Ma arról a képről akartam írni, amelyiket a riói Copacabánán készült, egy karcsú lány rúgja a labdát éppen, a háttérben a híres Cukorsüveg-hegy látható, a benyomásaimról, az emlékeimről, amiket ott szereztem-kaptam harminc évvel ezelőtt, ahol én is láttam a tengerparti strandon a lányokat és a Cukorsüveg-hegyet; arról a képről is, amelyik a Fehérvári és a Bocskai út sarkáról, a hetvenes évek elején készült, amikor már elköltöztünk onnan Óbudára – de mégsem erről írok ma.
Hanem megint a „Lángosos”-ról.
Aki ma (megint) elmagyarázta az elmagyarázhatatlant egy mikrofonállványnak.
Aki lehetne akár egy névtelen, de boldog nagypapa is – akár.
Vagy egy tisztességes vállalat igazgatója – akár.
Vagy ügyvéd az Ügyvéd &Társai irodában – akár.
Vagy edző Felcsúton – akár.
Mégsem az.
Mert ő a „Lángosos”.
Aki a zsír és tészta világában érzi jól magát.
Aki a dagonyázásban leli örömét.
Aki egyben „tasli”-osztogató is.
Már harmincnégy éve!
Ma megint szónokolt az éterben.
A házibarát mikrofonjába hazudott.
Ami „országos-mikrofon”.
Közpénzből.
Lényegében véve csak a lángos-fogyasztók hallgatják.
Meg a mocskos-szájú „Zsoóti”.
Szóval: mégsem a Copacabánáról írok.
A „Lángosos” nem engedte.
Egyébként nem szeretem a lángost.
Mindig hasmarsot okoz …
- 10. 11. péntek