Nem érzem jól magam. Itthon. Ebben, „… e lángoktól ölelt kis ország”-ban, ahol most nem üzen nekem a bakter; ahol nincs már mesélő sem, aki meséljen nekem, hogy ne szökjön rám „hirtelen az éj”; ahol napról napra „…uszulnak ránk új ordas eszmék…”; ahonnan úgy hiányzik egy, a valódin túlmutató, igazmondó európai.
Kedves nézőink, kapcsolják be öveiket, menjenek ki még egyet vizelni a lakásuk legkisebb helyiségébe, tegyenek egy sört maguk mellé, kezdődik az est legnagyobb futama, amit mindenkinek látnia kell. Forr, pezseg az uszoda és a nézőtér is, még nem dőlt el semmi, vajon mi lesz a végeredmény, hiszen két fenomenális, vagy még annál is káprázatosabb csillag, akarom mondani narancs fog itt és most találkozni egymással: ORBÁN VIKTOR és GYÁRFÁS TAMÁS. Erre várunk már mióta, erre a pillanatra, mert ez biztosan felejthetetlen lesz, még unokáink is látni fogják: erre fognak emlékezni és erről fognak beszélni. És már szólítják is őket, a XXI. század Charles de Gaulle-ját és a szabaduló művész Harry Houdini-ját, a század két legnagyobb gladiátorát. Már látom is őket, ott toporognak a bejáratnál, de most akkor kapcsoljuk inkább állandó szakértőnket, hogy mondja be a várható eredményt, meg amire számíthatunk.
Nem kell izgulnunk, mert két, nagyon jól fölkészült harcosról van szó, akik egész életükben erre készültek; már számtalanszor voltak ilyen kiélezett helyzetben és mindig megtalálták a helyes válaszokat: ha kellett a liberális mezt zokszó nélkül lecserélték neo- konzervatív bő gatyára, az ateista kőlapokat imazsámolyra, a szabadságot pengés kerítésre; sőt a Napkeltét is nyugtalan éjszakákra. És most itt vannak ők, a magyar hősök, akik megdobogtatják a nagymamák és a rezsicsökkentők szívét is, az Olimpia-imádókról nem is beszélve. Csak nyerhetnek, és ha nem, akkor is csak nyerhetnek. De mindjárt indulnak, kapcsoljunk vissza a helyszínre élőbe és ízibe, de előbb egy kis reklám, mert még nem mindenki tudja jól a leckét, hogy a magyar reformok működnek!
És már újra itt vagyunk, az aréna morajlik, zúg; az izgalom úgy hág a tetőfokon, mint az első kutyám a fotel lábán, amikor rájött a tetőfok és nem volt a közelben egy szuka. Végre jönnek, mit jönnek: vonulnak be, most Tamás van előrébb, most meg Viktor, és még mosolyogni is van erejük, és csak jönnek és jönnek: gyere Viktorkám, gyere, gyere, már csak néhány lépés, már annyi se, ki kell bírni, a fájdalmakat, a sok fölösleges bevándorló vádló szemeit, a sok marhaságot a Parlamentben, Tusnádfűrdőn, a nyálas kézcsókokat meg a Putyin lenézését, Tovább a folytatáshoz
Beszélgetünk. Szűk, baráti körben. Semmi különös, folyik a szokásos diskurzus. Mi van a gyerekkel, hova mentek nyaralni, a kutya milyen aranyos volt már megint, jó a hajad, tulajdonképpen minden rendben van. Beszélgetünk.
Aztán belecsapok a lecsóba. Nyílt fasizmus ma még nincsen nálunk, hiszen mi is itt vagyunk és lökjük a rizsát – mondom, de ez már mégis csak az. És tudtok olyan országot mondani, ahol a fasizmust belülről győzték le? Nahát, akkor most, hogy is van ez? És tudjátok, mi a legnagyobb baj, hogy elfogadjuk, hogy kezdünk hozzászokni, hogy keressük a lehetőségeket a zárt keretek között is, hogy beilleszkedünk, és még mindig reménykedünk abban: majd mi jövünk és akkor jó lesz. Szóval: a kollaborálásunkkal teljességgel legitimáljuk a rendszert, hozzájárulunk a továbbéléséhez, sőt, egyre jobban berendezkedünk. Az ember már csak ilyen.
