ALUL SEMMI: KILÓG A (LÓ)LÁB…

Nézem a képet. Amit ti is láthattok. Az ifj. Lomniciről. A NER oszlopos dúcolójáról. Felül „díszben”, alul összegányolva: kosárcipőhöz focilabda.

Amilyen a NER: ami látszik, ami propaganda, az „csicsás”; ami nem, az ganéj, „az annyit is ér”.

Amilyen a nagy csinnadrattával bejelentett „történelmi csomag”, a gazdaságvédelmi akció-terv is: ami látható, az csak-csak; ami nem, az annyi.

Erről írt ma Kovács Gábor a HVG-ben egy rövid cikket: „A kormány gazdaságvédelmi alapjának harmada kopizás, és nincs meg a fedezete” címmel. Ebben a legfontosabb megállapítása az, hogy „Jelentős részben nemhogy átcsoportosításokkal, de egész egyszerűen átnevezésekkel hozta össze a kormány a járványvédekezési és a gazdaságvédekezési alapokat.” Ez bizony alul semmi!

Hallgatom este a Kereskedelmi Kamara vezetőjét, aki szenvtelen hangon, vállát vonogatva válaszol(?) arra a kérdésre, mi lesz a munkanélkülivé válókkal, a szegényebb nyugdíjasokkal: nem az ő asztala, de a költségvetésben erre nincs pénz, a gazdaságot kell beindítani, arra van, arra kell. A többi néma csend: ez bizony alul megint semmi!

Próbálom értelmezni a bérek (vagy a bérköltségek, nagyon nem mindegy) egy részének az átvállalásának a módját, értelmét, fölsejlik az elhíresült rabszolgatörvény – ez bizony megint alul a nagy semmi!

Aztán itt van az „ágazatok újraindítása” kérdése, ami közismerten a „falubeli gázszerelő” egyik fontos biznisze, hasonlóan az egészségiparhoz, amiben szintén könnyedén fel lehet fedezni „családi” szálakat, ahogyan a többi újra-indításos ágazathoz – akkor ez most felül, de mi van alul?

Végre itt van a tizenharmadik havi nyugdíj, amit a „felhatalmazott” jelentet be, ami nem más, mint egy heti kiegészítés, ami 1,9 százalékos egyszeri juttatás lesz(?), miközben a svájci indexálás megszüntetése 1000 milliárddal növelte 10 év alatt a költségvetési lehetőségeket, azaz a nyugdíjasok támogatták a „soha nem látott sikereket” elérő gazdaságot – ez bizony „lófütty”!

Tegnap arról írtam, hogy a kutyám nem érti, meg persze én sem, mert: „…határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?”

Ma már határozottabban mondhatom: nem erre keressük.

De már értem…

2020. 04. 07.kedd

A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A dolgozószobámban fejemet a hátrakulcsolt két kezemre téve, hátradőlve ülök a székemben, merengve nézek ki a nyitott ablakon. Kinn szikrázó napsütés, a fenyőnk már az eget ostromolja, a tuják is ágaskodnak a magasba, de körülöttük rezzenéstelen csönd, a rigók is valahol messze, zümmögő bogarak sehol. Minden mozdulatlan. Sóhajtok, előrehúzom a kezeimet, megigazítom a szemüvegemet és elkezdem püfölni a gépem: A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A hátam mögött ekkor az ajtó – alig érzékelhetően – megmozdul (nem tudom tökéletesen becsukni, valamelyik kábel nem engedi a „kinyithatatlan” bezáródást), alig hallhatóan surranó hanggal kinyílik és öreg-kutyám, Kyra ide-oda billegve besomfordál, megáll mellettem, csak áll, nem szól semmit, csak meleg szemeivel kérdően vagy talán esdeklően fölnéz rám, látja, hogy nem mozdulok, hát – mintha mellső lábával lemondóan legyintene – a székem mögé lép és lehuppan oda, előre-nyújtva lábait, fejét ráteszi és elalszik. Nem érti, ilyenkor mindig nagy sétákat tettünk korábban.

De most „csak” itthon vagyunk.

Reggeltől-estig. Estétől-reggelig.

A házunkban. Néha a kertünkben.

Már három hete.

A kutyánk, Kyra is itt van velünk.

De most ő másképpen viselkedik.

Mert ő: nem érti.

31 napja kezdődött. Mármint nálunk, Magyarországon. Addig itthon a hülyítés ment: a magyarok karakterérről; a soha nem látott gazdasági sikerekről; a konzultációs demokrácia felsőbbrendűségéről; a keresztény Európát elsöprő migráns-áradatról; a buta, tanulni sem akaró cigánygyerekekről; a magyaroknak még ennél is jobb lesz matolcsys-ábrándjáról. És akkor berobbantak az iráni diákok(?), és néhány nappal később megváltozott a hang, mert már komolyabbra, majd komolyra fordult a történet.

