dr. Radnai György bejegyzései

A VITÉZY

(egy budapesti állampolgár kifakadása)

 

Budapesti vagyok.

Itt születtem, itt élek, én tényleg a „Bűnös Város” polgára vagyok.

(Én „egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom…”.)

Nem venezuelai vendégmunkás, akit „adminisztrációs” okokból(??!) fölvettek a választási listára.

Nem én írtam – amikor úgy láttam jónak –, módosítottam az Alaptörvényt, a Választási törvényt, a körzet-határokat, amik meghatározzák a választás szabályait, föltételeit, kereteit; nem én „választottam” a Választási Bizottságokba a bólogató lakájokat.

Nem én telefonáltam – naponta többször is – ismeretleneket hívva, hogy szavazzanak a Fideszre: Szentkirályira-Vitézyre.

Még csak nem is én álltam, ott a szavazókör-bejáratánál egy papírral-tollal a kezemben, szólítgatva le az arra járókat, húzogatva a strigulákat, hogy ő is leszavazott már a Fideszre, a Vitézyre.

Nem kerestem meg azokat, akik még nem voltak ott.

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

Nekem nem a város fölött van az irodám, ahol dolgozom, nincsenek testőreim sem, nem hordok páncélinget.

Én „Járom az utam, macskaköves úton,/ A léptem kopog esős éjszakán,/ Az ütött-kopott utcák nevét tudom,/ Mert én ott születtem, ez a hazám.”.

Én még csak a Nagyrétet, a Margitszigeten sem pusztítottam teherautókkal, buszon-pénzért szállított hőzöngőkkel.

Még csak nem is én „éheztettem” ki a várost, amióta megint „Bűnös Város” lett a neve.

Nem is én léptettem vissza két nappal a választások előtt a „csak” mocskolódó, nagyszájú, fogait mutogató, mindig vigyori celeb-asszonykát.

Akinek annyi volt csak a mondanivalója: Gyurcsány ivadék, egy villanykörtét se tud becsavarni, vezetni se tud, se nyelveket, kisöpröm majd a Hivatalból a szakértőit…

Nem én kértem a fideszeseket, hogy szavazzanak a „független” Vitézyre, aki mégis csak a rokonom.

Ha nem is „Orbánné”.

Nem én hallgattam le – illegálisan, törvénybe ütközően, mint a Borkai-orgián valaki, akit már börtönbe is csuktak – a Gergőt, hoztam nyilvánosságra a hanganyagot egy-két nappal a választások előtt.

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

 

Nem én gyártottam a szavazócédulákat.

Nem is én húztam át (vékonyan, alig láthatóan) a visszalépő celeb-asszony nevét.

Engem csak figyelmeztettek, amikor beléptem a szavazóhelyiségbe, ő már nem indul.

Azt láttam, amikor sorra kerültem, sokan ülnek az asztal mögött, néhányukat ismertem is, tudtam róluk – innen is-onnan is voltak.

Egymást (is) ellenőrizték.

Mégis.

Most újra számlálják.

A z én szavazatomat is.

Már nem ők, már számomra ismeretlen emberek.

Nem tudom: innen is, onnan is vannak-e.

A bizottságokat tudom: zömében „onnan” vannak.

Mindenhol többségben.

Ez a rend.

Most.

Persze lehet fellebbezni majd.

Ahol megint mindig többségben lesznek – „onnan”!

Egészen az Alkotmánybíróságig lehet majd elmenni.

Ahol már nem a Sulyok az elnök.

De az mindegy.

 

Ez így tisztességes?

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Én csak egy egyszerű budapesti polgár vagyok.

Aki szavazott.

 

Az eredményt tudom.

A megtámadottat.

A hivatalost, a jogerőst (még) nem.

