Vélemény kategória bejegyzései

CSAK EGY KÉP (27.)

(a Copacabánáról)

 

Valamikor januárban – még a karnevál előtt – voltunk a feleségemmel Rióban.

A Tensivel.

Budapestről Amszterdamba repültünk, onnan tovább, másnap a reggeli órákban érkeztünk Rióba, az idegenvezetőnk – befelé a városba – azt mondta, az első nap szabad, de vigyázzunk a Copacabana homokján a napozással, csak állig betakaródzva feküdjünk ki, mert másképp pecsenye-vörösre égünk a napon; a tengerparttal párhuzamos első két utcába menjünk, ha vacsorázni akarunk, a rendőrök szerint a harmadik már nem biztonságos, különben sétáljunk, ismerkedjünk, akivel tudunk és majd reggel találkozunk.

Megérkeztünk a szállodába, kipakoltunk, azonnal „átvedlettünk” fürdőruhába, törülközőt terítettünk a vállunkra, átmentünk az autókkal teli körúton, át a pálmafás sétányon is, le a homokos tengerpartra, ahol rengeteg csodálatos fiatal lányt-fiút láttunk focizni, kézilabdázni, kosarazni, találtunk egy napernyőt, az alá kiterítettük a törülközőinket és be azonnal a tengerbe…

Élveztük a januári nyarat, a sós tenger simogató finomságát és úsztunk és úsztunk és úsztunk…

Aztán vissza a napernyő alá, nekem a lábfejem kilógott, de nem törődtem vele, csak néztem a hibátlan testű csajokat-lányokat, az izmos és ügyes fiúkat, ahogy sportolnak, ahogy fénylik az izzadság a testükön, sehol egy csöpp zsír-fölösleg, csak izom és fiatalság.

Aztán visszamentünk a szállodába, átöltöztünk, nekem a lábfejem egykicsit viszketett, megint átvedlettünk és irány vacsorázni, megint le a sétányra, az első utcánál elfordultunk a tengerparttól a hegy felé, a második keresztutcánál megint jobbra (emlékeztem: eddig és ne tovább), mentünk néhány száz métert és találtunk egy kis, utcára néző vendéglőt, ott megkajáltunk, a lábam továbbra is viszketett, aztán vissza a tengerpartra, már majdnem éjfél volt, de minden világos volt, reflektorok mindenütt és ugyanúgy, mint reggel-délben-délután mindenütt lányok-fiúk fociztak, kosaraztak, kézi és röplabdáztak vagy táncoltak mindenfelé – csak az a láb-viszketés múlna, hajnalig lófráltunk a fel s alá, de mi előbb fáradtunk el, mint a homokban sportoló-játszó lányok-fiúk…

Aztán visszamentünk a szállodába kipihenni az utazás-nézelődés-napozás fáradalmait, levettem a zoknimat: pecsenye-vörös volt a lábfejem…

  1. 10. 13. vasárnap

(Kép: Simone Monte)

A „LÁNGOSOS”

Ma arról a képről akartam írni, amelyiket a riói Copacabánán készült, egy karcsú lány rúgja a labdát éppen, a háttérben a híres Cukorsüveg-hegy látható, a benyomásaimról, az emlékeimről, amiket ott szereztem-kaptam harminc évvel ezelőtt, ahol én is láttam a tengerparti strandon a lányokat és a Cukorsüveg-hegyet; arról a képről is, amelyik a Fehérvári és a Bocskai út sarkáról, a hetvenes évek elején készült, amikor már elköltöztünk onnan Óbudára – de mégsem erről írok ma.

 

Hanem megint a „Lángosos”-ról.

Aki ma (megint) elmagyarázta az elmagyarázhatatlant egy mikrofonállványnak.

Aki lehetne akár egy névtelen, de boldog nagypapa is – akár.

Vagy egy tisztességes vállalat igazgatója – akár.

Vagy ügyvéd az Ügyvéd &Társai irodában – akár.

Vagy edző Felcsúton – akár.

Mégsem az.

 

Mert ő a „Lángosos”.

