I.
• szia
• szia
• nőstény vagy?
• nem, hím
• bántani fogsz?
• nem, csak szaglászlak
• akkor nem vagy veszélyes rám
• persze hogy nem, éhes sem vagyok
• leszünk barátok?
• hogyne, jó a szagod
II.
• szia
• szia
• meleg vagy?
• és te, cigány vagy?
• nem vagy te egy gazdasági bevándorló?
• hát te, nem vagy libsi?
• nem a Klubrádiót hallgatod?
• te is bele vagy zúgva a Kálmán Olgába?
• mintha Gyurcsányista lennél
Tovább a folytatáshoz
Napfény. Hőség. Balaton. Éljen a Világbéke. A népek megbonthatatlan barátsága. A kiszámítható biztonság. A nyaralás. Éppen fürdés után. Na, nem a betonalapú, a csúszós, a bizonytalanul botladozó végső zuhanyozás, hanem pancsolás után. Szabadon a szabadban.
Feje fölött felíratok: főtt kukorica, limonádé, jégkása, óriás palacsinta, hamburger. És persze sör.
Háttal áll a világnak. Keresztbe tett lábakkal. A pultra könyökölve. Meztélláb. Lenéz a pultra, talán éppen a pénzt számolja. Vagy a mobilt babrálja. Rendezetten vágott haj, széles hát. Vörös úszónadrág. Vagy klott gatya. A derék úszóöves, a kar erőteljes.
A horogkereszten ülő német birodalmi sas, szétterülő szárnyakkal beborítja derekát. Ehhez sziklaszilárd elképzelés, tudatos döntés kellett. Ezzel örökké Tovább a folytatáshoz
– Papa, akarom mondani Viktor bá
– mondjad jó Pityukám
– új üzletbe akarok belevágni önálló lábra állásból kifolyólag
– nagyon jó hallani ezt Tőled, igaz-jó ivócimborám, mi az ötlet
– beszállnék a láthatósági mellény bizniszbe
– hű, ez tényleg jó elképzelés, aztán hogyan csinálnád
– először is ráküldeném a NAV-osokat a láthatósági mellényt készítő kisiparosokra, de csak azokra, akik nem akarják negyed áron átadni a vállalkozásukat, vagy többségi tulajdont adni nekem ajándékba
– ez máris jól indul, ezt már többször alkalmaztuk és mindig bejött
– aztán rendelettel előírnám, hogy ettől kezdve a láthatósági mellényeknek fos-zöld színűeknek kell lenniük, ezért az összest le kell cserélni
– ez is jó: mindjárt szólok is az őrző-védő tulajdonos Pistának, hogy terjessze elő jóváhagyásra, aztán hogyan tovább
– már a határon, de a pengés kerítésen kívül megvetetném a gazdaságilag bemenekülő emigrációba tartozókkal, még a csecsemőkkel is a fos-zöld mellényeket, hogy ne fázzanak ebben a melegben, és amikor másznak a kerítésen láthatóak is legyenek, még egy tartalék mellényt is kell majd mindenkinek vennie, mert a mászáskor megsérülhet a mellény a pengéken
– rendben van: máris iratok magyarul, akarom mondani rovásírásul szórólapokat
Tovább a folytatáshoz
Szikrázó napsütés, 35 fok árnyékban, kirándulás Egerben. Az izzadást leszámítva minden rendben: látnivalók, unoka, együtt. Beszélgetés, ismerkedés a múlttal, a jelennel, a magyar történelemmel és valósággal. Előbb a Minaret, majd aztán a vár és így tovább.