Azt csak sejtem-gyanítom…

 

  1. 06. 13. csütörtök

(Kép: HVG)

MESE

(nem az első, sajnos nem is az utolsó)

 

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgai embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…” (madagaszkári mesekezdés!) – de lehet, hogy nem is oly’ régen vót, ami vót, nem is oly’ régen történt, ami megtörtént.

Akkoriban volt egy király-ország, (még) benne egy (kis, túlsúlyos és öregedő) „királlyal” is, aki uralkodott és uralkodott hétszerhét évig vagy még tovább, már az öregek se tudják, meddig, de az biztos, hogy untig dosztig. Azt beszélik, hogy akkoriban (is) az emberek egyik, a sokkal nagyobbik, talán még annál is nagyobbik fele csak lótott-futott-robotolt a mezőn, az akkumulátor-gyárakban, a CBA-kban, Lölő uramnál, talán még Hatvanpusztán meg már nem is tudom én még hol is. Nemsok volt az árenda-fizetség akkoriban se, még talán annál is kevesebb, bár a KSH szerint a reál-izéje rendben volt; akkoriban is mindenki annyit ért, amennyije csak volt, ami arra se’ volt elég, amire. Na most az emberek mégis „boldogan éltek” és haltak, volt; aki hamarabb és boldogabban, mert bekerült a kórházba, aminek éppen akkor szünetelt az az osztálya, ahova bevitte a szirénázó mentőautó, aminek éppen akkor nem szólt a szirénája se. Abban a király-országban minden a legnagyobb rendben volt: dögivel épültek a csicsásabbnál csicsásabb stadionok; luxusautókkal jártak azok, akik azzal jártak, főleg a kis-király rokonai, származottjai, és a környező vitéz-nemes urak is; a színházakban gyakran cserélődtek a színészek, mert a színiigazgató úgy látta jónak, ahogy; színes dobozokban láthatták az ország lakói a focimeccseket, a gólok közt a hírekkel a nagy-háborúról, ami mindig akkor tört ki, amikor a szomszéd király azt jónak látta, vagy választáskor és rögtön a választás után abba is maradt.

Akkoriban már a krumpli honos volt, zsákokba is csomagolták, az arra érdemesek vihették, amerre láttak. Akkor már létezett Venezuela is, hát persze hogy jöttek szavazni a király-országba is emberek, méghozzá videós-oktatás után, amit ékes spanyol nyelven hallgathattak és nézhettek meg. Persze a választásokat mindig megnyerte, aki megnyerte, ha mégse az, akkor is az nyerte…

Az idő csak telt és múlt. A jelen is múlttá vált szép sorjában, de a kis-király nem lankadt, se a külügyekért felelős snájdig szolgája-minisztere sem: a nap nem tudott olyan korán kelni, hogy ne találta volna a külügyér-szolgát a repülőtéren, a kifutópályán veszteglő óriási gép mellett. A snájdig ficsúr (fecior) bírta szuflával, bár a kitüntetésit már időnként a gyerekeinek adta karácsonyi ajándékként.

Rendszerváltások jöttek-mentek; a kis-ország már belelépett a nagy UNIÓ-ba is (utóbb letörölte a lábát); időnként meg-meg jelent egy Messiás is a kertek alatt (fehér, keresztény, jóképű férfiemberként), aki még a vak komondor kutyát is elzavarta volt.

Az idő viszont – ebben a kis-országban – megállt.

Ilyen még nem volt, amióta világ a világ.

Már a „hamuban sült pogácsa” is elfogyott – akinek elfogyott; már a „vasfű” sem nyitotta a zárakat; az „üveghegy” is megkövesedett; persze azér’ „kacsalábon forgó paloták”-at az ország veje és gázszerelője építgetett itt-ott; már az Óperenciás tengeren túl is jártak-keltek az emberek, de ebben a kis-országban az idő mégis állt, mint „katiban a gyerek”.

A „mesemondó” a hangja rekedtté vált hirtelen, a pennájából is kifogyott a tenta, feje már rég’ a vállára billent, de az idő mégse indult újra.

