dr. Radnai György bejegyzései

„KILŐHETÜNK!”

Leminősíttettünk.

Ennyi.

Már majdnem bóvlik vagyunk.

Senki nem csodálkozik.

Már az egyszerű emberek közül.

Mert mi-ők itt élünk a földön.

Magyarországon.

Érezzük, látjuk, tapasztaljuk.

Minden nap.

Hisz nem veszünk semmit, mégis tizezerbe kerül.

Vagy meg se kapjuk.

Nincs.

 

És akkor nyilatkozik a miniszter.

Majd!

2024-ben!

Vagy 2025-ben!

Lehet, 2030. is lesz!

Mert „AZOK” ott belepofáznak!

Mindenbe.

A pénzt se adják.

Ami pedig jár nekünk.

De mi akkor is.

Megmutatjuk.

Kilövünk!

 

Vagy kilövetünk.

Neki-nekik mindegy.

Nekem-neked nem.

„Itt élned, halnod kell.”

Legföljebb elmész.

Menj – mondják.

Nem kár érted.

Úgysem vagy a kilencvenhét százalékban.

Akkor coki!

Korábban is volt már ilyen.

„… s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk…”

Na és.

Pedig most nincs is olyan hideg.

Ha lesz, majd sálat veszünk.

Akinek van.

Olyan „Nagy-Magyarországosast!”

Mert az történelem.

Nem nacionalista.

Nem szól senki ellen.

Pláne nem a szomszédaink ellen.

Csak a hideg ellen.

 

Az ország néma.

„… nem kérdi, mivégre/ engedik meggyűlni a bajt!”

Megint álmodik csak.

„… cukros ételekről…”

„… Fortélyos félelemről…”

 

Hogy nem ba@@a meg…

  1. 01. 28. szombat

HOLOKAUSZTRA EMLÉKEZVE – CSAK MEG NE TÖRTÉNJEN MÉG EGYSZER

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Ma hetvennyolc éve.

Szabadították föl az auschwitzi koncentrációs tábort a Vörös Hadsereg katonái.

Ma (még) lehet mondani: fölszabadították.

Holnap már lehet, hogy nem.

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Miért történt?

Hogyan, mivel kezdődött?!

Miért nem ismerték föl már a kezdetekor?

És később?

Amikor már „fölcseperedett és kiteljesedett” a maga teljes borzalmában?

És az egyházak?

Hol voltak a püspökök, bíborosok, a pápa?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

A feltétlen engedelmesség, a propaganda, a beleérzés képességének a hiánya – ennyi elég?

Egy Führer, a Vezér hangja, szónoklata – ennyi elég?

Mire gondolt vajon

  • az a nyilas suhanc, aki az iskolából hazafelé tartó sárgacsillagos diákot „begyűjtötte” és „föladta” Birkenauba;
  • az a tisztviselő, aki „rábökött” a térképre: Csömör és kiadta az utasítást;
  • az a MÁV vasutas, aki behúzta a marhavagon ajtaját és rácsapta a reteszt;
  • az a másik vasutas, aki hallotta a nyöszörgést, „vizet-vizet” és „elvette cserébe” a gyűrűt?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Mert ez nem történhet meg.

Ma bölcsebbek vagyunk.

Ha kell, bölcsebbek leszünk.

Ugye a politikusaink is?

Nem úgy tűnik

„Amit itt Nagy-Magyarországként írunk le, az történelmi tény, az nem revizionizmus, nem a szomszédaink fenyegetése, nem nacionalizmus” – így a magyar külügyminiszter.

Aki semmit nem tesz magától.

„A pénz forrásánál meg fogjuk találni Soros Györgyöt” – mondta ma rádiós szónoklatában a magyar miniszterelnök, de részleteket nem közölt, arra nincs szüksége…

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

„Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

 

Cservenka, 1944. október 6.”

 

  1. 01. 27. péntek

 

ÁTTEKINTETTEM!

Meghívtam magam.

Egy találkozóra.

Ide a dolgozószobámba.

Kávé is volt.

Áttekinteni ezt a (nagy büdös) helyzetet.

Szita Karcsit nem hívtam meg.

Nem is jött el.

Ő a Karmelitába ment.

Áttekinteni.

Ők azt állapították meg: „A veszélyek korában a háború, az elhibázott brüsszeli szankciók és az energiaválság miatt sok település nehéz helyzetbe került”.

Semmiben nem vitatkoztak.

Mindenben – ahogyan korábban is – mindenben egyetértettek.

Abban is, hogy (ők) megvédik a magyar embereket.

