Halkan sírt. Szinte csak befelé, mégis potyogtak a könnyei. Az út első száz kilométerén keresztül, egészen Manchesterig. Miközben vezetett. Csak ültem mellette. Alig szóltunk egy-két szót.
Persze, hogy nem habos torta, persze, hogy nem fenékig tejfel. Mért is lenne az. Erre ma már nem is számít senki. De azért enni kell, szeretni kell, élni kell(ene). Egy éve, amikor eldöntötték, akkor már nagyon nehéz volt. Szinte lehetetlen. Nem is értem, miért vártak addig. hiszen már jóval előtte látható, érezhető volt: ez így nem megy tovább. De hát a gyerekek, az iskola, meg „jaj Anci”. Meg egyáltalán: hogy lenne, mit kellene csinálni, hol lakni. Csak kérdések és kérdések. Így aztán hosszan morfondíroztak, hezitáltak. Az idő meg ment, a helyzetük meg egyre csak romlott. A gyerekeknek lesz jobb – ez döntött végül, ők majd kihúzzák valahogyan. A döntés után hónapokig csak készülődtek, minden az utazásnak lett alárendelve. Jöttek a kinn élő rokonok, elmesélték a csótányos történeteiket, a hónapokig tartó nyomorgást, az indulás lehetetlenségeit. Hogy induló tőke nélkül el se induljanak. A nyelv is kellene, de majd csak lesz valahogy az elején. Hogy nem kell sok cuccot vinni, és minden munkát el kell vállalni. Egy-két év, talán három is, csak az elindulás, robot, alvás aztán megint robot. Féltek. Éjjel nem aludtak. De legalább döntöttek. Aztán meg elbizonytalanodtak. Aztán megvették a repülőjegyet a fapadosra. Elvégeztetett. Ancival a részletek, Anci odaköltözött a a nagy, lakli, de mégiscsak gyerekekhez. Irány a repülőtér. Aztán már London.
Pedig minden olyan szépen indult. Jó munka, aztán önálló vállalkozás, a pénz szépen gyűlt. Utazások, vásárlások, testedzés, csak előre a „lenini úton”. Néha egy kis görcs a gyomortájékon, mert nagy az adósság, néha csúszások, de szépen csökken. Megy ez, mint a karikacsapás. Csak győzni kell. És győzték. Persze voltak elvetélt ötletek, tervek, veszekedések – de hol nincsenek. A szekér haladt, még csak ütni sem kellett a lovakat. És akkor, valamikor nyolc-kilenc éve, a válság kezdetekor valami eltört: kezdődött az ÁFA- visszatérítéssel, mert az késett, aztán kevesebb lett a megrendelés, mert visszaesett minden, aztán emelkedtek a kamatok meg az árfolyam, és megint annyi lett a tartozás, mint az induláskor. Pedig már több mint a kétharmadát és a kamatokat visszafizették. De még húzták valahogy, még láttak esélyt. Aztán új kormánya lett az országnak. És attól kezdve minden megváltozott: a vevők széttárták a kezüket, nem rendelhetünk tőletek. Az árfolyam tovább zuhant, az adósság több lett, mint az induláskor. A gyerekek meg nőttek, a technika fejlődött. Nem volt tovább.
Most meg már visszük ki a gyerekeket és Szofit, a kiskutyát is. Rotterdamnál beszállás a kompra, irány Hull, onnan meg át Anglia túlsó oldalára, el Manchester mellett. Izgalom az egész út, meg bizonytalanság. Bevándorlás, a Schengeni határ átlépése, igazoltatás, kalamajka a kocsival, de végül minden megoldódik. Megérkezünk. Újra együtt. Most az öröm, az „újraegymásrataláltunkmegint” öröme, földíszítve a ház, persze minden angolul feliratozva. Hajnalig duma, anekdoták, tervek, sikerek, lehetőségek – félszeg nyugalom. Ez a szoba téged vár – hangzik. Meg persze Anci is itt lesz majd. Aztán még egy nap ráadás. Beleszagolás a városba, messzi pillantás Amerika felé, Beatles múzeum, és a legendás dokk. Esti sörözés, szivar, duma. Aztán megint reggel. Indulás. Zavart, gyors búcsú: gyertek gyorsan, ne hezitáljatok – és a homályosodó szemek. Gyors kikanyarodás, és már a sztrádán vagyunk. Hát valahogy ennyi.
Halkan sírt. Szinte csak befelé, mégis potyogtak a könnyei. Az út első száz kilométerén keresztül, egészen Manchesterig. Miközben vezetett. Csak ültem mellette. Alig szóltunk egy-két szót.
2015. július 10.