Így volt, mese volt, talán igaz se volt?

A fele biztosan igaz volt, a másik fele talán álom, ha elhiszed és ha nem, azt se bánom…

 

  1. 06. 11. kedd

„NEMCSAK ILYENEK” …

Hajnali négyre beállítottam a telómon az ébresztőt („korábban ilyet soha nem kellett csinálnom” – gondolom magamban, „hiába: a hetvenöt az mégis csak hetvenöt”), persze éjjel alig aludtam valamit, aztán hajnalban a „fölborult kocsiból ráncigált ki valaki, és kiabált is velem …”, akkor szerencsére fölébredtem, „menned kell”, szólongatott ez a valaki, hát persze, hogy az asszony; tusolás-borotválkozás, az elmaradhatatlan kávé, előtte a gyógyszerek, egy sajtos-Croisson, aztán be a kocsiba: irány az iskola, ahová az egyik szavazóbizottságba beválasztottak; persze még minden lezárva-lepecsételve-bomba-ellenőrizve; amott a bejárat mellett a padon ül már valaki, „csak jöjjön nyugodtan, még senki…”; lehuppanok mellé, már nem is esik, minden párafelhőben „úszik”, alig bírok lélegezni, mindenem csurom víz, „na, ez a nap ilyen lesz” és lassan megérkeznek a többiek is.

Aztán az egész nap (tulajdonképpen) minden ment a maga útján: jöttek-mentek-szavaztak a választók; sehol „egy” reklamálás-kiabálás-tiltakozás; szendvicsek-sütik-rántotthúsok, aztán újra ugyanebben a sorrendben – persze kávé orrán-száján – egész nap, semmi különös – szerencsére; aztán bebotorkál egy idős néni bottal, azt is alig bírja tartani, megáll az asztálnál, a botját az asztalnak támasztja, a „sovány-fekete” retiküljét lerakja az asztalra, a másik keze alig mozdul, próbálja elhúzni a zipzárt, de az ujjai nem engedelmeskednek, fölpattan az asztal mögül az egyik szavazó-biztos lány: „segítek a néninek, tessék várni”, megy a papírmunka sebtiben, már a néni kezében van a hosszú lista, a sok szavazócédula, de a botját nem találja, csak tipeg, „ketten segítsenek a néninek” – szól az elnökasszony, fölállok, mellélépek, meg a másik lány is a bottal, a hóna alá nyúlunk, „otthon hagytam a szemüvegemet, nem látok semmit, melyik a Fidesz, én csak rájuk ikszelek, a többi nem ér semmit, mert háborúskodni akarnak csak…”, rendben leszavaz, az ikszek a helyükre kerülnek, a szavazó-lapok is már az urnában, a néni már messze, amikor megszólal a lány mellettem: „nemcsak ilyenek vannak náluk sem…”

Aztán másnap hajnali kettőkor hazamentünk…

Pomáz 2024. 06. 10. hétfő

PETŐFIT SE…

„Elmerengve nézi

Ez a kútágas a távol délibábot,

Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét

Már eleget látott.”

(Petőfi Sándor

A Kiskunság)

 

 

Kinek írom vajon ezt a bejegyzést?!

 

Öregnek?

Fiatalnak?

Egy polgárnak?

Szegénynek vagy gazdagnak?

Vidékinek vagy fővárosinak?

Netán egy pomázi szavazónak?

Egy iskola-igazgató asszonyságnak?

 

Megint szavazás lesz!

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

A franc se érti ezt.

Tele van minden plakátozva.

A „HÁBORÚ”-ról.

Hogy csak a Fidesz nem akarja azt.

A baloldal akarja.

A sok hülyéje.

Mert ők a háborús lobbi tagjai.

„Sorosisták”.

Meg „genderisták”.

A magyar focit se szeretik.

És énekelni se a „Nélküled”-et.