Aki a zsír és tészta világában érzi jól magát.

Aki a dagonyázásban leli örömét.

Aki egyben „tasli”-osztogató is.

Már harmincnégy éve!

 

Ma megint szónokolt az éterben.

A házibarát mikrofonjába hazudott.

Ami „országos-mikrofon”.

Közpénzből.

Lényegében véve csak a lángos-fogyasztók hallgatják.

Meg a mocskos-szájú „Zsoóti”.

 

Szóval: mégsem a Copacabánáról írok.

A „Lángosos” nem engedte.

 

Egyébként nem szeretem a lángost.

Mindig hasmarsot okoz …

  1. 10. 11. péntek

CSAK EGY KÉP (26.)

(a Móricz Zsigmond körtérről)

 

Nézem a képet.

A Móricz Zsigmond körtérről.

1962-ből.

Tizenhárom voltam.

Már a Fehérvári úton laktunk…

 

Abban az évben nem volt annyira hideg.

Mégis: már deres-havas minden.

A körtéren.

Amit 1929 és 1945 között Horthy Miklós körtérnek hívtak.

De akkor ezt nem tudtam.

A Baranyai utcába jártam általánosba.

Cefet rossz gyerek voltam.

Talán mert mindent hamar érteni véltem.

Általában jeles voltam: viszont többnyire magatartásból csak négyest kaptam.

Az lerontotta az átlagomat.

Alig bírtam a padban maradni, „a gyereke állandóan izeg-mozog, zavarja az órát, megintem” kaptam az intőket a kis ellenőrzőmbe (többszőr elveszett akkoriban).

Apám ilyenkor (is) elbeszélgetett velem.

A konyhánkban.

A konyhaasztal mellett.

Aztán megsimogatta a fejem.

Ma is érzem a keze finomságát, a simogatás melegét.

Pedig sokat sportoltam: persze focista akartam lenni, de apám azt mondta, „majd később, előbb erősödjél, próbáld ki magad”, így atletizáltam a BEAC-ban (hasmánt-guruló „technikámmal” a homokba érkezve mindig szúrást kaptam, nem levegőt), tornásztam a Vasasban Békési Sanyi bácsinál, később a kosárlabda a XI. kerületi sportiskolában.

Aztán mégis-megint jött a következő intő…

 

1962.

Akkor volt a labdarúgó VB Chilében.

Valamikor májusban, vagy később, a VB után, már nem emlékszem: a válogatott bement a tv-be, mert apámék levetítették nekik valamelyik ellenfelük meccsét, apám engem is bevitt a „vetítőbe”, ott találkoztam Tichyvel, Alberttel, Sándor Csikarral, a Fekete Párduccal, Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal meg a többiekkel, mindannyian (Lajos bácsit kivéve) a (régi)címeres tréningükben voltak, felejthetetlen volt!

Aztán a VB, amin a csehek ellen Latisev nem adta meg Tichy gólját, ami a felső lécről a gólvonalon túlra pattant, de akkor még nem volt gólvonal-technika…

1962!

Az MSZMP VIII. Kongresszusán Kádár meghirdette az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját, Nyers Rezsőt az MSZMP gazdaságpolitikai titkárává választották, majd az ENSZ-ben Kádár nyilatkozott arról, hogy tiszteletben fogja tartani az emberi jogokat, egy évvel később a közkegyelmet adott.

Abban az évben olyan filmek születtek, mint Az aranyember, az Esős vasárnap, a Felmegyek a miniszterhez, a Legenda a vonaton, az Isten őszi csillaga – négy forintért meg is nézhettük a Bartók Béla úton, a Bartók moziban.

Valami megindult akkoriban.

Akkor még volt Népszabadság is!

Pedig abban az évben majdnem világháború lett.

A kubai válság miatt.

Aztán Hruscsov mégsem telepített rakétákat Kuba partjaihoz…

Micsoda év volt!

 

Akkoriban kezdtem el érdeklődni a lányok iránt…

Bátortalan összebújások, ügyetlen csókok, ismerkedés a bizsergető domborulatokkal, a rengeteg sötét kapualjakkal…

 

Nézem a képet.

