avagy mi lesz a „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” hírhedt mondásból (mese)

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…”

Tán akkoriban kezdődött (de lehet, hogy már sokkal korábban), ami elkezdődött, aztán folytatódott, azóta abba sem maradt, sőt mára már elfogadottá, népszerűvé és követendővé vált – no nem általánosan, de – a magyar kormány örökké hű támogatói körében biztosan. Persze akkoriban még, igen-igen régen, néha-néha még az állatok is figyelték az emberi nyelvet, bár már akkor sem igazán értették a mondandóját.

Nos, az idő tájt kezdődött az én mesém. Az Alcsút-Felcsút környékéről származó hősöm, aki addigra már eladta a Váci utcában lévő, államtól kapott nagy párt-irodaházat az egyik, a későbbiekben gázszerelői tulajdonba került banknak, „jól” elszámolt a kongresszusának a kapott pénz sorsáról és megszabadult a pénz útját firtatóktól; már túljutott a „hallgass a szívedre” serdülőkorán és belépett „a kaparj, kurta” ősi mondásban megfogalmazott elementáris igazság értelmezésének és alkalmazásának a pubertás korszakába. Mert – ahogyan Ő mondta – eme társadalmi felhajtóerő nélkül az ország nem jut majd egyről a kettőre, ahhoz bizony kell a jó és újmagyar pénzes középosztály.

És úgy is tett!

Példát mutatott azonnal! Mert mégsem bízhatta másra a munka elvégzését, hát hozzáfogott ízibe. Bár, ti kedves gyerekek, nem tudjátok, mi az, de Ő bizony tudta, mert végzett, de sohasem praktizált jogász volt: KFT-t kell alapítani! Mert kezdő sihederként gyanakvó és akkor még fölöttébb óvatos emberfi’ volt, ezért az asszony vette nevére a tulajdont, a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft-t. De azér’, hogy rajta tartsa a szemét és a kezét az üzleten, belebeszélt az üzletbe (ma már bizony tisztázhatatlan, hogy ez e a belebeszélés a KFT. közgyűlésén történt vagy sem, csak annyi bizonyos, hogy hősünk rezidenciáján, és hősünk is belebeszélt a vitába, amiről jegyzőkönyv is készült), ami állami pénzek, támogatások elnyerésének a pályázatáról szólt. Annyit mondott: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”! És lőn, mármint a 41 milla!

Aztán per is lett biza belőle, amit hősünk jól megnyert: ugyan nem azt tagadta, hogy ne lett vóna ott, ne szól vóna bele, hanem azt, hogy nem közgyűlés lett légyen akkor. Ez jó lecke vót hősünknek, no nem azér’, hogy többet ne pályázzon, nyerjen, hanem, hogy mit válaszoljon, ha támadják: cáfolj valamit a vádból, „oszt’ jó napot!” lett szólássá mondása.

És megtalálta a falu gázszerelő kisiparosát, akiből polgármestert faragott (még törvényt is igazított a gázszerelőhöz), akiből azóta – láss csodát, amik ezek szerint nem csak a mesében vannak – a világ leggyorsabban gazdagodó embere lett.

Hősünk, a legyőzhetetlen legendává erősödött magyar ember nőtt, növekedett, már családot alapított, gyerekei is fölcseperedtek (hősünk is rég pocakot, tokát eresztett már, de a foci iránti olthatatlan vágya nem enyhült), legidősebb lánya férjhez ment jó Tiborcz urunkhoz, aki ízibe bekapcsolódott a lámpa-bizniszbe és hülyére nyerte magát állami megrendelések, uniós források elnyerése révén. A külföldi jóbarátok is fölfigyeltek a Tiborcz által nyújtott az üzleti lehetőségekre, fűtől-fától jöttek a megrendelések és a legidősebb lyány (két pelenkadobás között) csak gazdagodott, gazdagodott a haza jobbá-tétele céljából: pontosan, ahogyan hősünk korábban megígérte.

Egyszer aztán Magyarországra látogatott a finn miniszterelnök (az a megátalkodott szocialista), hogy megnézze, rendben mennek-e a dolgok hősünk hazájában. Fura módon nem csak hősünkkel találkozott, hanem a gaz Gyurcsánnyal (akkoriban ez egy nagyon durva szitokszó vala) és feleségével, meg, Karácsony Gergellyel (hősünk lakájai szerint egy „bohóccal”, mert akkoriban az is divat volt, hogy mindenkit, aki hősünk ellen volt, azt pocskondiázni kellett) is, szóval a finn miniszterelnök látta, hogy valami hibádzik, valami nagyon el van cseszve e kis országban és ezért morogva elmondta: a jogállam és az uniós pénzek elnyerése összefügg egymással.

Hősünk érezte a veszélyt, de ügyesen kitért és csak annyit mondott: „meglássuk a medvét”!

A mesémnek vége lenne, ha nem lett volna sebtében összehívva egy sajtóértekezlet, ahol kérdezték a finn vendéget: mit szól Tiborcz István gazdagodásához, de hősünk közbevágott a vendéglátó udvariassági jogára sem hivatkozva: FAKE NEWS!

Na most már tényleg vége a mesémnek, ha tényleg vége, mert hősöm „Boldog karácsonyt!” kívánt, és hamarosan férjhez adta másik lyányát is: „Eljött a lakodalom napja. Három napig ettek ittak, én is ott voltam mártást kavarni. Mikor közben lehajoltam, meggyulladt a kötényem. Erre megharagudtak és a merőkanállal úgy fejbe kólintottak, hogy ájultan estem össze. Hogy megszabaduljanak tőlem, jól farba rúgtak, attól éppen idáig röpültem, és erre a székre estem le, hogy elmeséljem ezt a történetet.”

2019. 10. 01. kedd