De most majd jól „pofán-csapjuk” őket!

Megint, úgy, ahogyan már tizenkét éve is tesszük.

Tanulják már végre meg, ez a MI RENDÜNK!

Nekik coki!

„Férgek ők” – ahogy a Bayer Zsolti is mondogatja!

„Ma arra kell vállalkoznunk, hogy véghez vigyük azt, ami Tisza Istvánnak nem sikerült. Megakadályozzuk Magyarország részvételét egy újabb európai háborúban!” – ezt ugyan nem értem, ki volt az a Tisza István, de, ha a Viktor mondja, akkor igaza van!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Százhetvenhat éve Petőfit se választottátok mag.

„Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott…

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát…” – Petőfi korábban „Arany Lacihoz”

Aztán elzavarták.

„Mert volt ott minden, ami egy jó kis korteskedésbe beleillik, itatás, lejáratás, fenyegetés, tettlegességre való felbuzdítás. A választás előtt a választásra felügyelő kunszentmiklósi bíró, Virágh Dénes megtiltotta Petőfinek, hogy az őt ért vádakra választási beszédében kitérjen…”.

Százhetvenhat éve!

Ma még „finomabb” módi van: Goebbelsi propaganda!

Orrán-száján.

Az egyik, a (vigyorgó) folytonosan-mosolygó, az, aki mindig kígyót-békát okád, amikor kinyitja a száját most parancsra visszalépett.

A másik: tagadja, hogy fideszes.

De a vigyori most kéri a szavazóit: szavazzanak a tagadóra!

Mert az megállítja majd a háborút, Gyurcsányt, a zsidó-Sorost.

A csádi polgárháborút is!

Nem hallottál róla?

Itt, Pomázon se?

Erről nem beszél(t) az iskola-igazgató asszonyság?

A fideszes adat-halász?!

 

Megint szavazás lesz.

No nem országgyűlési, „csak” önkormányzati meg valami „uniós izé”.

 

Kire fogsz szavazni?

A „szívedre” hallgatsz majd, vagy az eszedre?

A hatalommániás hazudozóra?

A Messiásra?

Megint befogod az orrod??!

 

Vajon kinek írtam ezt a bejegyzést?!

  1. 06. 07. péntek

CSAK EGY KÉP (19.)

(1973-ból)

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akkor végeztem az egyetemen.

A Marx Károly Közgazdaságtudományin.

Akkor még ott állt az aulában a Marx szobor.

Még meg se született a Rétvári Bence, a KDNP sem…

 

Nézem a képet.

A tűzfal nem látszik.

Az „Opera luxus” kölni reklám-festéssel.

Akkor az a telek „foghíjas” volt.

Még nem épült oda Áruház, később a Groupama irodaház.

Még a villamosok is ott csilingeltek-kattogtak-sikongtak a Rákóczi úton.

Még akkoriban kívül is lógtak-kapaszkodtak az emberek – meccsek előtt, meccsek után – az ütközőkön, ajtóknál.

Még volt Népstadion, kettős meccsek, a lelátókon – tv közvetítés, undorító vécék ide-oda – százezer ember tolongott, üvöltözött a magyar fociért…

Akkoriban nem száguldoztak a Rákóczi úton a Ferrarik, Porschék, Lamborghinik az „új” magyar burzsoáziával a „kormány” mögött …  

 

Nézem a képet.

Abban az évben végeztem az egyetemen, augusztus 15-étől kezdtem dolgozni a Pénzügyminisztériumban.

Már Faluvégi Lajos lett a miniszter (Vályi Péter abban az évben halt meg a martinacélmű 700 Celsius-fokos kokillái között), Madarasi Attila volt az államtitkár, Garamvölgyi Károly a pénzügyminiszterhelyettes, Juszt Lajos a főosztályvezetőm, Lengyel László az osztályvezetőm (főosztályvezető-helyettesként), Kalmár Tibi bácsi a csoportvezetőm.

