(25.)
Ma szép időre ébredtem: szikrázóan süt a nap, itt-ott már kibuggyannak a virágbimbók, néhol a virágok is megjelennek, sőt, már az aranyhalak sem alszanak mozdulatlan dermedtségben a tavunk fenekén, izegnek-mozognak.
Ma olvasós napom van: Bálint György hívogat „A szavak felkelése”-vel; Zoltán Gábor a „Szép versek 1944 Abszurd Antológia”-val; Amartya Sen „Az igazságosság eszméje”-vel és persze Ady, József Attila, Radnóti. Nincs ebben semmi különös: az életem nem áll(hat) meg, mennie kell tovább a maga útján, bármi történik is „odakint”.
Ahogy hozzákezdek a pötyögéshez a laptopomon, ahogy elkezdem írni a „csak sort sor alá …”, a képernyő jobb alsó sarkában fölugrik egy kis-ablak, benne a szöveggel: „Színjáték lehetett a kínai vakcinát beszerző, zavaros hátterű magyar cég tulajdonosváltása”, az Átlátszó cikkének figyelem-felhívója. Elbizonytalanodom. Ma olvasós napom van, nem kell leragadnom mindenféle „csip-csup” hírnél. Hisz süt a nap („enyhítse étvágyad”)! De az az „ablak” nem enged, ott van rendületlenül, miért nem kapcsoltam ki korábban? Most már nem ereszt, hát ráklikkelek: persze, a Gulyás Gergely közzétette az orosz és a kínai vakcina-szerződéseket, mi minden derül ki azokból (és mi minden nem)?! „Az idén januárban megkötött szerződésben ugyanakkor már közvetítők valóságos listája szerepel — rejtély, hogy miért” – olvasom egyre dühösebben, hát még azt, kik ők. Szóval mégsem a „fő-fürkész” futsalos külügyér tárgyalt és nyert, ennyit a transzparenciáról meg a bizalom építéséről…
De legalább süt a nap!
Viszont a vírus nem hagy békén, még nem vagyok beoltva: az orosz és a kínai vakcina addig nem kell, amíg nem kapja meg az EMA (az európai gyógyszerügynökség) engedélyét: nem akarom, hogy rajtam, egy hetvenesen kísérletezzenek. A Pfizert és a Modernát azonban nekem még nem ajánlották, talán nem vagyok elég öreg vagy elég krónikus. De ki az eléggé öreg és eléggé krónikus? Ez állandó vagy változó ismeretlen? Netán attól függ? Biztosan benne van az oltási tervben. Az meg persze nem nyilvános, még kiderülne. Ez is a bizalom-építés jegyében…
Szerencsére a nap süt rendületlenül.
Kézbe veszem Zoltán Gábor abszurd antológiáját az 1944-ben született versekről, Alföldi Gézánál tartok épp’, aki számára az 1944. év a „csodák éve” lett, Szálasi Ferenc tiszteletére „verset” írt: A Vezér! címmel: „… S ahogy egymáshoz hordja az igéket,/ ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,/ ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,/ ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,/ ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,/ ahogy megmutat rútat és szépet,/ ahogy valóra váltja tettel a meséket,/ ahogy odaáll, küzd és vérzik,/ ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,/ ahogy megáll és azt zúgja: utánam!/ ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet/ a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,/ nem keresed, mit és miért akarhat,/ csak úgy érzed, nincs más, aki/ jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,/ s szentül hiszed beváltja, amit ígér,/ s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,/ nevével ébredsz, nevével alszol este,/ nélküle nem látod a jövőt szépnek,/ benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,/ s úgy érzed, meghalni érte/ a legszebb álommal felér!/ Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!” (A Nép, 1944. augusztus 17.) „Csodálatos” vers, időtálló, mintha ma írta volna a „költő”, aki egy korlátlanul rajongó, pontosabban a mindenkori rajongó rajongása a Vezér iránt!
Szellő sem rezdül, egyre melegebb van, a karantén is könnyebb lesz a kertben, csak el ne siessem a kiköltözést.
Olvasom Boldizsár Iván a Bálint-könyvhöz írt előszavát: „Akkor már Bálint György nem dolgozhatott a gleichschaltolt sajtóban”, érdekes, pedig nem is ma írta. „… A kínai hirtelen abbahagyja a játékot, zsebrevágja a virágokat, ijedten pislant hátra és gyorsan eltűnik a tömegben, mint egy üldözéshez szokott, ideges, apró erdei állat a fák között. Rendőr közeledik a sarok felől. Mire ideér, már semmit sem talál, csak egy-két járókelőt, kínai virággal a kezében. Nagyon gyanakodva, nagyon bizalmatlanul nézi a színes kis holmit, aztán lassan továbbmegy, de időnként még visszafordul, összevont szemöldökkel. Én is megyek tovább. Úgy látszik, hiába minden. Hiába a játék naív és művészi értelmetlensége – a gyanú elől nem menekül…” – írta a Fiatal kínai című esszéjében.
Tényleg, ma szép időre ébredtem: szikrázóan süt a nap, itt-ott már kibuggyannak a virágbimbók, néhol a virágok is megjelennek, sőt, már az aranyhalak sem alszanak mozdulatlan dermedtségben a tavunk fenekén, izegnek-mozognak…
- 03. 13. szombat
(Kép: Blikk)