A kis csönd után óriási hangzavar támad, ahogyan annak már, egy ilyen szűk körű, baráti beszélgetésen lennie kell. Élni kell, miért baj, ha valaki küzd a boldogságáért, a gyerekei jövőjéért, egy kis szeretetért, utazásért, kocsiért? Jobb lenne, ha itt hagynánk ezt a kib@ott országot, hová menjek, minden ideköt – adja meg a kontrát valaki. És mért baj, ha örömöt okoz a munkám, ha azt csinálom, amit akarok, még pénzt is keresek vele – folytatja más. Nézd meg, milyen népszerű a Jakubcsek műsora a köztévén, mennyien nézik, mi lenne a baj vele – replikáz a harmadik. Szóval nem lehetek boldog, mi van akkor, ha mégis, ha boldogtalan vagyok, akkor sem változik semmi, akkor meg – zárja le a tirádát a negyedik.
Aztán valaki nagyon halkan, szinte alig hallhatóan azt mondja: dolgozni, csinálni, élni kell. De kerítést építeni; cigány, és zsidóvicceket szó nélkül hallgatni; Kövér Lászlóval egy gyékényem szidni a kommunistákat; a budapesti olimpia rendezéséért pénzért beszállni; Orbán Viktor gazemberségét bölcs politikai, államférfiúi cselekedetként beállítani; egyházi vezetőként az Tovább a folytatáshoz
– Főnök, nagyon jól csinálja
– mire gondolsz, Antikám
– hogy eltűnt a láthatárról, és mégis itt van
– hát persze, csak nem fogok magam részt venni a dagonyázásba, meg tudjátok azt csinálni nélkülem is
– igen, elég sokan vagyunk, de már kezdünk nem elegen lenni
– ne mondd már, a kerítés megint összehozott minket
– ez már igaz, meg a börtöntöltelékek is szépen dolgoznak, de most meg elkezdték megrongálni az építményünket, amit maga Makovecz is megirigyelhetett volna
– csapjatok nagy ribilliót a gaz rongálóknak
– mit csináljunk majd a sok állattetemmel
– mivel
– már a vadászaink is elkezdtek aggódni
– nyugtassátok meg őket, a Lázár Janónak is, meg a fehér lovas Semjénnek is olyan jó dumájuk van
– meg lesz, Főnök, de mit mondjunk a fociról
– bízzátok a riporterekre az M4-en, azok már tudják, mit kell mondaniuk, ki lettek tanítva
– és mi legyen az olimpiával, már a bostoniak is visszaléptek
– akkor jobbak az esélyeink, meg a Gyárfás is egészen jól érvelt mellette, sokban lesz ez neki
– nagyon jó a visszhangja a tusnádfűrdői beszédnek
– már bánom, hogy nem egy napóleoni idézetet mondtam, azt is bevették volna, ez egy ilyen ország, teljesen nyugodt vagyok
– István is tud nyugodtan aludni?
Tovább a folytatáshoz
1.
– páros
– páratlan
– számtani sor
– mértani
– elmész te a francba
2.
– „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
– mi a lófaszt akarsz?
3.
– „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan./Tarkólövés./Így végzed hát te is,/súgtam magamnak,/csak feküdj nyugodtan.”
– rohadt zsidók
4.
– alapjövedelem, mert már meg lehet csinálni
– persze, hogy megint én fizessek a rohadt, lógós cigányoknak
5.
– korlátozni kell a versenyt, hogy jusson az éhezőknek is
– milyen demagóg marha vagy
6.
– Krisztus zsidó volt
– milyen baromságot tudsz kitalálni
7.
– ezt a könyvet el kell olvasni
– most szívatsz?
– nem, de tényleg
– adj inkább füvet
8.
– a gyerek kiment Angliába
– verted?
– nem
– nem adtál neki pénzt?
– de, mindenben támogattam
– akkor az egy „hülye-gyerek”
9.
– éhes vagyok
– menj el dolgozni
– nincs munka
– menj el közmunkásnak
– abból nem lehet megélni
– mért, hányszor akarsz enni egy nap?
10.
