SAMU AZ ÓRIÁS
Egyszer volt, hol nem volt, bár igaz se volna, de élt egyszer egy óriás, a Magyar Sámuel.
Az emberek csak Samunak hívták.
Amikor Samu kicsi gyerek volt, egy kis faluban éldegélt szüleivel, testvéreivel, akkoriban nem történt semmi különös vele. Valójában nem is volt ő igaziból óriás, de hitte, hát a népek (a többiek) ráhagyták, higgye, Samu ugyanis – az apai pofon ellenére –, már kisgyerek korában is nagyon erőszakos, akaratos, durva kisfiú volt. De mivel jófejű gyerek is volt, megtanulta, amit az iskolában kellett, hát szülei beíratták a közeli városka gimnáziumába, akkoriban ugyanis még el lehetett jutni a kis falvakból is az „Értől az Oceánig”. Aztán mehetett katonának is és még tovább: a nagy budapesti egyetemre. Tulajdonképpen élte az életét a „szocilizmusban”, ahogy mások is, nem történt vele semmi különös, legföljebb annyi, hogy egyszer csak elindult „London-országba” világot látni, és aközben (a győzelméért mindenre, írom MINDENRE képes) férfiemberré cseperedett.
Teltet-múltak az évek, már odahagyta „London-országot” is és túl lett a tokaji szőlővásárláson is. Aztán láss csodát: megnyerte a választásokat és focizott egy jót a Nándorfehérvári Teremben a Parlamentben, de aztán a focit hirtelen abbahagyta.
Egyre jobban érezte: ő bizony egy óriás, egy legyőzhetetlen Magyar Sámuel, aki szereti, ha elismerik munkáját, aki mindent az anyagi javak gyarapodásával mér, aki minden (egyéb) téren is ítél és dönt. Kedvenc foglalatossága lett a beszéd, kizárólag a szónoklat (vagy interjú a „baráti” riporter-állványokkal), amikor kinn állhat a hatalmas tömeg – lengyel, román, olasz, szlovák és magyar emberek – előtt, a lelkes emberei előtt; akiket mozgathat, akik isszák a szavait, hallgatnak rá (mert később vissza kell szállniuk a buszokba, amik hazaviszik őket); akik valódi óriásnak látják és föl nem ötlik bennük a kételkedés: mert ő Magyar Sámuel, akit – ők így gondolják és hirdetik – meghallgatott az Úr.
„Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol” – írta Popper Péter, és Samu hallgatott rá: tényleg – gondolta, miért ne írathatnám meg az én mesémet is?
És Samu rendületlenül elkezdte „írni” a meséjét, folyamatosan harcolt a Hétfejű (Soros, Gyurcsány, Brüsszel, Norvég Alap, UEFA, libsi, Márki-Zay) Sárkánnyal, de permanens forradalma nem hozott eredményt: a fejek nem hullottak alá, sőt újabb és újabb fejek nőttek a sárkány nyakára. Akkor újabb ellenséget talált, a boszorkányt, a Gyurcsánynét és másokat, de velük sem bírt. Akkor a csoda-tételt próbálta előhúzni, de mert nem volt egy Rodolfó, csak az uniós forrásokat és a közpénzt tudta eltüntetni – igaz, azt ötletesen és nagy sikerrel, mert földije és komája, a nemzet gázszerelője, aki, ahol csak elindult, minden pályázatot megnyert, segítette. Akkor kitalálta, hogy felépíti az „Óperenciás-tengeren túl”, de még Hatvanpusztán a kacsalábon forgó erődítményét.
És a mese így haladt napokon, heteken, éveken, sőt évtizedeken át, de sem a gyerekek, sem a szüleik nem örültek neki, de hát egy óriással mégsem mertek szembe szállni. Ettől Samu még jobban fölbátorodott, még többet vett ki a kasszából, elkezdte fejleszteni a hadseregét is, a TEK, az Országház stb. fegyvereseit, megvásárolta (bár egy mobil-telefont sem tudott internetre késztetni) a pegazus szoftvert is, szövetkezett a türkökkel, a törökökkel, megszerezte Vlagyimir Vlagyimirovics otthoni telefonszámát is; magyarul – ha zötykölődve is – rohant vele a szekér.
Csak arra nem gondolt, amit meg Stanislaw Lem írt a Kiberiádban: „Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény”.
Hát bizony, Samu ezt nem tudta, de egyelőre mi sem…
2021. 10. 25. hétfő