Én-mi, itt a dolgozószobámban – kisebb vita után, mert olykor vitázom magammal is – azt állapítottuk meg: a lófa@t védik meg.

Nem a magyar embereket.

Persze rajtam nem volt ronda (narancssárga) nyakkendő.

Sem.

A másikamon sem.

Nem is látszott ki a dudorodó hasam.

A másikamon sem.

A számláinkat tekintettük át.

A fizetendőket.

Megállapítottuk: veszélyhelyzet ide, oda, be kell fizetnünk!

Mindenképpen.

Hiába emelkedtek meg azok qur@ára.

Nekünk ez a célunk.

Pedig éjszaka nem is fűtünk.

Viszont nem is megyünk „olaszba” zabálni.

Bár a maradékot mi is el szoktuk csomagoltatni.

A kutyának.

Viszont (mostanában) nem járunk csomagoltatni.

Sem.

A kuka sincs már minden héten tele.

Szeméttel.

Kevesebb lett.

Hétről-hétre.

Viszont a kerítésről, előle a földről hamar eltűnnek a kirakott, már nem hordott motyóink.

Percek alatt.

Korábban napokig maradtak ott.

Most már nem.

Én-mi így segítünk.

Mert én-mi is áttekintettük a helyzetet.

Itthon, a dolgozószobámban kávézunk.

Miközben áttekintettük a helyzetet.

Havasi Bertalan erről nem közölt semmit.

Sem.

Mert nekünk nincs Havasi Bertalanunk.

Sem…

  1. 01. 26. csütörtök

 

(Kép: OV oldaláról)

TAKARÍTÁS

TAKARÍTÁS

 

Nagy-takarítás van a szobámban.

 

Minden „mozgásban”: innen is, onnan is előkerülnek a „kincseim”.

Egy-egy fénykép, egy teleírt noteszlap, billentyűzet, doboz, sakk-figurák, kütyük.

A múltam.

„Hisz’ azokkal a sakk-bábukkal játszottam apámmal” – súgom magamnak, „hány évesek is lehetnek, ötven, hatvan?!”.

„Ott meg Oszi magyaráz nekünk a Feneketlen tó partján, a Villányi úton a gimnáziumi osztályunkban, mikor is lehetett, 1970-ben vagy ’71-ben?” – nézek a képre mosolyogva.

Ránézek egy keményfedeles kiskönyvre, „Munkakönyv”, rajta a régi címer, kinyitom: „A Magyar Népköztársaság alkotmányából: A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék…” – olvasom, a kiállítás dátuma „Bpest, 1950. VIII. hó 25.; az 1913. július 12-én született nagyanyámé, Lilié volt…; „persze, hisz’ meg akartam írni a családunk történetét…”.

Ni-ni: „hol is voltunk akkor, mit is láttunk ott?” – morfondírozom tovább magamban, „persze, a tengeren, aztán kikötöttünk Haifán, már benn is vagyunk a Siratófalnál, ott van a kezem a falon, Mari Viktorral kívül vártak rám, az ott már Egyiptom, busszal mentünk végig, a Szuezi csatorna mentén, ott úsztak mellettünk a tengerjáró hajók…”.

Aztán egy lap kerül a kezembe: „Pista bá’ százéves születésnapi megemlékezésén olvastam föl, a családi ’bulin’, mennyien voltunk ott!”.

Ott meg a régi pipa-kellékek hevernek, kopottan, színtelenül – mégis élőn!

„És mennyi könyv?!” – versek, esszék, regények…

 Visszapakolom „őket”, alig szórok ki valamit, majd az idő úgyis kidobja…

 

Nagy-takarítás van a szobámban.

  1. 01. 26. csütörtök

AZ A „”médiag…i”” MIKROFON

(Ez a bejegyzés NEM a kövérségről szól)

 

Mert bekapcsolva maradt.

Még 2012-ben.

És közhírré tette: „Nincs köztük kövér, az a halálom … pocakos tábornokok … jól néztek ki nagyon”.

Az akkori (és mai) miniszterelnök mondta.

Aki akkor még…

„Bádog úr” egy (kiba@@ott) kibüfögött szót sem írt erről.

Arról ír, amiről akar.

Az olvassa, aki akarja.

Persze ő ott van minden kilométerkőnél.

Meg a tűz körül is.

Ő a „Tagkönyvtulajdonos”.

Meg a Várban is lakik.

Bérlakásban.

„Mert példát mutat, mert példaértékű.”

Ebben „az abnormális, a visszataszító, az undorító, az ocsmány” világban, amit ő (is) létrehozott.

Most Zacher doktort fikázza.

Mert szerinte nem mutat példát a magyar miniszterelnök.

Persze: nem egy tábornok ő.