– így nem lehet élni
Tovább a folytatáshoz
– amikor Orbán Viktor, hogy a hatalmát megerősítse gyűlöletet is szít; a földönfutó, éhező migránsokat és gyerekeiket terrorista gyanús ellenségeknek hazudja
– amikor és ezért az elemző megdicséri
– amikor a német kancellár rendeletet alkot, hogy a felsőfokú végzettségű, orvos, mérnök, közgazdász bevándorlók maradhatnak Németországban, a többieknek, coki
– amikor többen hagyják el Magyarországot, mint ahányan idejönnek
– amikor újra számokat írnak kézfejekre
– amikor a közmunka a minta és az érte kapott alamizsna állami kegy
– amikor nincs választásod, hogy legyen-e kerítés vagy sem, és te belül legyél a kerítésen vagy kívül
– amikor a stadion, a cirkusz fontosabb, mint a kenyér és a vérrög-eltávolítás
– amikor a másként gondolkodó író, költő, publicista megalázandó ellenség
– amikor zsidó, cigány már nem lehet magyar
– amikor az emlékmű történelmet hazudik
– amikor már mindegy, hogy Fidesz vagy Jobbik
– amikor a kórházi reggeli után már a patkányok is éhesek maradnak
– amikor egy ország mehet a lecsóba, mert eladósodott és végrehajtotta a trojka követeléseit; és Tovább a folytatáshoz
„A szám matematikai fogalom, mennyiségek leírására használatos. Ha mást nem mondunk, számon általában valós, esetleg komplex számokat értünk.” „Az arab számjegyek világszerte a legelterjedtebb reprezentációi a számoknak. A matematika fejlődésében fontos mérföldkőnek számítanak. Jellegzetessége a helyérték alapú decimális rendszer a következő számjegyekkel: 0 1 2 3 4 5 6 7 8 9.” Wikipédia
Számok.
2+2=4, 6*6=36, 12/3=4 Milyen szépek, milyen egyszerűek, mennyire fontosak. Mindennapi életünk elengedhetetlen részei. Magunkkal visszük már az alsó tagozatos általános iskola óta. Nem feledjük, nem is félünk tőlük. Velünk utazók.
Számok.
Meg kellett bélyegezni őket. Összekeverhetetlen számokkal. A ruhájukon nem volt elég, az koszolódhatott, elszakadhatott el lehetett cserélni: a karjukon. Nem egy percre, órára, napra: örökre. Visszavonhatatlanul. Letörölhetetlenül. A számok azt mondták: te nem vagy ember, csupán ütésre- verésre-kínzásra kárhoztatott állat, egy levágásra váró barom, csak egy lemészárolandó dög. Egy megalázandó élőlény, egy elpusztítandó dolog, egy tárgy.
Számok.
Meg kellett jelölni őket. Most megint megjelentek a számok. Most nem a karon, most a kézfejeken. 54. 29. Gyerekkezeken. Összekulcsolódó ujjakkal ülő gyerekkezeken. Ez lett a nevük. Afgánok, szírek, koszovóiak, pakisztániak, irakiak, palesztinok, kik ők, nem érdekes. Menekülők: Tovább a folytatáshoz
– Főnök, képzelje el, ma olvastam
– nehéz lehetett
– de tényleg
– és nem zavart meg?
– csak egy kicsit, a neveknél, viszont újabb ötleteket adott
– derék
– új kampányba kellene fognunk, hogy ellensúlyozzuk a szemüveg ügyet
– mi a csodáról beszélsz
– hát a fekete szemüvegéről, amire a gyerekei is mondták, hogy gagyi, az a jaruzselszkis, amit a nagy beszéd alatt is viselt
– ja, a nyócerósról, az nagyon megtetszett, vettem a piacon egyet, mert olyan komollyá tett, ne csak az MNB vásárolgasson
– az már igaz
– no, de mit olvastál
– hogy „Ha egy elnök háborúba vezeti a nemzetet, mind az ellenséget, mind a háború célját pontosan meg kell határoznia.”
– ezt eddig is tudtam, mi az új benne
– hogy mi találjuk föl a mindig mozgó, állandóan változó ellenség fogalmát
– hát nem ezt csináltuk eddig is
– szólhatnánk a Kerényinek, hogy előre adja ki könyv-album formában és tervezzen asztalt is Tovább a folytatáshoz
Robog a vonat. A földön, a föld körül: körbe-körbe. Kinn: élettelen, halott, hideg világ; csak jég és hó, csak hó és jég. Odakinn a reménytelenség, a kilátástalanság világa. Benn: meleg és élet. Amilyen – olyan, mégis élet. Megszervezett élet. Belül nem lehet másképp, így kell. Mindenkinek megvan a maga kiérdemelt helye, egytől egyig minden halandó a szükséges helyén van. A helynek szüksége van emberre, az ember tehát megkapja a helyét. Azt a helyét, és csak azt. A saját placcát, a saját szakaszában. Vele a megváltoztathatatlan életét. A hely életét. A hely határoz meg mindent: az élettér nagyságát, a világosságot és a sötétséget, az alvás helyét, hosszát, az ételt, a munkát, a küzdelmet és a halált is. Dübörög a lehetőségek vonata: a megmaradásé, a létezésé, a bizonytalan, beláthatatlan jövőé.