Micsoda szakemberek, vezetők voltak!

Az akkori fiatalokról (Medgyessyről, Kunosról, Győrfiről, Herczogról, Farkasról, Surányi Gyuriról, Bokrosról, Szalai Erzsiről) nem is beszélve-írva.

A maiak, az utódok: ismered őket, tudod a nevüket is akár?

Akkoriban forrott-pezsgett minden, magunk se tudtuk, mivé…

 

Nézem a képet.

Amott egy asszony ridiküllel, nem Gucci…

Az árkádok alatt egy dohánybolt látszik: nem „nemzethy”…

A szökőkutat, a vöröslő szegfűket, a tébláboló-sétálgató embereket, gyerekeket.

A fiatal fa leveleit bontja: nem tudja, mi vár rá…

 

Nézem a képet.

Még nem született meg az első fiam.

Se a második, harmadik.

(Anyám, apám, Babuka még éltek.)

Mégis: előttem volt a világ!

Éltem vele?!

 

Nézem a képet.

1973-ból.

Akkor végeztem az egyetemen.

A Marx Károly Közgazdaságtudományin.

Akkor még ott állt az aulában a Marx szobor.

Még meg se született a Rétvári Bence, a KDNP sem…

 

  1. 06. 05. szerda

(Kép: fortepan,141260. Hlatky Katalin-FŐKERT)

KÉRDÉSEK, EGYSZERŰ KÉRDÉSEK…

Megérte?

 

Hosszú volt az út Pestig?

Oszt’: mivel telt?

Mókával kacagással?

Danászással?

„Hejehuja, szép menyecske, üljön ide az ölembe” ment, végig az úton?

Vagy Tóth Gabi és Győzike szólt hozzátok?

Mikor voltatok legutóbb Budapesten?

Tegnap, egy hete-hónapja-éve?

Több is már?

Aztán: mit láttatok a Margitszigeten kívül?

Az Operaházat?

Kívülről?

Integettetek Attilának, nem a József Attilának, a Vidnyánszkynak?

Ott mentetek el előtte?

Hát a Terror Házát megnéztétek?

Köszöntöttétek Mariskát?

Aztán: milyen volt az ebéd?

Három fogásos?

A sör, elég hideg, vagy „úgy is jó” volt?

Aztán – a délutáni „csicsika” nélkül – hosszú volt az út a Margitszigetig?

Vittetek kisszéket és leültetek néha-néha?

Találkoztatok, láttátok Alexandrát?

Hogy azt se tudjátok, ki ő?

A Margitszigeten az Úttörő Stadionnál, a Zenélő Szökőkútnál, a Casinónál, a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodánál, a Ferences kolostornál, a Víztoronynál, a magyar írók-költők szobrainál megálltatok egy pillanatra?

Hogy már késésben voltatok, nem lehetett csúszás, mert a „DRÁGA MINISZTERELNÖK ÚR” lekési a gépét, ami az esti meccsre vitte Londonba?

Oszt’ milyen volt a műsor?

Ilyet még nem is láttatok?

A beszéd?

Az a sok rohadt háborúpárti-brüsszelita-sorosista-gyurcsányista, meg tudod is te kicsoda?

Láttátok, ahogyan ég a bombáktól a házatok?

A gyerekeitek sírnak?

Hogy Londonban, Liverpoolban élnek már?!

Nem láttátok már őket időtlen idők óta?

Néha küldenek egy-egy képet magukról, meg az unokáitokról, valami „messzengyereken”, de ti nem tudjátok megnyitni?

Viszont a gyerekek-unokák már folyékonyan beszélnek angolul?

Legalább ezt, a buszos képet, megpróbáljátok elküldeni nekik?

Hátha örülni fognak, hogy látnak benneteket, kicsattanó vidámsággal a buszon?

 

Megérte?!

