(24.)
Az íróasztalomnál ülve az ablakon bámulok kifelé: beteg tujáink hangtalan felkiáltójelekként magasodnak átellenben, a kerítés előtt, az erősödő szélben hajlonganak, közben duruzsolnák: nem látod a barnás foltokat rajtunk, hogy betegek vagyunk, miért nem segítesz? A polcokon sorakozó könyveim némán vádolnak: vegyél már le engem, engem is, segíteni tudnánk! Mögöttem a falon Munkácsy fekete-ceruzás vázlata várja átható, elgondolkodó nézésemet: lássam már meg, amit mondani akar. És üresen heverő fekete pipám is, mintha nógatna: egy kis pöfékelés biztosan segítene…
Beborult. Sötétedik. Föl kéne kapcsolnom az íróasztali lámpát, de ehhez sincs kedvem.
Minek.
Nemcsak kinn, a „szabadban” van sötét, ezen a sötétségen a lámpa nem segít.
Menekülni kéne innen. Menekülni.
Minden eszkalálódik. Minden: a vírus terjed és kaszál; rémiszt és félelmet szül és ezzel a hatalmat még nagyobb hatalomhoz segíti. Az meg (vissza)él vele: láthatóan kapkod, mintha össze-vissza cselekedne, pedig nem („csak feküdj nyugodtan”), rendszer van abban. Írd és mond: két menekültet (magyarosan migránst) „őriznek” kerítéssel elzárva, viszont a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet háromhavonta meghosszabbítják. Az őrült hajsza a Klubrádió ellen zavartalanul folyik. De legalább az idei tél nem volt annyira hideg…
Menekülni kéne. Menekülni.
De nem lehet! Itt kell maradni, nincs más. Amartya Sen írja valahol: „Érthető módon nem annak a felismerése mozgat bennünket, hogy a világ nem teljesen igazságos – ilyesmit közülünk csak kevesen várnak el –, hanem az, hogy fellelhetők körülöttünk olyan nyilvánvalóan kiküszöbölhető igazságtalanságok, amelyeket szeretnénk felszámolni.” És nálunk most mennyi „nyilvánvalóan kiküszöbölhető igazságtalanság” van.
És vajon: mi jöhet még? Az utolsó pillanatban „benyújtotta a jogállamisági mechanizmus elleni keresetet Magyarország és Lengyelország” („A baloldal túl messzire ment, amikor a járvány közepén támadást indított Magyarország ellen” – írja Varga Judit miniszter); kilépett a Fidesz a EPP parlamenti frakciójából; a „gyurcsányozás” maximumra csavarva; a Klubrádió frekvencia-pályázatát az ellenzék nélküli Médiatanács – mondvacsinált indokokkal – elutasította; a közpénzek milliárdjai átláthatatlanul, mindenfajta transzparencia nélkül, ömlenek a „csókos” haverokhoz, rokonokhoz, családtagokhoz; az utcán fegyveres katonák, rendőrök „vigyázzák” a rendet…
Áh, csak dühöngök magamban…
Becsukom a laptomomat, az íróasztalomnál ülve az ablakon bámulok kifelé: beteg tujáink hangtalan felkiáltójelekként magasodnak átellenben, a kerítés előtt, az erősödő szélben hajlonganak, közben duruzsolnák: nem látod a barnás foltokat rajtunk, hogy betegek vagyunk, miért nem segítesz? A polcokon sorakozó könyveim némán vádolnak: vegyél már le engem, engem is, segíteni tudnánk! Mögöttem a falon Munkácsy fekete-ceruzás vázlata várja átható, elgondolkodó nézésemet: lássam már meg, amit mondani akar. És üresen heverő fekete pipám is, mintha nógatna: egy kis pöfékelés biztosan segítene…
Tényleg beborult.
- 03. 11. csütörtök