, és sétálj egy percet”, persze, mert már sokat ültem.
Az okosórám is számontartja minden percemet. Mert „ő” is figyel engem.
Fölmegyek a Facebookra. Azonnal rám kérdez: „Te léptél be ezen a néven a IPhone-ról, ha nem, azonnal változtasd meg a jelszódat?!” Keresek valamit a Google keresőben, beütöm az első betűt, máris ugrik föl egy csomó keresendő lehetőség, mindegyik valahogyan kapcsolódik hozzám. Ezek is mindent följegyeznek rólam. Ők is figyelnek engem.
De kik azok az „Ők”? Mit gyűjtenek rólam, hogy mit olvastam, mit és mihez szóltam hozzá, mik a szokásaim, mit vásároltam és hol, kik a barátaim és miről, mennyit beszélgettünk, hányszor bújtam ágyba és kivel, használtam-e és ha igen, akkor milyen óvszert, hányszor mentem sz@rni és rendes székletem volt-e? Vajon miért? És mit kezdenek vele, mire használják majd és most is? És én mit tehetek a tőlem ellopott adataim visszaszerzéséért?
Azt mondják: minden értem van, hogy nekem jobb legyen, hamarabb tudjak mindenről, jól dönthessek, egészségesebb legyek, tovább éljek! Ezért csak nem drága nekem, hogy kellenek az adataim?!
De! Drága! Ez már nem szabadság!
Mindenhonnan és állandóan figyelnek.
És belepofáznak, beleavatkoznak az életembe: ez már nem is az én életem. Ez már nem is én vagyok!
Kartoték lettem: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam/ s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg.”!
A Big Data láthatatlan nulla vagy egyes adata lettem, a „Vagyok, mint/ minden ember:/ fenség …”-ből egy semmi!
Ülök a dolgozó-szobámban és írok.
Egyedül vagyok.
Azt hiszem, egyedül vagyok…
2018. 11. 02. péntek
2018. november hónap bejegyzései
STAFÉTA (3) …
Halottak napja
Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!
– Papa, most lesz a Halottak Napja, már tavaly is olyan rosszul éreztem magam.
– Miért, drága bogaram? Hiszen ez a nap is olyan csak, mint a többi.
– Olyan szomorú leszek ilyenkor.
– Megértelek, kis-unokám, de nem lehetünk mindig vidámak, a szomorúság is hozzá tartozik az élethez.
– De Én örülni akarok, nem szomorkodni!
– Mindannyian azt szeretnénk, de képzeld el, ha minden nap csak csokit ennél, mert azt szeretnél, előbb-utóbb rá se bírnál nézni a csokira!
– Bárcsak ott tartanék.
– Én sem tudtam elfogadni, hogy az életnek nemcsak eleje, hanem vége is van, emlékszem egyszer, még kisebb voltam, mint most Te vagy, feküdtem az ágyamban, és hirtelen rám tört az érzés, hogy nem lesz majd Papi és Mami, kimentem a másik szobába, ahol Ők feküdtek, odabújtam hozzájuk és azt mondtam, hogy ez nem igazság, majd kitalálok valamit, hogy ez másképp legyen, de azóta eltelt 65 év és nem találtam ki semmit, így hát ezzel élek együtt, s már Papi, Mami, Babuka sem él.
– Papa, ez olyan szomorú.
– Az. És akkor arra gondolok, hogy Babuka hetvenévesen focizott apáddal a kertben és mindig ott volt, amikor segíteni kellett és akkor egy kicsit jobb lesz.
– Papa, menjünk el Babukához, s gyújtsunk Neki egy gyertyát…
– Menjünk…
2018. 11. 01. csütörtök