  1. 06. 03. hétfő

CSAK EGY KÉP (18.)

(az útról)

 

Nézem a képet.

Görnyedten, hosszú árnyékot vetve baktat.

A fény felé.

Valahová.

Az útján.

Talán-még fölfelé…

 

Nézem a képet.

„Valahol Európában”…

Vagy másutt.

Lehet, Kubában, Havannában?

Mindegy.

Egyedül.

Görnyedten.

Család, gyerekek-unokák?

Barátok?

Mindegy.

Ott és most: egyedül.

Lehet, Jack volt, a Kerouac.

Egykoron.

Lázadó, mindent azonnal bezabáló, „ide nekem a világot” akaró.

Már csak a lába elé néz.

Se jobbra, se balra.

A fénybe…

 

Nézem a képet.

Talán 2011-ben, vagy 2012-ben történt?

Akkor már Magyarországon fölsejlett-beindult valami „új”-nak hazudott ósdi-régi-avitt-idejétmúlt világ.

„Annyit érsz, amennyid van…”, „árokpartján (is) lehet…”, „ki lehet jönni negyvenhétezer forintból is…”, „aki nincs velünk, az…”.

Azonnal „kiközösített” lettem.

Egyedüli…

Akkor, (nem is olyan régen), Bázelben láttam ilyen kis utcát.

Ott és akkor én is egyedül bóklásztam.

A Rajna-mentén a parton, aztán át és vissza a hídon, a Várban.

A Fő téren.

Ott láttam meg.

Azt a „kis utcát”.

A falon volt.

Graffitin.

Majdnem fölbaktattam rajta…

 

Nézem a képet.

Hogyan is írta Pilinszky: „A temetetlen árvaságban,/ mint téli szeméttelepen,/ a hulladék közt kapirgálva/ szemelgetem az életem…”.

És ballagok csak.

Még a fény felé.

Nem érdekel Hotel, a grog se már.

Csak a baktatás, amíg még lehet, amíg még tudok…

 

Nézem a képet.

Nem a Margitsziget van rajta.

Sem a „Békemenetnek” csúfolt „béreltek” vonulása.

Sem a fröcsögő-gyűlölködésbe belesíró uszítás.

Nem is a Nagyrét volt-zöld pázsitja.

A CÖF-Szerencsejáték Rt, majd újra zöldre „hazudja”.

Hisz’ háború van!

A békéért ez csak nem sok?!

Egy tőmondat.

Amit megértenek a buszokon is, zötykölődve.

Csak ennyi!

Mert „gáz” van, babám!

Ha ezér’ parolázni kell az ördöggel, aki van egy magyar, aki parolázni fog.

Egyszerű ez, mint a pofon…

 

Nézem a képet.

Görnyedten, hosszú árnyékot vetve baktat.

A fény felé.

Valahová.

Az útján.

Talán-még fölfelé…

 

  1. 06. 02. vasárnap

(Kép: Boris N Irina Levin)

KÖSZÖNTŐ(K) a HATVANEGYEDIKRE…

(„Bözsi néni(k)-től” és másoktól)

 

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Orbán „elvtárs” elébe,

Hadd járjon ő a rózsában bokáig,

Éljen, éljen az Orbán „elvtárs” sokáig!

 

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,

Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,

Pusztuljon a reakció egy szálig,

Éljen, éljen a Orbán elvtárs sokáig!

 

×××

 

Az ő neve legyen

első szavam, hogy versem kezdem én.

Fölkél e név,

fölkél versem egén.

Hajnali fénybe mártva tollam,

így írom le nevét,

világteremtő századunk

sugárzó címerét!