Csak egy afféle utcai harcos.

Annak meg lehet elhízottnak lenni.

Homár-zabálás után…

 

  1. 01. 23. hétfő

(Kép: Zsúrpubi)

„EMBER, MOST (JÖVÖK) MEGYEK A TEMPLOMBA!”

Megint eligazítást tartott.

Szatmárcsekén.

A templomban.

Nem mondott újat.

Csak ugyanúgy-ugyanazt.

SZALAGCÍMNEK valót.

Mert EZ a lényeg!

Amiről aztán lehet majd beszélni.

Mindenhol.

A templomokban is, a kocsmákban is, a focipályák lelátóin is.

Még itt, a Facebookon is.

Mert a miniszterelnök beszélt.

Most nem „reggelizett”, nem ebédelt az olasz tenger partján.

Most beszélt.

Ilyeneket mondott: „Keresztény lélekkel … bár bűneink száma és mértéke lehet magas, de a Jóisten mégsem törölt el bennünket a föld színéről. Ha meg is büntetett bennünket, de megengedi, hogy folytathassuk a történelmünket. Ennek az lehet az egyetlen oka, hogy erényeink és érdemeink is számosak, vagyis kiérdemelhettük, hogy jövőnk lehessen …Mi, magyarok sem vagyunk bűntelenek, hibáink és fogyatékosságaink is számosak. A kérdés az, mit kezdjünk a fel- és beismeréssel. Térdeljünk le a focipálya közepén? Vagy döntsük le a nagy elődeink szobrait? Tagadjuk meg és töröljük el ezeréves kultúránkat? Vagy hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét? … Mi különleges nép vagyunk.”

Most nem elmélkedni ment a templomba.

Nem is gyónni.

Pedig mehetett volna azér’ is.

Talán így: „Gyónom a Mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta, amely elfoglaltságaim miatt oly’ régen volt, már nem is emlékszem mikor, azóta ezeket a bűnöket követtem el …” és a bűnbánat szentségét védő titoktartási fegyelem miatt innen ez már nem publikus…

 

Most nem „térdepelni” ment, pedig azt kellett volna…

 

  1. 01. 22. vasárnap

(Kép: Index)

LUJZA ÉS JENŐ

(35.)

(utánzat)

„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”

  • Jenő, mikor kezdődik a kiképzésed?
  • Milyen kiképzésem, Lujza?
  • Hát az űrhajós!
  • Ne bomolj, én, űrhajósnak?!
  • Miért, Jenő: most olvasom, hogy a Csepreghy államtitkár azt válaszolta a Vadai képviselő asszonynak, hogy ugyan nem tudja, hogy hamarabb lesz-e kész a Planetárium, mint lesz újabb magyar űrhajós, de lennének ötletei; Jenő, nekem te vagy az ötletem!
  • Örülök, Lujza, de ugye nem gondolod komolyan?
  • Miért, én nem álmodhatok nagyokat?
  • És még miről álmodsz, Lujza?
  • Egy tele bevásárlókocsiról.
  • Egy tele bevásárlókocsiról?
  • Igen, amit, amit tolok a Lidl-ben és a pénztárnál ki tudom fizetni.
  • Lujza, miket vásárolsz újabban, amit nem tudsz kifizetni?
  • Olyat nem vásárlok, mert már figyelek az árcédulákra és nem dőlök be, hogy vegyek kettőt, aztán hármat kapok, mert már az egy is annyiba kerül, mint a három. Jenő, mi lehet ennek az oka?
  • Ez egy jó kérdés.
  • Én nem ismerem a szankció-kartársat, de szívesen megszorongatnám a nyakát, hogy hagyja már békén a zINFLÁCIÓT.
  • Miért gondolod, hogy a szankciók az okai az inflációnak, Lujza?
  • Hát nem azok? Azt olvastam az interneten, hogy a magyarok 97 százaléka megszavazta papíron, akkor biztosan így van, nem így?!
  • A magyar kormány szerint a szankciók a hibásak a magyar inflációért is, de a zemberek kevesen küldték vissza a kérdőíveket, nem kell vele foglalkozni, keress olcsóbb cikkeket.
  • És azt is megeszed majd, Jenő?!
  • Persze, amikor éhes vagyok, eszek, ami van!
  • És homárt is ennél?
  • Lujza!!
  • Na jól van, akkor azt nem veszek majd, pedig annak az ára nem ment annyival föl, mint a zsíroskenyéré, de úgysem tudom, hogyan kell megcsinálni.
  • Na látod, ez a jó válasz!
  • De Jenő, de tényleg: most jó az infláció vagy rossz?!
  • Hogy kérdezhetsz ilyet, nekünk, fogyasztóknak a magas infláció, amikor nem emelkedik ugyanolyan mértékben a nyugdíjunk, akkor rossz!
  • Akkor nem értem. A mandinerben azt olvasom, hogy örülnünk kellene a magas inflációnak, Jenő, hol él az a Sebestyén Géza, aki ilyeneket ír?
  • Egy tehetséggondozóban, aminek a kuratóriumi elnöke a zOrbán Balázs, ne erre fecséreld a drága idődet, Lujza, inkább olvass…
  • Vármegye táblákat, Jenő, annyira cukik, hurrá, megint vannak vármegyéink! De Jenő: mitől fognak megvédeni a vármegyék, az inflációtól?
  • Lujza, semmi köze az inflációnak a vármegyékhez!
  • Csak a szankcióknak van köze?
  • Lujza! Fejezd be végre.
  • Már csak egyet kérdezek, így ebéd előtt: megint nyelvújítás van Magyarországon?
  • Miért lenne?
  • Mert a polgármestereket főispánoknak kell szólítani, a kormányban is többen lettek Vitézek, Jenő: hogy szólítsalak az ebédnél?!
  • Lujza!!!
  • Jól van, Jenő, akkor tálalok: de utána visszatérünk az űrhajós képzésedre…
  1. 01. 19. csütörtök

