Már eltelt két nap. A „történelmi” tett óta. Mégsem csitul. Nem eresztik. Mindig fölböfögik. De hát azér’ „történelmi”. Csak természetes. A NER országában…
Most nem a meccsről fogok írni; arról már mondtak, írtak eleget: szép volt fiúk! Idegenben négy gólt rúgni, egy a VB-re kijutott válogatott ellen: nem semmi! Le a kalappal! Tényleg. Utána nem tudtam elaludni, forgolódtam: újrajátszottam a meccset. Ami aztán véget is ért. Hát elaludtam.
Szóval: nem erről szól ez a kis szösszenet.
Hanem ami azóta zajlik körülötte. Mintha véget ért volna az orosz invázió. És meglepetéssel fejeződött (volna) be…
Mindig voltak fenntartásaim a magyar sajtó elfogultságmentességéről. A sport-sajtóról nem is beszélve. Ami mára (megint) politika-vezérelt lett. És ennek megfelelően születnek a riportok, irományok, értékelések(?), javaslatok.
A meccsen a pályára lépő tizenöt labdarúgó közül, akik a magyar válogatottban pályára léptek Wolverhamptonban 28839 néző előtt, hárman játszanak csak az OTP Ligában. A többiek külföldön fociznak: német, angol és más bajnokságokban tanulják a szakmát. És persze keresik a pénzt. Amit itthon is keresnek az „itthon-ragadtak”. Ők se keveset.
De erről sem akarok most írni.
Akkor miről is?
Hát a „HAB”-ról.
A fölvert „HAB”-ról.
A Nacsáról, a (nemlétező) KDNP országgyűlési képviselőjéről, aki listába szedte, ki nem gratulált a „világraszóló sikerhez”. Meg a Kubatovról, aki szerint „a tegnapi győzelem jobban fájt a kommunistáknak, mint április 3.”. A „nemzetisportról”, ami szerint Sebes, Baróti, Mészöly, Rossi, mert hogy húsznál több győzelme válogatottal csak nekik volt (micsoda különbség: a korábbiak kik ellen érték el). Aztán Egerszegiről, aki Csisztunak adott interjújában azt monda: „„Magyarország képes megrendezni az olimpiát” …
Emlékszem, annak idején, még, amikor kosaraztam és veretlenül, száz pont feletti átlaggal megnyertük az NB III. bajnokságot kosárlabdában, aztán rögtön rá harmadikok lettünk az NB II-ben (közgázra jártunk, a többiek nem akartak följutni az NB I-be, mert akkor nem „buli” lett volna már), akkora bankettet rendeztünk, miénk lett a világ! Azt az örömöt nem lehet elvenni. Soha. De nem mentünk a rektorhoz, hogy jó lenne egy új csarnokot építenie…
„… már nem lehet letagadni, lesajnálni, megkérdőjelezni a magyar futballforradalmat…” – írja a Szöllősi libling, a „házi-barát”; vágod, haver?! Mert 44 év alatt egyszer kijutottunk az EB-re, néhányszor klubcsapatunk is fölkerült a csoportkörbe, mert néhány „bravúros” győzelmet arattunk?! Mi van a korosztályos nemzetközi porondon? Milyen anyagi háttérrel gazdálkodhat a magyar labdarúgás? El tudja tartani önmagát? Állami mentőövek (Tao pénzek, csókosok háttértőkéje, aminek nagy része közpénz, tévés közvetítési pénzek, állami vállalatok támogatása) nélkül is? Ugyan már: ne röhögtessenek…
Nem annak szánták. Komolyan gondolták, komolyan gondolják. Közben a pedagógusok béremelésére nem jut. A kórházi sorban állások megszüntetésére sem. Az olimpiára már – pofázásban – odaadták.
Hisz „ezt is” megszavaztuk.
Én nem, de nekem coki. A véleményem a kutyát sem érdekli. Nem mondok igazat: Thessza figyel rám, minden rezdülésemet érti. Igaz: nem ő a miniszterelnök…
- 06. 16. csütörtök száztizenharmadik nap