A kutyám, Kyra minderről semmit se tudott. Akkor még nem is volt mit tudnia, értenie. Csak sétálni akart, élvezni az „olvasást”, ami neki a fák, bokrok tövének a szaglását jelentette; a „vadászatot”, mert a séta az volt mindig, vadászat.

Aztán fölállt a „törzs” és azonnal (ugyanúgy, ahogyan azt a kormány korábban is mindig tette) „tájékoztatni” kezdett: mindenből van elég, de azér’ építünk egy konténer-kórházat is; a maszk és a teszt ló@art sem ér; a fiatalok és a középkorúak nyugodtan lófráljanak, menjenek a kormányzati sajtótájékoztatókra, rájuk nem hat a vírus (hogy ők is terjeszthetik, arról nem volt „tájékoztatás”); a foci a világ legjobb sportja, meccsekre lehet menni; azér’ vigyázzunk a migránsokkal, mert ők „ki tudja”; az iráni diákokat kizsuppoltuk, mert randalíroztak; az öregek az igazán veszélyeztetettek, vigyázzatok rájuk; egyébként meg urai vagyunk a helyzetnek. Aztán megírták a felhatalmazási törvényt a „főparancsnoknak”(??), amit aztán – kisebb csetepaté után – el is fogadtak. A hírek ömlöttek az internetről, a tévékből, rádiókból: Európa elesett, már Amerika is, Magyarországon is elkezdtek emelkedni az elrettentőszámok. Az emberek persze a kezdeti „engem úgysem érint” közömbösségéből hirtelen felelősebben gondolkodó, aggódó emberekké váltak, felismerték és elfogadták a helyzetet, alkalmazkodtak a helyzethez; maszkot kezdtek varrni és viselni, tudomásul vették a kérést: „maradj otthon”. És akkor nem valami megállt hirtelen, semmi nem úgy ment, mint ahogy azelőtt. A vírus persze köszönte, megvolt továbbra is.

A kutyám viszont nem találta a helyét. Idegesen föl-alá rohangált, nem hagyott a helyemen, folyton hívott: menjünk már, mint azelőtt. Aztán abbahagyta, talán elfáradt, olyankor a lábamhoz feküdt, nem mozdult.

Kinn a szabadban elcsendesedett minden: az autók eltűntek az utcánkból, gyerekzsivaj sem zavart bele a csöndbe, a kutyák sem ugatták az idegent, mert nem jött idegen, mindenki behúzódott a vackába. Az emberek vártak: volt, aki bízott, mert a kormányfő hatalmas mentőcsomagról beszélt; mások – az elmúlt évek páviántáncai után – már nem hittek az ígéreteknek: az összefogás helyett újból ketté vált az ország. (Nézem Röhrig Gézával, aki most New Yorkban mentőzik a video-interjút, aki arról beszél, hogy elképesztő és szívet melengető az emberek szolidaritása egymás és a mentősök, orvosok, ápolók felé, mindenki ugyanazt akarja, együtt akarja.)

A kutyám erről mit se tudott, ő a gazdi közelségének biztonságában, a szagok és ízek elbűvölő világában élt, a mindennapi séták és önfeledt játékok tobzódását élvezte, ami most hirtelen semmivé foszlott: a gazdi alig mozog, nem viszi vadászni, mi történhetett?

De nem is a „hívekre” és a „bizalmatlanokra” szakadtság volt az egyetlen kettéosztottság az országban. Ennél sokkal élesebb határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?

A kutyám nem érti, csak fekszik mögöttem és halkan szuszog.

Én nem szuszogok.

