Őrjítő a meleg. Szinte már trópusi. Kibírhatatlan. Benn vagyok a házban. Minden besötétítve. A kutyák is csak lihegnek idebenn. Szél se mozdul. A tv-ben Székely Dávid közvetít valami francia kerékpáros körversenyt. Ott szakad az eső. Már az is jó, hogy ezt látom. Nagyot kortyolok a hűtőből kivett Szentkirályiból. A laptop halkan zümmög, önti a meleget magából. Szél se mozdul. A hűsítő zuhanyhoz is meg kellene mozdulni. Inkább csak a kezem, meg a Szentkirályi. Készülnöm kellene. Egy beszélgetés moderálására. Ez most tényleg fontos. Persze most mi nem fontos. De ez most arról fog szólni, hogy mit csináljunk. Itt a mi városunkban. A többi hasonlóan gondolkodóval együtt: civilekkel, „csak” gondolkodó értelmiségiekkel, vállalkozókkal. És a helyi párt-képződményekkel. Meg kellene ragadnunk a legfontosabb problémát. Talán a szegénység. Talán a nemzetiségi ügyek. A kiskirályság. Fekszem tovább. Meleg van. Mozdulni sem lehet. Csurog az izzadság rólam.
Ekkor csöngetnek. Ez nem lehet igaz. Kimegyek. Szinte letaglóz a meleg. Egy ember áll a kapuban. A kötött sapka a fején, az szökik először a szemembe. Aztán a hosszúnadrág és a bakancs. Meg az overáll. Jó napot kívánok – szólít meg. Jó napot – vetem oda foghegyről. Látom megnőtt a fű a kertben – folytatja, levágnám. Most – kérdezem hökkenten. Most is akár, ha van egy kis vize, meg egy szelet kenyere. Az van a nélkül is – felelem.
Úgy nem kell – válaszolta kissé rekedt, száraz hangon.
Egy óra alatt végzett.

2015. június 12.