(124.)
MOTYÓK…
Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…
„Minden táj egy-egy lelkiállapot” – írta Henry-Frederic Amiel és most napsütés van, enyhén fúj csak a szél, alig fáj valamim, elmosolyodom: a mai tea jól sikerült, az íze még mindig itt van a számban, hát kell ennél több? Már a HÉV megállónál, a parkban sétálunk, nemrég vághatták le a gazt, már sárgulnak az otthagyott fűcsomók. Amott egy Coca-Colás flakon a, gyanúsan sötétlő újságlapok, bokor alatt meg egy inget mozgat a szél, mellette egy Spar-zacskó hever tele fölismerhetetlen motyókkal, Thessza odacaplat lelógó füleivel és élénk szaglászásba kezd. Visszafut hozzám, majd megint be a bokor alá, orrával túrja a földet a motyók körül, talán az elhullajtott morzsákat érzi, aztán otthagyja az „élet-jeleket”, a mai „ím itt e kő” -vet és már más izgatja. Vajon kutyám mit észlelhetett a szagokból, az ott heverő motyókból? „Mindenki csak azt érti meg, amit önmagában is megtalál” – ugrik be, ez is Amieltől. „Föl sem merült, hogy emeljük na családi pótlékot” – mondta tegnap a tévében az ügyeletes szószátyár, még ekkora infláció mellett sem. Miért is merülne föl: még jutna belőle olyanoknak is, akik rászorulnak, a mai hatalomnak pedig erre nincs pénze, akkor kevesebb jutna a csókosoknak, a követőknek. Vajon, ha a tévéből ki kellene jönnie, ide, a HÉV megállóba, látná ezeket a motyókat, mire jutna? Biztosan azt gondolná. „úgy kell neki, annyit is ér” …
Az órám jelzi: túl vagyok a második kilométeren, az izzadságfolt a pólómon szintén figyelmeztet, Thessza viszont, ha pirosló lógó nyelvvel is, de továbbra is előre-hátra rohangál, a sarkokon megáll, visszanéz, mintha megszólalna, mintha kérdezné: „mi lesz már, gazdikám?”.
Tényleg: mi lesz már? Olvasom az okos elemzéseket, értékeléseket a helyzetről: az inflációról, a forint árfolyamának az elszabadulásáról, a háborúról, meg arról, mi vagyunk Európa megmentői. Aztán látom a Közlönyben megjelenő újabb (veszélyhelyzeti?) rendeleteket megjelenni, sehol semmi a „motyósokról”. Ezzel szemben a nyugdíjasok nyugdíjemelése halasztódik, az a kis pénz is kell a költségvetéshez. Ami meg kell a csókosoknak. Ilyen világban élünk. „Íme a nyomor problémája. A rabszolgaságot eltöröltük, de a munka kérdését nem oldottuk meg. A törvény szerint nincs többé rabszolga; a valóságban van. Amíg az emberek többsége nem szabad, addig a szabad ember nem képzelhető el, és meg sem valósítható” – ezt is Amiel írta, a XIX. században. Írhatnánk most is…
Sétálunk Thesszával. Ahogyan mindig. Ugyanazon az úton haladunk, ugyanott állunk meg, ugyanazokat a bokrokat jelöli Thessza, ugyanúgy hallatszik a gyerekzsivaj az iskola udvaráról és lám, megint mosolyogva kikiabál egy kislány: „milyen aranyos kutyus, hogy hívják?”, és már „ím itt e kő” is…
- 06. 14. kedd száztizedik nap