(23.)
Szomorú, olyan emlékezős idő van: minden szürke, mozdulatlan, Thessa kutyánk is elnyúlva fekszik a fotelomban, csak azok az okos barna szemei járnak ide-oda, de most nyugodtan hever, nem várja a játékos-parancsokat. Csönd van, csak a konyha felől hallatszik edénycsörgés.
Tegnapelőtt megvettem TGM könyvét, azonnal elkezdtem olvasni, tegnap megnéztem a beszélgetést vele és ma éjjel nem tudtam aludni. Bár ez nem újdonság: az öregség (írnám: öregedés, de ez már tényleg öregség) velejárója ez, annyi nyavalyája lesz hirtelen az embernek, nem győzi nem tudomásul venni, kizárni az életéből, amit persze nem lehet. Ez legyen a legnagyobb bajom, de hát aludni azért csak kéne.
És akkor itt van ez a nappali szürkeség is.
Már többszőr nekifutottam, de egyszer sem sikerült megírnom, mindig lepattantam, mert hamisnak, igaztalannak éreztem, amit összehoztam. A múlt, a valóság, mint a homok, mindig kipergett az ujjaim között, csak néhány szem tapadt a kezemhez. De mégsem hagy nyugodni. Egyszer úgyis ki kell írnom magamból. Még ha lehetetlennek is tűnik.
Mert itt az ideje a szembenézésnek, a számadásnak, nem várhatok tovább. Már bizony (néha, de egyre gyakrabban) keresnem kell a szavakat, az érvelő és a vitakészségem sem a régi, egyre maszatosabbá, elmosódottabbá, zavarodottabbá válik a múlt, mi jöhet még, ahogy múlik az idő?! Tényleg hozzá kéne fognom!
És ebbe – a kétkedően tépelődő tehetetlenségembe – robban bele TGM könyve, szavai a történelmünkről, az én múltamról is, az elhalasztott lehetőségeimről, a magamnak igért, de örökre kihagyott cselekedeteimről.
Kivel tudnék erről beszélgetni, hogyan lehet (ma) erről őszintén, elhallgatás és megszépítés nélkül szót váltani? Oszi is meghalt. Oszladozik az ötven éve körülötte csoportosult társaság is. Hol fog most megállni egy kis időre az IDŐ?
Sodródtam.
Pedig végig érteni, értetni és változtatni akartam. Amikor azt hittem, hogy befolyásolom a folyamatokat, a történteket, akkor is csak sodródtam. Mert nem értettem meg mindent, aztán nem vállaltam föl hangosan. Legföljebb csak magamban. A kétkedésem, az állandóan fölbukkanó kérdéseim, netán a miattuk bekövetkező elbizonytalanodásom voltak az okok? Nem találtam vitatkozó-kétkedő-támogató szövetségeseket? Vagy türelmem, „seggem” nem volt hozzá?
Ma már mindegy.
Tényleg az?
Legalább utólag végig kéne gondolnom, válaszolnom kéne, legalább magamnak.
Olvasom tovább TGM könyvét, a történelmünket, a történetünket.
Közben odakinn továbbra is olyan szomorú, olyan emlékezős idő van: minden szürke, mozdulatlan, Thessa kutyánk is elnyúlva fekszik a fotelomban, csak azok az okos barna szemei járnak ide-oda, de most nyugodtan hever, nem várja a játékos-parancsokat. Csönd van, csak a konyha felől hallatszik edénycsörgés.
- 02. 06. szombat