I.
Már öt napja voltunk ott. Előtte három hetet jöttünk. Azt gondoltuk, most már könnyebb lesz. Ha nem is könnyebb, de legalább egyszerűbb. Ez már mégiscsak egy Uniós ország. Ez mégiscsak egy Európa közepén lévő ország. Innen már csak egy ugrás Németország. Hiszen megmondtuk: nem akarunk itt maradni, tovább akarunk menni.
Már öt napja voltunk ott. A Keleti pályaudvaron. Minden nap azzal indult, hogy majd ma, ma biztos megyünk. Hiszen már a jegyeink is megvannak. És akkor egyszer csak nem indultak vonatok, egyszer csak kizavartak bennünket a rendőrök a peronokról, egyszer csak rendőrök állták el a bejáratokat, egyszer csak azt mondták, előbb be kell menni a táborba, hogy: így ez nem fog menni.
Már öt napja voltunk ott. Még szerencse, hogy nagyon hamar és sok ismeretlen magyar ember is megjelent, akik MIATTUNK jöttek, akik csak MIATTUNK jöttek oda, közénk. Volt, aki „csak” velünk volt; voltak, akik ennivalót, innivalót, tisztálkodni valót hoztak, meg takarókat. Volt, aki a gyerekével jött és játszott a mieinkkel, rajzolgattak, dobálták a labdát. Volt, aki énekelt is nekünk, meg nyugtatgatott, biztatgatott. De mi: tovább akartunk menni.
Már öt napja voltunk ott. Egyre több kamera, mikrofon, parabolás autó jelent meg a közelben. Informálódtak, kérdezgettek, riportot kértek tőlünk. Nem tudtuk, mit mondjunk, csak egy fiú volt közöttünk, aki megszólalt: „Kérem, segítsetek a szíreknek. Vessetek véget a háborúnak. A szírek nem akarnak Európában maradni, csak annyit, hogy vége legyen a háborúnak. A rendőrök minket nem szeretnek Szerbiában, Magyarországon, Macedóniában, Görögországban”.
Már öt napja voltunk ott. Kiszolgáltatottan, megalázottan, reménytelenül. Mindenféle mendemonda, pletyka terjedt köztünk, hogy a magyar miniszterelnök kényszeríteni akar bennünket, hogy nagyon sokan a pokolba kívánnak minket, hogy nő a feszültség miattunk, éreztük: fogy a levegő köröttünk. Menni akartunk!
Már öt napja voltunk ott. És akkor, mert nem volt más választásunk, gyalog újra nekivágtunk: elindultunk!
II.
Már csak öt óra! És kezdődik a mocskos oláhok ellen a meccs. Most adunk a pofájukba. Már régóta járna nekik. Erdélyért. Trianonért. Az ott ragadt magyarok, székelyek meghurcolásáért. A rohadt anyjukba, nem tisztelnek azok semmit. De most majd megkapják!
Már csak öt óra! Mindenki ott lesz, aki számít: megmozdul Kispest, Diósgyőr, Újpest, az Üllői út, még Felcsútról is jönnek a fiúk! Feketében leszünk. Féljenek csak a szarháziak! Fekete póló, fekete nadrág, arcvédő, piros-fehér-zöld sál. Tökéletes lesz. Lesz nálunk minden, ami a balhéhoz kell. Már jól bevásároltunk.
Már csak öt óra! Már gyülekezünk. Ment a riadólánc, jöttek a visszajelzések, ki-mit hoz, honnan jön, hogy vonulunk végig a városon. Ki, hol kezdi, mivel kezdjük. A koreográfia is kész van: a Keletinél kezdjük, ahol az a sok büdös, buzi arab van, közéjük baszunk majd egy petárdát is, talán elkapunk valakit közülük. Mi a fasznak jöttek ide, ki hívta őket, húzzanak haza a picsába. Csak terjesztik közöttünk a kórt, meg le akarnak rohanni minket. A sok hülye zsidó-libcsi meg tapsol nekik. Jól fejbe kell őket verni, a Dunába velük. Nem is értem: mért nem intézkedtek már az okosok, ahogy a Gábor mondta. Meg kell védenünk magunkat, nincs mese.
Már csak öt óra! A rendőrök is megszívják majd. A hülye barom Pintér, azt hiszi, minden adu nála van, hát a nagypalifaszát! Majd megmutatjuk neki is: ki van adva a parancs: mindent szabad. Alig várom már. Eddig visszavonultunk, tárgyaltunk, mégis csak eddig velük voltunk. De mi a francnak építettek annyi új stadiont, jók voltak azok úgy is, ahogy voltak: csak mi jártunk ki eddig is, most is. Így meg beléptetnek, mi a francnak. De most visszaadunk mindent!
Már csak öt óra! Indulunk.