Most magunkról akarok írni.
Rólunk. Emberekről.
A teremtés koronáiról.
Akik (állítólag) beteljesítettük.
Akik élni akarunk. Mindenáron.
Akik ezért(?) ilyenek is, olyanok is vagyunk: csecsszopók („akikben megnő az értelem” – tényleg megnő?); esendők és botladozók; ártatlanok és bűnösök; fehérek és feketék; jacht-tulajdonosok és menekülők; zsidók-cigányok-muszlimok, nők és férfiak; nőket, férfiakat szeretni-akarók és szeretetre vágyók és sokan másmilyenek.
Téblábolunk a világ(unk)ban. Van, aki meg is akarja érteni, van, aki nem. Van, akinek vannak kérdései is, van, akinek nincsenek. Van, aki változtatni is szeretné a sorsát, van, aki „csak” elfogadja.
Itt élünk, vagyunk.
A földön.
Egymás mellett.
Most: egymással szemben!
Mert háború van. És itt és most nem lehetünk „semlegesek”: az is „háború-pártság”. Bármit és bárhogyan magyarázzák.
Nézem a képet. A tyúkot. Nem a „teremtés koronája”. Mégis: ahogy „befogadja” a négy kiscicát. Akik a szárnya alatt melegednek. Az „otthon” melegében. Csodálkoznak, de nem félnek. Biztonságban vannak. A tyúk egykedvűen és természetesen védi őket. Nem frakciózik, nem mérlegel, nem érdekli Orbán-Putyin meg a Bayer sem, hogy „stratégiailag nyugodtnak kell maradnia”, „ki kell maradnia a háborúból”, „rajtunk keresztül nem megy fegyver”, „nem a magyarok fizetik majd meg a háború költségeit”, „béke legyen valahogy”. Befogadja a cicákat. Mintha a teremtés koronája lenne.
Hallgatom a zenét. A dalt: Magyarország. Oláh Ibolya énekli megrázóan szépen. Aztán olvasom a hírt: „soha többé nem éneklem el…”. Közte annyi minden történt. „Abban az időben nagyon hittem ebben a dalban. Meg az emberekben is. Már nem merném előadni. És nem is fogom. Már nem hiszek az emberekben. Hittem, hogy lehet jó dolgokat csinálni, hittem az összetartásban. Akkor érezte meg anyum, hogy milyen cigánynak lenni…” – nyilatkozta a Partizánnak. Fut a másik dal. A reinkarnáció. A lopás. A hamisítás. A kisajátítási kísérlet. Benne az arcukat adókkal. Többet mond: ki nem adta az arcát, ki nem énekelt velük.
A teremtés koronái ők is.
Most tobzódnak. Nem érzik: az utolsókat rúgják. Lehet, nem most, hamarosan, de elbuknak. Akkor szégyellni fogják magukat.
Remélem.
És addig?
Ezerszám jönnek a menekülők. A szüleiket kereső kisgyermekek. Az otthon-maradó nagyszülőket siratók. A hazájukat nem lelők, az új hazát keresők: ukránok, magyarok, szírek és afgánok.
Nem lehetek semleges.
Most a semlegesség is árulás.
Én, Te barátom: csak így lehetsz a teremtés koronája…
- 03. 14. hétfő tizenkilencedik nap
(Kép: hobbiallat)