A Móricz Zsigmond körtérről.

1962-ből.

Tizenhárom voltam.

Már a Fehérvári úton laktunk.

Nem volt szerencsétlen év…

  1. 10. 08. kedd

(Kép: facebook)

MEGINT SÉTÁLUNK, BESZÉLGETÜNK…

Persze, ez nem újdonság, minden nap ezt tesszük, mikor korábban, van, amikor később, de minden nap megvan a két-három kilométer.

Az utóbbi időben nem írtam róla.

A sétáló beszélgetéseinkről.

Se.

Filmeket nézek, olvasgatok.

Ezt is, azt is.

Közeledve a hetvenöthöz.

Már az ötvenes szomszéd „kisfiú” is „üdvözlöm Gyuri bá’”-val köszön rám.

Viszont most simogatóan süt a nap.

Se eső, se szél, se szürkeség.

A meteorológia viszont tovább riogat.

Ha csak ő lenne…

 

Most nem kényszerültünk a szobába.

Thessza persze ki-be rohangál, ahogy a kutya-posta kívánja – meg a postás.

Amikor megjelenik, végigrohan a riadólánc, harsány jelzések jönnek mindenfelől, egyre közelebb és közelebb, aztán visszajön a szobába: „mehetsz a levélért” és leheveredik a lábamhoz.

Ma a villanyszámla, holnap a gáz, majd a tv lesz a soros, a nyugdíj majd tizenkettedikén jön – rosszul írom, most tizenegyedike lesz a napja, nagy csinnadratta is van körülötte, mintha ez …, de már a gyomrom se rándul össze ezt a hazugságot olvasva.

 

Thessza persze a szokásos: hozzám igazodva már lassabban sétál – előre meg vissza rohangál, szimatolgat, keresi a gyíkokat, mégsem rángat annyira, talán a bizonytalanabb járásomhoz igazodik.

Közben, amikor visszafut – erről, arról – beszélgetni kezdünk, persze értenem kell a nyelvét, mert az nézésből, vakkantásokból, fejbillentésekből, néha-néha farokcsóválásból álló szavakból tevődnek össze. „Mit szólsz, azt írta az állítólag békepárti magyar miniszterelnök, hogy „együtt elfoglaljuk Brüsszelt”, miközben fenyegetőzik, fasisztákkal, afrikai és más diktátorokkal paroláz, közös fényképeket készíttet magukról; közben meg az egyik fő stratégája össze-vissza beszél, zagyvaságokat mond”; Thessza most csak megáll, félrebillenti okos fejét, de hagy beszélni; hát folytatom: „a másikuk meggyalázza egy igaz ember halálát, majd stílus-problémáról kezd el hadoválni.” De Thessza továbbra is hallgat, várja a folytatást.

Mozgást észlel a bokor aljában, talán egy gyík megint, előre szalad, de nem, orrát a nedves levelek közé túrja, döfködi a barnás-sárga leveleket, fújtat, nem rám figyel, az ott lenn fontosabb…

Aztán érzi a póráz feszülését, otthagyja a friss nyomokat és hamar utolér. Aztán megint elém szalad, de hirtelen észbe kap, „hisz’ beszélgettünk” és már föl is veszi a ritmusom, megint mellettem baktat: „tudod, hogy most emlékezünk az aradi vértanúkra, akiket 1849. október 6-án végeztek ki Aradon: Aulich Lajos és Lahner György német volt; Poeltenberg Ernő osztrák származású. Damjanich szerb, míg Knézic Károly horvát családból származott. Az örmény kisebbséget Kiss Ernő és Lázár Vilmos képviselték. Akkoriban nem vizslatták, ki honnan jött, érted Thessza?”