Már itt is vagyunk. A Minaretnél. Hosszú sor, de kivárjuk. Közben napközis csoport érkezik, zsivaj. Tanító néni magyaráz: 35 méter magas, a müezzin vak volt, ki akar fölmenni. Majdnem mindenki. Ez eltarthat majd ebéd utánig – ebéd nélkül is. Szerencsére utánunk jönnek majd. Most mi jövünk. Belépünk. Tizenöt percet kaptunk följutni és le. És fönn körülnézni. Nyolcan. Elindulunk fölfelé. Egymás után, libasorban. Nem is lehetne másképp. Még egy ember is alig fér el a szűk lépcsőfolyosón. Csak a lépcsőbe tudok kapaszkodni, meg akinek szüksége van rá. Ha korlát is lenne, föl se lehetne menni. Így is nehezen jutunk föl. A hátizsák mindig beakad a falba. Időnként meg kell állnunk: szuszogni. A fiatalabbak, a gyerekek kezdetben élvezték a mászást, most már ők is elfáradnak. De mindenki föl akar érni. 97 lépcsőfok. Már nem számolom, csak mászok. Időnként Dóri is megáll, aztán tovább, fölfelé. Már fény, papa mindjárt fönn leszünk! Még egy fújtatás, és ki a peremre. Lélegzetelállító! Hátam csurom vizesen a hátizsákkal a falnak támaszkodik. Fotózunk. Keressük Marit, lenn a hangyát. Meg van Ő is. Hurrá. Integetés, gyors panorámás foto. Csusszanunk tovább. Csak oldalazva tudunk „körbe menni”. Elindulunk bal felé. Akkor mindenkinek erre kell majd elindulni. Akkor simán körbeérünk és aztán le. Tovább a folytatáshoz
Lassan jött. Nem is jött: a gurulós járókeretre támaszkodva csoszogott. Két oldalról támogatták, fogták a karját, úgy segítették. A lábait nem emelte, szinte csak csusszantatta egymás mellett, bal-jobb, pihenés; megint bal-jobb, megint pihenés. Teljesen ősz volt már. Keretnélküli szemüvegén keresztül is élénken nézett előre. Fölszegett fejjel, érdeklődve, tekintélyt parancsolóan, minden zavar nélkül ment az útján. Előre. Szürke, ujjatlan mellényt viselt. Vasalt, hófehér, hajszálcsíkos inge gyűrődésmentesen feszült rajta. Inge legfölül kigombolva, gallérja keményen támaszkodott mellényén. Megint csusszant előre egy kicsit, megint megpihent. A csönd élesen és fájóan körbeért a termen. A kamerákból szinte „kihallatszott” a bitek száguldása. A vakuk villanása és csattanása puskadörrenésként hatott. Végül odaért a helyére. Mielőtt leült körülnézett, Kezet fogott egy parókás emberrel, odagurította egyik kísérőjének a gurulós járókaratét, majd lassan lehuppant a székére. Körülnézett megint, mintha ellenőrizni akarta volna, hogy mindenki ott van-e. Aztán megigazította az előtte magasodó mikrofont, egy kicsit jobbra, majd balra csusszant a székén. Aztán hosszú ujjaival inge legfelső gombjához nyúlt, a másik keze ujjaival Tovább a folytatáshoz
Először alig voltak. El se érték a kort. Meg se tapasztalhatták a „békés öregedés” örömeit, bánatait. Aztán elindult a rendszer: először csak kicsiben, a „kiváltságosoknak”. Talán néhány százezernek. Köztisztviselőknek, vasutasoknak. Aztán egyre többeknek és többeknek: egyszerre sokan lettek. Millióan, később több millióan. Kezdetben alig néhány százalékát tették ki a népnek, aztán már meghaladták a húszat is, majd egyre többet. 30-40 évig fizették a járulékot, közösen gyűjtötték a nyugdíjra valót. Aztán vagy megélték, vagy nem. De volt remény, volt valós várakozás: 40 év múlva is lesz itt egy kis ország, ahol élvezhetik majd a nyugdíjat; lesznek gyerekek, fiatalok, középkorúak, akik majd fizetik tovább a járulékot, mint ők fizették annak idején apáikért, és abból lesz nekik is nyugdíjuk; és lesz kormány is, aki nem változtatja meg a rendszert és ott áll majd mögötte garanciával.
Akkor volt bizalom, bizakodás: megérjük és kapjuk is, leszünk is, és éljük is. Pedig a 30-40 év, szinte beláthatatlanul, elhihetetlenül hosszú idő, maga az örökkévalóság. Akkor reményt adott, hogy egyre bővültek a szolgáltatások, az ígérvények. Persze már akkor is voltak disszonáns hangok, ellenvélemények. De mindig elindult egy megújulási folyamat, egy átalakulási akciósorozat, egy nyílt egyeztetés. Hogy ne legyen, hogy megszűnjön, hogy megint jöjjön a Taigetosz, őrültnek tűntek a riogatók. Pedig már nincs Alkotmány, nincs alkotmányos garancia sem, a biztosíték holmi Orbánok és Selmeczik szava, ami annyit ér, mint ablakos tótnak a hanyatt esés!
Fogyunk. Vészesen fogyunk. Egyre kevesebben tudnak és akarnak fizetni járulékot. Nincs bérért munka, nincs kereslet bérmunkára, csak cincog a bér a zsebben. Miért is higgye el bárki, hogy Tovább a folytatáshoz
„A kerítés tetején és alján pengés drótot feszítünk ki. A pengék Szerbia felé néznek majd, hiszen az arról érkező migránsok mozgását kell megakadályozni. Ezek a drótok megakadályozzák, hogy a kerítésre másszanak, de arra is alkalmasak, hogy a mászóknak sérülést okozzanak. De nem a sérülés okozása a cél, hanem a migrációs mozgás megakadályozása.”
