A NYÍLT LEVÉL
Megint ez lett a forma.
Mert veled, velem, velünk nem hajlandó találkozni, cseverészni. Beszélgetni pláne nem. Ül a Vár(já)ban, a Kolostor(á)ban, a Kupolás Házban és osztja az észt. Néha a Bálnából is. Kinyilatkoztat. Aztán kiadja a parancsot. A csicskák meg rohannak végrehajtani. Ész és zokszó nélkül.
És te, én, mi zokszó nélkül tudomásul vesszük.
Neked, nekem, nekünk ez jutott. Mert ezt választottuk.
Néha valaki nem bírja tovább, te vagy én nyílt levelet írunk neki. Nekik. Valójában nem nekik. Az fölösleges. Nem olvassa, olvassák el. Ha mégis, röhögnek egy jót. És csinálják tovább.
A nyílt levél persze nem neki, nekik szól. Hanem a kívül lévőknek. A kitaszítottaknak. Sokaknak. Ők talán elolvassák. Talán értik is.
Most is kéne írni. Az ú(abb) minisztereknek. Akik ugyanazt, ugyanúgy folytatják. Szolgák. De nem a te, nem a mi szolgáink. Nem „ZELENSZKIJEK”. Ő nem példa. Ő is az „ellen” nekik.
Szóval kéne írni egy Nyílt Levelet. Nem is egyet. A kolduló tanárról. A (Fekete) Nővérekről. A nagymamákról-nagypapákról. Az „elment”, csak néha-néha, látogatóba hazajövő fiúkról-lányokról és unokákról.
Erről az elba@ott, kibicsaklott életünkről.
A dühünkről.
De semmi sem történik. Az évek suhannak, szállnak hangtalanul. Már megint benne vagyunk a következő „négyben”. Benne. Részesek, csavarok, cinkosok vagyunk.
Ki kell lépni ebből végre!
- 05. 20. péntek nyolcvanötödik nap