Rendületlenül…

Írtam tegnap.

Ma is.

Mert a „hatalom” is rendületlen.

Most a lámpavassal.

Hisz’ „veszélyhelyzet” van!

(Ezért(?) repül Türkmenisztánba a SAS! – vagy nem ezért, hanem mert máshová nem hívják, legföljebb küldik.)

Vissza a lámpavashoz.

Veszélyhelyzetben nem lehet oda akármit kirakni.

Hogy nézne az ki.

Pláne, ha a bátor, boldog, hű segget-nyaló haver érdekeit sérti.

Hova tart ez a világ?!

Jesszusom.

Már a Védelmi Tanácsot is össze kellett hívnia.

No, talán nem ezért.

Ezt megoldotta egyedül is: csípőből!

Mi az, hogy a főváros, a „Bűnös Város” pályáztat, meg talán más nyer.

És ha az „unijó” nem ad majd pénzt?

Annak a szegény „csókosnak”?!

Olvasom: „Több mint 9 milliárd forint nyeresége volt a végrehajtóknak tavaly”!

Bameg!

A legtöbbet a Schadlné kaszálta!

Veszélyhelyzet ide, veszélyhelyzet oda.

Meg a sittre vágás is.

Végre csökkent.

A magyar infláció.

Már csak 21,5%!

Még ugyan nő, de már csökken.

Mondta a miniszter.

Ha a miniszter mondja?!

Ugyan ez még a háromszorosa az európai átlagnak, még mindig nem egyszámjegyű, de már látható.

Az élelmiszereké is: az 33,5%!

Veszélyhelyzetben!

Még szerencse, nem tudjuk, mennyi a gumiboté.

Vagy a gáz-szpréjéé.

Annyi baj legyen.

Legföljebb kifizeti a költségvetés.

A te zsebedből.

Érted.

Érted?!

 

Nézem Szabalenkát.

Ott rohan, csúszik-mászik, üti a labdát.

A Roland Garroson.

Neki drukkolok.

Pedig tudod: fehérorosz.

Lukasenka országából.

Mégis neki.

Vajon így gondol a világ is ránk?

Magyarokra?

Az orbán-országiakra?!

 

Rendületlenül…

Írtam tegnap.

Ma is.

Mert a „hatalom” is rendületlen.

Most a lámpavassal.

2023. 06. 08. csütörtök

 

 

 

 

Hányszor írtátok már nekem kommentben!

Hányszor figyelmeztettetek!

Annyi minden szép van a világon: az unokák, a virágzó kerti tó, Thessza…

Miért nem engeded el?!

 

Hogyan is mondta az ártatlanul(!) börtönbe zárt lány az apjának a láthatáskor: „békéljek bele, el kell engedni az egészet, a gyengeségemet, a bűntudatomat, az ártatlanságomat, nem számít az igazság, csakis a béke…”.

„Nem tesz panaszt az anya, akinek fiát elvitték a rendőrök a Karmelitánál” – olvasom a „hírt”.

„160 milliós osztalékot vett ki cégéből a katonai titkosszolgálatok államtitkára” – ugrik föl a másik.

Elromlott a Ferrarija, hát a Lamborghinijével ment a találkozójára – már nem is tudom kiről, hol olvastam.

„Nyolcadával esett vissza áprilisban a kiskereskedelmi forgalom” – jön az újabb…

„24% az infláció áprilisban” – írja a KSH.

„Kést rántott Orbán születésnapi miséje után egy idős nő Budapesten” – persze a cikkből kiderül, csak „levágta” az ellenzéki molinót.

„Büdös komcsi…” – villog a szemembe a komment valamelyik bekezdés alatt.

 

Miért nem engeded el?

 

És akkor „kinyílik” az Ady kötetem.

Ami még apámé volt.

Annak idején.

Amikor a gimibe jártam.

(Most lesz az ötvenötödik érettségi találkozónk!)

Egy versnél.

Benne a ceruzás bejegyzéseim.

„Garami Ernőnek küldöm” – írta a cím alá.

„Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,

Rabságok, sebek, búk és keservek

Izzadtságos, rossz magyar földjét…”

 

Tényleg „megmunkáltuk”?

 

Hisz’ szájtátva álldogálunk az ablakunk előtt!

„Ennek így kellett lennie.”

Vad geszti bolondok vagyunk mindannyian!

„Úrnak, magyarnak egyként” rongyok…

„Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,

Keletiség, zsandár, alázat,

Egy Isten se tudná lefogni

Ereinkben ma már a lázat.” – írta 1912-ben!

Ma vajon mit írna?

 

Hogy hallgassuk „az esték zümjét”; „friss sóhaját a reggeleknek”?

Mert „Budapest futós utcáin/ S falvak csöndjén…” bizony dühök nem remegnek…

 

Miért „engedjük el”?!

 

Olvasom a ceruzás bejegyzéseimet a vers mellett: „egy lendület… végtelen, fokozódó düh… tehetetlenség… vagy-vagy… sürgetés, rohantatása az időnek… csak a forradalom”.

Vagy „A csúf Halált itt vetették el”?

 

Most és itt nincs más, csak a „züm”.

Csöndes, minden csöndes.

Pedig el se zúgtak…

 

Dél van, egy írással rövidebb, „és egy nappal az élet is…”.