Aki hátul van, az hátul marad. Aki elől, az elől.
Ez a REND.
A vegetáció, az egyszerű újratermelés, a „vanság” működtetésének megfellebbezhetetlen rendje. Ahol egyensúlynak kell lennie, és ahol tényleg van egyensúly. Ahol ezért látszólag minden rendben van. Hiszen működik: csak itt, a vonaton van élet. Sehol másutt. Ez a bizonyíték. Tehát így kellett és kell lennie. A kezdetektől – a végéig.
Aki hátul van, az dolgozik, pontosabban csak az dolgozik, még pontosabban csak dolgozik. Ez a létezése. Akik hátul vannak, egymásra haragszanak: egymást ölik. Vegetálnak és dolgoznak. Dolgoznak és vegetálnak. És mert nincs mit enni, egymást és férgeket esznek. És meghalnak. Dolgoznak és meghalnak. Viszont mindig kapnak egy kis illúziót cserébe. Ez egy egyenértékes csere. Ők azt kapják, az illúziót: a szabadságot, hogy még mindig élnek; még fél adag ellátmányt, hogy még többet tudjanak dolgozni; egy-egy lelkesítő beszédet a szebb jövőről, hogy ne lázadjanak; a vezér látványának a lehetőségét, hogy már csak még egy kicsit kell kibírni. Az előrejutásnak viszont az illúzióját se kapják. Ez a hátul lévők helyének a logikája. Másképpen nem lehet. Így kell ennek lennie, hogy élet legyen. Elől.
Csak a robogás van a semmi, a hideg kietlenség földjén.
A hátul lévők lassan ébredeznek, lassan elkezdenek egymásért gondolkodni, egymásért cselekedni. Védik, rejtik a csecsemőket, a gyerekeket; szervezik az ellenállást. Már meg is szólalnak néha. Már rejtegetnek fegyvereket is. Már nekik is van vezérük, szervezőjük, céljuk. Meg akarják változtatni a REND-et. Egy kicsit többet enni, fürdeni, olvasni. Szeretni és szeretve lenni. Csak egy kicsit jobban élni. Előre akarnak jutni. A vonat elejére. Köztük bezárt, átjáróknak hívott, de a hátul lévőknek mégis áthatolhatatlan ajtók. Elektromos zárakkal, számkódokkal, megerősített védőburokkal. És előttük az időnként megjelenő, a rendet irányító, szervező és Tovább a folytatáshoz
Fociznak. Önfeledten. Hosszúnadrágban-rövidben; pólóban-ingben; papucsban-félcipőben-meztélláb, fiatalok-középkorúak. Szakállasok, borostásak vagy megborotválkozottak. Van, aki csak nézi őket: ülve, állva vagy az oszlopot támasztva. Bíró se kell, partjelző pláne nem. Hisz játszanak. Ki ügyesebben, ki kevésbé. Ki rúgja a gólokat, ki pedig kapja. Ki ügyesen cselez, ki csak szaladgálva keresi a labdát. De ez nem fontos. Csak a játék. Most arénában vannak: talán a Maracanában, talán a San Siróban, de nem a Keletiben. Az biztos. Talán negyedóra, talán fél vagy egy egész. Örökkévalóság. Maga a csoda, a boldogság.
Amiért érdemes élni.
Most nincs éhség, szomjúság, fáradság, kialvatlanság. Itt és most nincs félelem, nincs szorongás, nincs kilátástalanság. Most tíz perc alatt futnak annyit, mint korábban egy hét alatt tettek meg. Itt nincs csalás, bunda, alattomos becsúszás. Itt csak ők vannak, meg a játék. Nincs FIFA, nincs Blatter sem, meg les szabály. Csak a foci. Most nem hallják Orbánt, nem látják a pengés kerítést, Tovább a folytatáshoz