Csak baktatunk tovább, szerencsére a nap lágyan és simogatóan süt, a lámpa is gyorsan zöldre vált, már a HÉV-nél vagyunk, a sövénynél már ott „üldögélnek és beszélgetnek” a borostás „nejlon-szatyrosok”, Thessza csak a fejét emeli föl, mintha üdvözölné őket, aztán megy az orrát túrva…

„Tudod, olvasok egy könyvet arról, hogy a külföldi diplomaták, követek, újságírók hogyan élték meg ’17-ben a petrográdi forradalmat, még az események alatt is „kaja-pia-nők” hacacáré, bálok voltak a cári és hercegi palotákban, bár érezték a vihar szelét, mégis; most is csönd van, „csak a szokásos” purpárlék új szereplővel, nem tudom, mi lesz a vége…”; Thessza hirtelen megáll, a lábamhoz dörgölődzik, mintha el akarná felejtetni velem a helyzet kilátástalanságát, hisz’ sétálunk, süt a nap is, gyíkok-szagok mindenütt…

 

Megint sétálunk, beszélgetünk…

  1. 10. 07. hétfő

A KÜRTÖS

Kiment a gátra.

Egyszer egy lapáttal.

Máskor aztán egy (Lehel) kürttel.

Küzdeni az árral.

 

Te mit gondolsz?

 

Mehetett volna akár „a” jogarral.

Vagy az „alma”-val.

Vagy „a” karddal.

Talán a „koronával” is.

Esetleg egy magyar vármegye-címerrel.

Kokárdával is – ja, most látom: az ott volt vele.

Az árvíznek most már tényleg annyi…

 

Egyszer egy barátom azt mondta: aki uralja a történelmet, a jelképeket; akinek van hihető története, az a hatalmat is akarja a kezében tartani.

Árvíz ide, árvíz oda.

De ehhez minek a kürt?

Megint portyázók leszünk?!

Akiknek a nyilaitól meg kell menteni a nyugatot az úrnak?

De már a focistáinktól se kell!

Lovaink is alig…

Nem is beszélve a lovasainkról!

 

De mit fog csinálni a kürttel?

Fejbe veri a SAS-t?

Hisz az addigra elröpül-ne …

Vagy megfújja talán?

Minek, aki akarta, már mindenki beállt mögé a sorba … zsákot rakodni…

 

Kiment a gátra.

Egyszer egy lapáttal.

Máskor aztán egy (Lehel) kürttel.

Küzdeni az árral.

 

Akár egy naranccsal is mehetett volna…

  1. 09. 19. csütörtök

(Kép: Facebook)

A MAZOHISTA

Én vagyok.

Minden nap ráklikkelek Deák, Menczer, Szijjártó, Vitályos, Schiffer Facebook oldalára … is.

Ezzel büntetem magam.

Hogy még mindig ők a hangadók.

Az előénekesek.

Most például a „Danigyerek” oldalán leltem egy gyöngyszemet.

Már közel hatszázan lájkolták a képet.

Nem tudom, mennyi belőlük a kínai.

Vagy a Facebook által generált degenerált.

A száznyolcvanezer követőből telik.

Degeneráltra is.

Én nem követem.

A Danit.

Csak naponta ránézek.

Persze csak az oldalára.

Az is elég.

Sőt.

Szóval a kép.

Ti is láthatjátok.

Dani, és kenyéradó gazdája szerint béke kell.

Hogy csökkenjen a halálozási ráta.

És növekedjen a szülési kedv.

Nálunk nincs háború.

Csak a veszélyhelyzet van meghirdetve.

Mégse szülnek a lányok.

Az istennek se.

Pedig a papjaink mindent megtesznek.

Ami tőlük telik…

A Dani is megteszi.

Ami tőle …

 

Én nem hiszem, hogy normális vagyok – mondta egykoron Kibédi.

A Dani biztosan nem…

  1. 09. 14. szombat.

(Kép: Dani oldaláról)

SAKKOLIMPIA

Tudsz sakkozni?

Szeretsz is?

Tudod, most zajlik Budapesten a sakkolimpia.

„Előszélként.”

Hogy ezt is, ilyet is tudunk.

Mert „MI SPORTNEMZET” vagyunk!

Vajon gondolkodni is tudunk?!

 

Szóval: most Budapesten.

Emlékszem, 2008-ban Drezdában rendezték.