 

2023. 06. 06. kedd

Az.

Az országunkban.

Ami az enyém is.

A tiéd is.

Nemcsak az övé!

Polgárháború zajlik.

 

Ma még csak az éterben.

 

A kommunikációs térben.

Vesztésre állunk.

Nagyon.

Nincs már hova visszavonulnunk.

Se rendezetten, se rendezetlenül.

Minden kilátó-lombkorona sétány az övék!

A rádiók-tévék- internetes portálok is.

Fröcskölik szanaszét a mocskos gyűlöletet!

Ahonnan osztják az észt, értsd: a hazugságot!

Brüsszelről; migránsokról; Sorosról; Gyurcsányról; a pedagógusokról; a diákokról; a megszolgált, de nem érkező pénzekről; a dollár-baloldalról; Trianonról; a „béke-pártságról”; a magyarok szittyaságáról; az „építési területről”; az „ásatásokról”; a szakszerű és arányos gumibotozásokról; a nemlétező, mégis száz-milliárdokkal hizlalt magyar fociról; terroristák kegyelméről; a nyugdíjak értékmegőrzéséről; a jogállamiságról; a Keleti nyitásról…

 

Már a humor sem segít.

 

Néha „bocsánatot kérnek”.

Az olyan is: adtak is, inkább nem is.

A szemük se rebben.

Nekik bármit, érted: BÁRMIT szabad!

A bíró is velük van.

Mindig „hazai” pályán játszanak!

Ha kell: zárt kapuk előtt.

Mindent bevetnek: amikor azt kell, egyel többen lesznek.

Amikor azt, megváltoztatják meccs közben a szabályokat.

Mégis: a félelemkeltés a legfőbb fegyverük.

 

Ez van, ezzel kell/lehet játszani.

 

Hogyan is írta a költő:

„Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.”

 

Ez legyen az első lépés…

2023. 06. 05. hétfő

Próbálom megírni.

Napról napra.

Azt: ahogyan élünk.

Ebben a xar világban.

Benne Magyarországgal.

 

Közben levágom a füvet.

 

Aztán vissza.

Izzadtan, lucskosan.

Mert közben is cikáztak.

A gondolatok.

Tettekké nem váló gondolatok.

Hiába: már kifele tartok.

 

A vidéki rokonra, a tanítóra gondolok.

 

Hogyan tudnék segíteni neki.

Hogyan tudna ő segíteni a nebulóinak, a diákjainak.

Tüzeljem?

Visszafogjam?

Az ő élete.

De ha ő se…

 

Thessza ma nyugtalan – biztos az idő.

 

Tegnap is tüntettek.

A diákok.

A tanáraikért.

Pintér tegnap se ment ki.

Tegnap a pribékjei sem.

 

Most éppen kisütött a nap.

 

Ő csak hazudik.

Tovább.

Nemcsak reggel, délben, este.

Ebben él.

Már csak így tud.

Közben számolja a közpénz-milliárdjait.

És Erdohgnért imádkozik.

 

Talán vihar jön: föltámadt a szél, be kéne húznom a napernyőket…

 

Próbálom megírni.

Napról napra.

Azt: ahogyan élünk.

Ebben a xar világban.

Benne Magyarországgal.

 

2023. 06. 02. péntek

 

 

(„Mind csalódást okozunk egyszer…”

 

Nézem a filmet.

Olvasom a könyvet.

Értelmezem.

Mennyi kín.

Mennyi közöny.

Mennyi szenvedés.

Mennyi megaláztatás.

Csak megyünk a kolomp után…

 

De hisz’ ez csak egy könyv!

De hisz’ ez csak egy film!

Vajon csak én olvasom így?

Vajon csak én látom így?

 

Mégis?

 

Az ÉLET más.

(Súgod magadnak talán te is, „csak feküdj nyugodtan”.)

Szebb!

Is lehetne…

De nem az.

Nézz csak körül.

Mit látsz?

Sietős embereket?

Lehajtott fejjel?

Egyedül?

Párban, de nem is beszélgetnek?

Rohannak a „dolgukra”?

Munkába?

Akinek van.

Orvoshoz.

Vagy csak ülnek egy padon.

Maguk elé bambulva.

A kavicsot rugdosva.

De nini: valaki ott átrohan a pirosban!

Hova rohan?

Miért?

És ha elüti egy autó?

Talán zaklatták?

Vagy ő a zaklató?

Netán csak egy jót röhögött rajta?

„Jó buli volt” megnézni?

Vagy „csak” nem tudja megoldani a problémáját?

Az ő baja.

Semmi közöd hozzá.

Észre sem veszed.

Már.

Aztán viszont.

Amikor megtörténik a baj…

Csak rád fonódik.

Szorít.

Összenyom.

Hogy nem segítettél.

Nem álltál mellé.

Nem fogtad meg a vállát.

Szorítottad meg a kezét.

Hogy te mégis itt vagy.

Hogy miért vagy itt.

Miért nem máshol.

És ott jobb lenne?

 

„A gondolatok nem feltétlenül vezetnek tettekhez…”

 

Nézem a filmet.

Olvasom a könyvet.

Értelmezem.

Mennyi kín.

Mennyi közöny.

Mennyi szenvedés.

Mennyi megaláztatás.

Csak megyünk a kolomp után…

2023. 06. 01. csütörtök