„Leírhatatlan, amit érzünk”: alig bírjuk szavakba önteni, mondatokká formálni. Mi, e levél aláírói ugyanis, hosszú évek óta – szótlan, néma méltósággal tűrve – élünk megbélyegezve, „komoly szégyen” -ben, „lejáratásban”; mi napról-napra vagyunk „ronggyá verve” és az „annyit érsz, amennyid van”, „47 ezerből is meg lehet élni” szívszaggatóan durva megaláztatásával eltiporva. Nekünk a „hatalmas veszteségek”, a „csak tűrjed tovább” mindennapos csapások; a „hazaáruló vagy” gyakori jelzőnk, de mi mégsem adhatjuk föl „semmilyen véghajrában a küzdelmet”; mi „nem sokkal a cél előtt” sem tudunk kiszállni (még ha sokat is gondolunk is rá), mert gyerekeink, unokáink vannak, és felelősségünk irántuk, irántatok! Nekünk óráról-órára van „szoros versenyünk”, naponta kell részt vennünk „végső megmérettetésen”, miközben tudjuk: esélyünk sincs a győzelemre!
Pedig mi (is) vagyunk Budapest, mi (is) vagyunk az ország: ami jó Budapestnek, az országnak; az jó nekünk is! De azt is értsétek meg: ami viszont rossz nekünk, ami tovább nyomorít bennünket: az rossz az országnak is, rossz Budapestnek is!
Hiszen mi neveltünk föl Benneteket, a győzteseket, hiszen mi is ott izzadtunk, küzdöttünk Veletek, hogy a legmesszebbre, a legmagasabbra tudjatok ugrani, repülni, hogy legyen hol edznetek, legyen miből erőt merítenetek, hogy vállalni tudjátok a megmérettetést.
De most minden erőnket meghaladót vártatok (volna) tőlünk! Azt hittétek, azt hiszitek még most is, hogy pályázati anyagok elkészítése, stadionok fölépítése, rengeteg pénz, anyagi és szellemi forrás befektetése egy álomba, egy illúzióba (egy budapesti olimpia megrendezésének talán-lehetőségébe) néhány év múlva sportosabb, boldogabb emberek megjelenéséhez vezetne. Nem látjátok, talán mert nem is akarjátok észre venni: megrokkant, az ereje végét járja az ország! Nem az, ahol Ti sétáltok, vacsoráztok, szórakoztok, nem az, ahol Ti éltek, hanem a másik, a többség Magyarországa!
Áltatva vagytok Ti is, és áltatjátok magatokat, áltatjátok híveiteket is! Mert a sport, a mozgás fontos, ahogyan fontos az egészség, a tanulás, az egymásra figyelés, a szolidaritás is. Amelyek – nemcsak a, a Himnusz fölhangzásának pillanataira – lehetnének nemzetegyesítők!
„Mindannyian tudjuk, hogy egy kudarc után sem szabad elveszíteni a hitünket”: ezért abban bízom, bízunk, hogy most talán mégis meghalljátok a kiáltásunkat, talán mégis újra-gondoljátok a budapesti olimpia megrendezésének a javaslatát, elfelejtitek a bornírt „álom-gyilkos” minősítést is, és hozzánk lépve, velünk együtt gondolva, ránk is figyelve, támaszkodva próbálunk majd egy szebb országot építeni!
Egyszerű budapestiek, vidékiek, öregek, betegek, munkanélküliek, állampolgárok
(lejegyezte: Radnai György)
ui: Minket nem kért, utasított sem miniszterelnök, sem pártfőtitkár, még csak frakcióvezető vagy párttá szerveződő mozgalom sem arra, hogy megírjuk és aláírjuk ezt a levelet
2017. 02. 24.