Az Elba partján.

Akkor még élt Kyra kutyánk.

Feleségemmel és vele mentünk négy napra.

Prágán át mentünk.

Kocsival.

Hajnalban indultunk, koraestére ott is voltunk.

Sokat sétáltunk az Elba partján.

Meg az Altmarkton.

A Zwinger, a Hofkirche, a szűk kis utcák, a lebombázott házak is megvoltak.

A csodálkozásunk is: a második este bementünk egy étterembe, leültünk egy asztalhoz, először Kyrának hoztak egy kistányérban vizet, egy másikban „kaja-falatkákat”.

Nem zavarták ki, mint itthon.

Aztán hazafelé majdnem kifogyott a benzin a kocsiból: alig találtam meg a kutat már a cseh oldalon.

Aztán persze megtaláltam…

 

Azért mentünk Drezdába, mert akkor éppen ott zajlott a sakkolimpia.

És a Péter, a szövetség akkori elnöke hívott.

Mentem-mentünk.

Imádtam (azóta is imádok) sakkozni.

Gondolkodásra kényszerít, képez.

Tisztességes játékra.

Talán az életben is…

 

Megvettem a belépőt: feleségem és Kyra kinn maradtak a parkban sétálni – bár november volt, de szépen, melegen sütött a nap.

Péter a bejáratnál várt, már ment az aznapi forduló.

„Nesze, itt van a kártya, ezzel bemehetsz a küzdőtérre is” – mondta, „jó szurkolást”!

Persze a magyar csapathoz sétáltam.

Lékó, Polgár, Almási, Balogh játszott éppen, gondterhelten néztek a táblára.

Ekkor mellém lépett valaki, rögtön megismertem, Borisz Szpasszkij volt.

A legendás világbajnok.

Aki 1972-ben, Reykjavíkban, a világbajnoki döntőben 12 ½ – 8 ½ kikapott Bobby Fischertől.

Azt a Balaton partján, a strandon ülve egy gumimatracon, Népsporttal a kezemben, sakk-vásznon a figurákat tologatva izgultam-elemezgettem végig.

Nos „ez” a Szpasszkij lépett mögém, egy kicsit megbökött, egyértelműen jelezte a kezével: Judit nyerve van!

Nyert is.

Aztán kisétáltam a küzdőtérről.

Visszamentem a „csapathoz”, Péterék ott csoportosultak az egyik kivetítő-képernyő előtt az egyik sarokban, hallkan duruzsolták a várható lépéseket…

Aztán elköszöntem.

Mentem Mariékhoz.

A Parkba, az Elba partjára.

Ekkor megcsörrent a mobilom, Gyuri bá’, apám testvére hívott: „Hallottad, a Kis-Sanyika meghalt” …

 

Most Budapesten zajlik a sakkolimpia.

Most is szeretem a sakkot.

Bár minden nap a chess.com-on nézegetem a játszmákat-elemzéseket, azt tervezem: a jövő héten az egyik nap kimegyek megnézni.

Nem ismerem a mostani elnököt…

 

Tudsz sakkozni?

Szeretsz is?

Tudod, most zajlik Budapesten a sakkolimpia.

„Előszélként.”

Hogy ezt is, ilyet is tudunk.

Mert „MI SPORTNEMZET” vagyunk!

Vajon gondolkodni is tudunk?!

 

  1. 09. 13. péntek

(Kép: Chess Quiz)

HÁTBARÚGTA…

Újpalotán.

Egy tizenhárom (13) éves fiú.

A járókeretes embert.

Aki a rúgástól elesett (és nyolc napon belüli…).

Amit a haver-barátja fölvett.

Aztán fölrakták a facéra.

A videót.

Mert ez olyan kúúl (cool: kiváló, nagyszerű, szuper, menő, király) …

 

A szerb nagykövetet is hátba rúgták tegnap Madridban.

Erről írt (ma) az Index.

Mert Madridban.

 

Hogy is van ez?

Egy kiskorú srác gondolt egyet és elindult este/éjszaka az utcán, aztán (csak úgy heccből) fölrúgott egy járókeretes beteg embert, aki éppen arra „járt”.