 

×××

 

A Koreai (Kínai, Török, Fehérorosz, Orosz, Azerbajdzsáni, Csádi stb.) Munkapárt (a megfelelő párt neve beírandó) Központi Bizottsága, a Türk Tanács forró baráti üdvözletét küldi Önnek 61. születésnapja alkalmából. Ön egész felbecsülhetetlen, nagyszerű munkásságát az Új Magyar Középosztály, valamint az Új Magyar Nagytőke újkori létrehozásának; az emberek, népek közötti különbségek újbóli felszínre kerülésének; Európa újra-„ébredése” ügyének, felépítésének szentelte.

 

Az az önzetlen, testvéri segítség, amelyet Ön, tisztelt Fidesz-elnök úr, és az egész magyar nép a harcoló koreai (az ideillő ország-név beírandó) népnek nyújtott, döntő győzelemre lelkesít bennünket a békeszerető emberiség közös ellensége, az sorosista-háborúpárti-dollárbaloldal brüsszeliták ellen vívott harcban.

 

A Koreai Munkapárt (behelyettesítés) Központi Bizottsága a legnagyobb sikereket kívánja a magyar népnek s vezető erejének, a Fidesznek a veszélyhelyzet fenntartásáért és a világ népeinek újbóli egymásnak ugrasztásáért vívott harcához, amelyet a nagy Ptyin vezette nemzetközi tábor soraiban folytat. Önnek, tisztelt elnök úr, még hosszú évekig tartó jó egészséget kívánunk: (értelmezés szerint beírandó)

 

  1. 05. 31. péntek

HÁBORú(úúú…)

Választás lesz.

Mindjárt.

Már a „mindjárt” is sok.

Olyan undorító.

Pedig ünnepnek kéne lennie.

A szabadság ünnepének.

A NER-ben mocskosan-undorító „gyalázat”…

 

Ezerhatszáz kilométerre Budapesttől háború van.

Putyin (Oroszország) megtámadta Ukrajnát.

Véres, kegyetlen, védtelen polgári lakosok ellen elkövetett háborús bűnökkel.

Oroszország támad.

Ukrajna védekezik.

Iskolák, kórházak, történelmi épületek válnak a földdel egyenlővé.

Nem látható a háború vége…

 

Nálunk nincsen.

Nálunk „veszélyhelyzet” van.

Törvényileg kihirdetve.

Meghosszabbítgatva.

Valódi indokok, a törvényi feltételek fennállása nélkül.

A Btk. 337. szakasza szerint a rémhírterjesztés három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Viszont most kampány van.

Mintha az felülírná.

A szabályokat, az erkölcsöt.

Tehát: nyugodtan lehet uszítani, hazudni, gyűlöletet kelteni.

Már akinek.

A „most jövök a templomból” embernek lehet…

Aki még a „portáján” sem néz körül.

A mai napig nem tudjuk: miért adott kegyelmet – a püspök úr kérésére – a köztársasági elnökasszony; tudott-e a kegyelmi ügyről a miniszterelnök.

Csak ő akar békét! – tudtuk meg tőle.

Szerinte mindenki más – Európa, Amerika, a baloldal, te is barátom, ha nem szavazol rá – háborúskodni akar!

„Haverját, az orosz medvét” persze nem hívja föl a béke miatt, vele nem hepciáskodik, csak a kezét tördeli, szája-szélét húzogatja – csak Európa felé ordibál.

Az (ál)utcai harcos.

Békét akar állítólag, „Szent” békét, de arról nem szól: hogyan, miképp, milyen feltételekkel-következményekkel.

Csak fröcsög és riogatva uszít, „rendületlenül”.

Gyanútlanul mész az utcán, kinyitod a postaládádat, megnyitod a Twitter-Facebook oldaladat, bekapcsolod a kedvenc sportcsatornádat a TV-ben és máris ömlik, hömpölyög rád a mocskos-hazug-gyűlölködő propagandája…

 

A kiválasztott-megbízható, ezerszeresen ellenőrzött „tíz ember” elé lép, rááll a sámlijára-hokedlijére és azt kornyikálja: „ADJUNK BELE APAIT-ANYAIT! CSAK A BÉKE! CSAK A FIDESZ!”.

