(1963-ból)
Nézem a képet.
Ott állok valahol.
Vigyázban!
Hiába nagyítok bele – nem találom magam!
Pedig ott vagyok – valahol.
Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.
Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.
De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!
Akkor az öcsém?
Nem találom őt se.
1963-ból…
Nézem a képet.
Az általános iskolámról.
A háttérben a tornatermünk.
Ahol pók-fociztunk, „partizánoztunk”, kötél-másztunk, ugró-szekrényeztünk.
Aminek barna bőrrel volt a teteje befedve.
Öt elemes volt, de néha a legalsót kivette a „torna-tanárnőnk”, a Vörösmartiné tanárnőnk.
Akit nagyon szerettem.
A Krasznai tanár urat is.
Akinek az egyik ujja hiányzott.
És aki a „barátunk” lett.
Egyszer behívta az osztályba a fiúkat elbeszélgetni.
Akkoriban kezdtük fölfedezni a lányok domborulatait.
És nagyon „izgalmasnak” találtuk megérinteni.
Ha akarták, ha nem.
A tanár úr megkérdezte: „ha elmentek egy almás-kert mellett, ami nincs kerítéssel körülzárva, lopni fogtok az almafáról gyümölcsöt”?
Attól kezdve (talán a lányok bánatára is) „nem loptunk”…
Nézem a képet.
1963-ból.
Az iskolám udvarát.
Ahol éppen ünnepség zajlik.
Talán április negyedike van.
Vagy kisdobos-avatás.
Nem, avatás nem lehet: akkor lennének „avató-szülők” is.
Éppen a himnusz szólhat.
Vagy az ünnepség végén az Internacionálé.
A háttérben a tornatermünk.
Az egyik ablaka betörve.
Biztosan az udvarról rúgtuk be.
Vagy dobtuk: kislabdával.
Akkor még volt négy tusa: 60 méter síkfutás, távol és magasugrás, kislabdahajítás.
Megnyertük a kerületi bajnokságot, a budapestin harmadikok lettünk, az országoson…
Akkor még jártam szolfézsra is, tanultam zongorázni.
A Babuka vett nekem egy pianínót.
Mert az egyik fülemre nem megsüketültem: a mumpszom szövődménye volt.
Aztán a szolfézst abbahagytam: „öreg” lettem hozzá.
Úttörőként…
Nézem a képet.
1963-ból.
Az utcában fociztunk mindig.
Farkasinszkyvel, Potykieviccel, a Harangiékkal nem: ők, a Harangiék a FRADI-ban fociztak.
A fák még csak nőnek.
Alig lombosak: fiatalok!
Ott lakott Szőnyi Jancsi bácsi is.
Akkor még élt…
Nézem a képet.
1963-ból.
Szél se rebben.
A zászlók nem lobognak.
Akinek kell, tiszteleg.
Mindenki fegyelmezetten áll.
Nyugalom.
Béke.
Nézem a képet.
Ott állok valahol.
Vigyázban!
Hiába nagyítok bele – nem találom magam!
Pedig ott vagyok – valahol.
Az oroszt tanító tanárnőmet megismerem.
Később az Eredics tanár úr tanított oroszra.
De mégsem, én nem lehetek ott: ők a kisdobosok, én már akkor úttörő voltam!
Akkor az öcsém?
Nem találom őt se.
1963-ból…
- 04. 12. péntek
(Kép: fortepan)