Te tervezgetnél ilyet?

A gyereked?

Hát az unokád?

Akkor ő vajon miért?

 

Arra gondolsz, túlspilázom a helyzetet?

Ha csak egy kis botlás, gyerekes csíny, lájk-vadászat volt az egész?

Ha csak egy jót akart röhögni?

Fölvágni egy csajnak?

Hisz’ bocsánatot is kért a srác a járókeretes embertől, (szóban) már meg is bánta a „tettét”.

 

Vajon ki tanította a srácot?

Milyen példaképei vannak?

Mit tanult a (magyar) történelemből?

Kire hallgat, milyen híreket olvas, milyen politikusi mondatokat jegyez meg: annyit is érsz, amennyid van?!

 

Néhány nap múlva már senki sem emlékszik.

Ez már ma sem hír.

Orbán gyúr-fogyaszt-edzésbe állt, már – ahogy lakájai meg is írták – snájdig ember lett.

Egy talpig békeharcos…

 

  1. 09. 09. hétfő

(Kép: pinterest)

„MERT NEM OTT VAN A HELYÜK …”

Ezt válaszolta a Havasi Berci, tudod, a békés újságírók ellen őrző-védő lóti-futi, neszesszer-táska hordozgató(!) sajtó-irányítós államtitkárhelyettes az Orbán-stábból a telexnek a kérdésére, hogy miért és mikor távolították el a (el-le)bukott plébános képét az egyre rekedtebb, de már kettlebellel edző „SAS” Facebook oldaláról.

 

Nemcsak a képnek, Bese Gergőnek sem.

Ahogyan Deutsch Tamásnak sem – lenne.

És a fél-kormánynak (Szijjártónak, Pintérnek, Lázárnak) sem.

A „CSALÁDNAK” sem: Mészárosnak (tiszteletbeli családtagnak számít, kezeli a „vagyont”), Tiborcznak, Récsölnek sem.

Sulyokról, Poltról, az Alkotmánybíróság tagjairól nem is beszélve.

Püspökök, papok, rabbik vannak a listán.

Meg még a kultúra „fölkent” papjai is: Vidnyánszkyval, Rákayval, Kárásszal, Hajdúval az élen.

 

Nekik sem ott lenne a helyük.

 

De mégis: ott vannak!

Még a „tulajdonos” nem intézkedett.

Mert ők (még) „hasznosak”.

Hoznak (még) a konyhára.

 

Fura egy országban élünk.

Itt nem elég

  • hazudni
  • lopni
  • csalni
  • pedofilnak lenni

ANNAK IS KELL LÁTSZANI!

 

„Mert nem ott lenne a helyük.”

 

Bizony: rendbe kéne tennünk az országot; de az nem „kettlebellezéssel” kezdődne…

  1. 09. 09. hétfő

MAGYAR FOCI …

Nincs már türelmem írni.

 

A magyar fociról.

A „szerethető” magyar „focistákról”.

Az ajnározásukról.

A rájuk (vert)fújt, már nyúlósan-ragadósan-sárgán csöpögő habról.

A vonuló-hömpölygő, rigmusokat-üvöltő, arctalan-fekete tömegről.

A VIP szektorokban whiskyt szopogató kormánytagokról.

A közpénzen fönntartott kormány-gépen meccsekre utazgató „úri” tahókról.

A cirkuszról: hogy mindig leesik a „légtornász” a lengő trapézről; hogy a bohócon már röhögni-sírni sem lehet.

Az újságírókról(?), riporterekről(?), szerkesztőkről(?), akik inkább gyáván hazudnak a semmiről, semmint a mesében a kisgyerek kimondják: meztelen a király!

Viszont a Himnusz előtte-utána.

Akkor is.

Csak azért is!

„Tolódjál, ba@@d meg, tolódjál” – rikoltotta az éterbe egykoron a volt kapitány.

Azóta is …

 

Nincs már türelmem megírni…

  1. 09. 08. vasárnap

(Kép: HC Hartmann Nielsen)