És jámbor hívei hisznek neki, vele harsogják, az ország keleti felétől a nyugati feléig.

Egyre kevesebben…

 

Választás lesz.

Mindjárt.

Már a „mindjárt” is sok.

Olyan undorító.

Pedig ünnepnek kéne lennie.

A szabadság ünnepének.

A NER-ben mocskosan-undorító „gyalázat”…

 

  1. 05. 30. csütörtök

CSAK EGY KÉP (17.)

(George W. McLaurin-ról)

 

Nézem a képet.

George W. McLaurin-ról.

Az első afro-amerikairól, aki az Oklahomai Egyetemre járt.

1948-ban.

Nekünk, magyaroknak nincsenek „afroamerikaijaink”.

Nekünk „büdös cigányaink”, „sorosista-zsidajaink”, „állítólag asszonyainkat, lányainkat megbecstelenítő migránsaink”, „háború-párti libsijeink” vannak.

Ők se rosszak a gyűlölködők „gyűlölködés-tárgyainak” lenni…

 

Nézem a képet.

Ahogy ott ül.

Külön asztalnál a sarokban.

Elegánsan.

Nyitott füzetek előtt.

Figyel.

Mégis tanul.

A közösségen kívül(i).

 

Most kinn ülök a kertben.

A hintaágyon, előttem asztal, laptopom nyitva.

Hirtelen hanyatt fekszem.

Fölöttem lágyan rezgő zöld levelek.

Az élesen-kék ég, egy éppen mozdulatlan mégis „szabad” felhő – alig hallom a madarak csivitelését.

Eltűnt az asztal, a szék, az „első afroamerikai” is.

Aztán a laptopom „zirren” egyet, üzenet jött: „a Fidesz szerint véget kell vetni annak, hogy Ukrajna felett lelövik az orosz rakétákat”…

 

Akkor inkább: megint nézem a képet.

Beleolvasok a korabeli az USA Legfelsőbb Bíróságának határozatába: „A törvény kötelezi az egyetemet, hogy beengedje McLaurint az iskolába, de őt teljesen el kell különíteni a többi diáktól.”

Később, amikor más afro-amerikai diákokat is felvettek az iskolába, hasonló körülményeken mentek keresztül, például különböző osztálytermekben, könyvtárakban, kávézókban és mellékhelyiségekben.

Persze az 1948-ban történt.

Hetvenhat évvel ezelőtt.

Nálunk ilyen ma meg se történhetne.

Elképzelhetetlen.

A „mieink” ugyanis a kormány-propaganda szerint, a „mi afroamerikaink” nem „akarnak” tanulni, bölcsibe-oviba-isibe-gimibe járni.

Ha mégis, magukra vessenek.

Alkotmánybírósági döntés nélkül is.

A legendás iparkamarai elnök szerint nem kell ide középiskola, történelem, irodalom!

Gondolkodó gyerekek-emberek se!

Ott van a Wikipédia!

 

Nézem a képet.

A felhő ott van felettem mozdulatlanul.

A gyűlölet pedig itt lenn, minden sarkon, a házakban, a tévékben, a szórólapokon, „nemcsak az ernyedetlen/ tapsoló tenyerekben … megállt a kapualjban”.

 

Nézem a képet.

George W. McLaurin-ról.

Az első afro-amerikairól, aki az Oklahomai Egyetemre járt.

1948-ban.

Nekünk, magyaroknak nincsenek „afroamerikaijaink”.

Nekünk „büdös cigányaink”, „sorosista-zsidajaink”, „állítólag asszonyainkat, lányainkat megbecstelenítő migránsaink”, „háború-párti libsijeink” vannak.

Ők se rosszak a gyűlölködők „gyűlölködés-tárgyainak” lenni…

 

  1. 05. 29. szerda

 (Kép: MotiWoman közösség)