Nem szégyelljük. Nem titkoljuk. Kérkedünk vele. Meghívjuk a sajtót. Ország-világ tudomására hozzuk. Hiszen ez a mi országunk, a mi földünk, a mi földrészünk. Meg kell védenünk. Most nem a román, a tót, a szerb, a horvát, a szlovák és még ki tudja, melyik náció fenyegeti. Most sokkal nagyobb a veszedelem: ide Zrinyi, Mekcsey, Dugovics Titusz se elég. Meg kell védenünk újból magunkat és újból az egész keresztény világot. Ez kötelesség, ez erkölcsi parancs, csak a gaz árulók és a bérenceik nem látják, hogy ez a helyzet. HOGY MEGINT NAGY, BÜDÖS HELYZET VAN! Megmondta Orbán Viktor is. Meg a Kósa is, A Kövér Laciról nem is beszélve. Most megint „hí a haza”. És ezért úgy védjük meg, ahogy akarjuk, és ahogy tudjuk. Meg amilyen a kultúránk. Hiszen már törvény is van rá: akit nem hívtunk és mégis bejött a házunkba, azt lelőhetjük. Ilyen törvényt alkottunk, pontosabban: ilyeneket alkottak a honanyáink és a honapáink. És mi elfogadtuk, mert ilyenek vagyunk. Ilyenekké váltunk az elmúlt években.
Tovább a folytatáshoz
– Lacikám, megint meg kell szólalnod
– tudom, Főnök, már készítik a szöveget, csak nehéz elhelyezni
– az nem lesz gond: csak ütősen, akasztósan beszélj
– abban nem lesz hiba, én nem tudok máshogyan megszólalni
– ismerlek jól, már a kollégiumban is ilyen voltál
– nem is változtam, csak még világosabban szövöm a kötelet
– szóval riogass, fenyegetőzz, hozd közelebb az ördögöt is
– nem lesz nehéz, már úgyis régen vágtam le a bajuszomat, majd még hegyesebbre pödröm
– én már utasítottam a Hendééket, hogy egy kis szakaszon, a sajtó előtt kezdjék el kezdjenek építeni, legalább egy Patyomkin-kerítést, elég lesz, ha a földmunkát elkezdik
– nagyon jó, talán terepruhában megjelenhetne, kedves Főnök, és akkor széjjel is lehetne nézni a határban, mintha most érkeztünk volna Vereckénél
Tovább a folytatáshoz
A két kéz egymásba kulcsolódott. Ahogyan már annyiszor: a tenyerek, az újjak, minden redő és sejt is összeilleszkedve pihentek egymásban. Most nem simogatták egymást, most „csak” pihentek.
Régebben élénkebbek, fürgébbek voltak, főleg a kisujjak. Mindig, alig érintkezve, mégis érzékien érintették a másik kézfejet, borzolták az apró pihéket a csukló körül. Hang se kellett soha, a rezdülésekből, a bőr lélegzéséből mindent tudtak. Apró szorítások, szinte érezhetetlen cirógatások, kis bökdösések – és az egész este megtelelt zenével, harangszóval. Még illattal is, meg selymes suhogással. A félelem, a szorongás – ha volt is, olykor-olykor – elillant, tovalibbent, mintha nem is járt volna arra.
De ma elcsendesedve kulcsolódtak a másik kéz köré.
Most nem siettek, csak bóklásztak egymáson. Most „csak” ismételték, amit tudtak. Most nem felderítették az ismerős ismeretlent, inkább erősítették a másikat: itt vagyok. Még itt vagyok.
Tovább a folytatáshoz
Tegnap este hajókáztunk egyet a Dunán. A „fényárban úszó” két parton csodálatos látványt nyújtottak a patinás, ismerős, büszkén magasodó épületek. A Budát Pesttel összekötő hidak kecsesen ívelték át a folyót, a két partról hangzó zsivaj, zene hangulatosabbá tették a rövid hajókázást. Alig voltunk magyarok a hajón, csakúgy röpködtek a vánderfulók, mirábilék meg a sugoiok a levegőben.
Beleképzeltem magam az Ő helyükbe. Tényleg csodálatos! Tényleg lenyűgöző! A Parlament, a Vár, a Tovább a folytatáshoz