Csak én sem értem…

2020. 04. 06. hétfő

EZ MOST KOMOLY LESZ – NE OLVASD EL
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
Voltam az idegenszívű zsidó. Aztán a migráns. Később a cigány. Aztán az iráni. Aztán a vírusnak drukkoló ellenzéki. Most az öreg vagyok.
Mert terjed a vírus. Szinte megállíthatatlanul. Sötétben tapogatódzunk, mit is kéne tennünk. Ellenszer nincs. Már egymillió ember megfertőződött, és a terjedés nem állt, nem áll meg: földrészről földrészekre rohan. És az emberek nem értik, nem értik a lényegét sem, így nem tudják a választ sem aggódó kérdéseikre.
Sokszor volt már így. A vesztes országokban az emberek nem értették a Nagy Háborút lezáró békét, ami csak pillanatnyi békességet hozott, aztán viszont nyomort és viszályt. Akkor sem értették az emberek: de hamar elfogadták a magyarázatot. Hát jött Oswiecim meg az újabb világégés. Nem értették és értik a menekülőket; a nélkülöző, de számukra nem elfogadható cigányembert sem; most meg a járványt és következményeit sem.
Ahogyan korábban is, most is „kapnak” válaszokat. Mert válaszok mindig születnek. Aztán az idő majd eldönti: jó vagy rossz válasz született-e.
De sajnos a válaszadók (a „prefektusok”, a kancellárok, a kormányok…) mindig az „egyszerű”, közérthető, emészthető válaszokat szeretik, hát ezeket adják. Mert hogy arra van igény. Az ad reményt. Az nem okoz pánikot. Mert a pánikot mindenáron el kell kerülni. Bármi áron! Mert akkor változatlanul és változatlan módon folytathatják tovább „áldásos” tevékenységüket. Azt, amit várnak tőlük. Azt, amit ők vélnek, gondolnak, hogy várnak tőlük.
Most megint itt a nagy baj, megint kellene az „ok”, kellene a válasz is: hát legyen legalább az az ok megnevezve. Ami a bajok elindítója, kiváltója. Az se kell, hogy igaz legyen. Az nem szükséges föltétel. Hihető legyen – az a szükséges. Ahhoz meg sokszor kell elmondani. Mindig ugyanazt. Hogy már kívülről tudja mindenki. Persze ne legyen bonyolult. Viszont legyen képszerű. Olyan megfogható. Mint a Soros.
Mert most baj van. Nagy baj.
De mi a baj?
Ebben legalább egyetértés van?
Nem igazán.
Pontosabban szólva: szerintem nincs!
Többen azt mondják, nem most van baj, hanem amennyiben a világ reagál a járványra, és „bezár a bazár”, annyiban megáll majd a gazdaság, leáll a világ; akkor kezdődik csak a baj: mert munkanélküliség lesz, annak következtében nem lesz az embereknek pénze, éhezni fognak, nem lesz kereslet, a tőke nem térül meg, ami tovább erősíti majd a lefelé menő spirált.
Mások szerint viszont már itt a baj, mert a járvány már most is emberéleteket, soktízezer emberéletet követel, amit el kellene kerülni, de legalább minimalizálni kellene, ahhoz meg – mert nincsen hatékony ellenszer – meg kellene fékezni, le kellene lassítani a járvány terjedését, hogy az egészségügyi ellátórendszer, intézményhálózat képes legyen mérsékelni a bajt; ez viszont a gazdaság átmeneti leálláshoz vezet.
Hát akkor megérkeztünk. Akkor ez egy „egyszerű” költség-haszon feladat: melyik változatra adott válasz vezet a célfüggvény optimális megoldásához.
De mi is a célfüggvény: kevesebb gazdasági veszteség, kevesebb emberélet elvesztése?
És itt „jönnek be az „öregek”, ahogyan az a napi kommunikációban elhangzik: az akut betegséggel rendelkező idősek, akik a legnagyobb kockázatnak vannak kitéve. (Akiknek a halálakor a tisztifőorvos mindig azt mondja, hogy a betegségére tapadt rá a vírus, tulajdonképpen annyira betegek voltak…) Őket kell(ene) megvédenie a rendszernek, ami nagyon sokba kerül. De hát ők renitensek, sétálgatnak, kijárnak az utcára, nem tartják be, amit be kellene tartaniuk, és persze ők halnak meg, a magas vérnyomásúak, szívbetegek, gyengébb immunrendszerrel rendelkező ahogyan azt a statisztika is bemutatja és sulykolja. Már megy is a morgás, a tiltakozás, sokba kerülnek már most is, hát még később… Pedig már most is a gazdaságra kell(ene) figyelni, azt kell(ene) működőképesen tartani, arra kell(ene) a költségvetési milliárdokat költeni. De a nagy kockázatú emberek (öregek) megvédése miatt sok pénz fecsérlődig el, nem is beszélve a már elbocsájtottak, munkanélküliek szegénységét, nyomorát, (várható) éhezését, a megsegítésüket segítő milliárdokról (ami persze késik)! És rögtön megszólalnak a TŐKE felkent hirdetői, képviselői, kijárói és már alakul is az ALAP, gyűlnek bele a költségvetési források.
Néhány napja a beteg kutyám nem jött közel hozzám, menekült elölem, mindenáron el akart rejtőzni; pedig előtte állandóan bújt a simogatásért, olyankor hálás szemei ragyogtak; de akkor már tudta, nagy a baj, készült el, a boldog(abb) kutya-vadász mezökre. Az állatvilág így oldja meg.
Ismert (és cáfolt) a Tajgetosz legendája…
És a XXI. században mi lesz a válasz?
Hisz’ elvonulhatnánk mi is, elbujdoshatnánk, hogy ne kelljen leállnia a gazdaságnak, ne kelljen forrásokat fecsérelni az egészségügyre, hogy visszaálljon a rend, ami folytatja majd tovább azt, amit eddig is: nem vesz tudomást a természet korlátairól, az emberek elidegenedettségéről, kiszolgáltatottságáról, a gátlástalan tőkéről, amely embertelenné tesz…
Így meg mi értelme lenne nem „ágyban, párnák közt halni meg…”
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
2020. 04. 03. péntek