MI EZ?!

„rendszerváltás jön a magyar egészségügyben” – mondta ma az egészségügyi államtitkár.

Te, beteg-társam, mit hallottál róla?

És Te, orvosom?

Amikor – annak idején – felelős voltam az egészségügyi reform kidolgozásának, hónapokig készítettük elő a javaslatainkat, egyeztettük minden kamarával, szakszervezettel, érdekképviseletekkel, lakossági fórumokat szerveztünk, nemzetközi konferenciákra hívtunk szakértőket, nyilvánosságra hoztuk a tervezetet.

A parlament megbeszélte.

Aztán nem lett belőle semmi.

És ebből, így?

 

Káromkodni kéne, nagyon …

  1. 01. 17. kedd

(Kép: infostart)

OLIMPIA!!!

Sokat beszélgettünk – gyerekkoromban, aztán később, mikor már azt hittem felnőttem és enyém végre a világ – apámmal. Mindenről. Tudott és akart is beszélgetni velem. Hát még én! Mindenem volt a sport, mindig győzni akartam, ahogy azt is, hogy mi, magyarok is mindig nyerjünk. „Rendezzünk nálunk is egy Olimpiát, biztosan meg tudnánk csinálni, miért nem rendezünk?” – kérdeztem tőle, „butaságot beszélsz, tudod mibe kerülne egy Olimpia megrendezése, sokszor arra sincs elég pénzünk, hogy közvetítsük azt, amit szeretnénk, és ez csak a televíziós díj lenne, és mit csinálnánk utána a stadionokkal, csarnokokkal, evezős pályával, más pályákkal, miből tartanánk fönn, ugyan már, őrültség lenne”, zárta le röviden valamikor a hetvenes években. Pedig ő aztán tényleg élt-halt a sportért. Soha többet erről nem beszélgettünk. Megértettem.

Aztán néhány évvel ezelőtt, 2001-ben Orbán Viktornak eszébe jutott, mint annak idején Rákosi Mátyásnak, hogy már egyszer majdnem rendeztek a magyarok olimpiát, méghozzá a NOB megalakulását követően, amikor a görögök nem akarták elvállalni és Coubertin a magyarokat hozta példának, hogy majd ők megrendezik, de akkor még nem élt sem Mátyás, sem Viktor, talán pénz is lett volna elég, de még sem vállaltuk (lásd: (https://www.politicalcapital.hu/konyvtar.php?article_read=1&article_id=533).

Mai hír: Fürjes Balázs nyilatkozott (beetetett), ő szenvedélyes az Olimpia budapesti megrendezésére, korábban is jók voltak a visszajelzések, persze a NOB-nak és a fővárosnak kell döntenie.

Újra nyílttá vált az őrület. Háború van a szomszédban; veszélyhelyzet kihirdetve, hosszabbítgatva; zsíroskenyér ára az “egekben”…

Közben terjed egy (rémhír) kacsa: Rákay Philip filmet forgat az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjéről. A készülő filmről nem sokat lehet tudni, de azt igen, hogy a győztes gólt – a Puskást alakító Eperjes – rúgta… A film forgalmazása előtt már elnyerte a legjobb rendezőnek járó Sigmund Lófüty Nemzetközi Díjat, és Rákay Philipet meghívták a Milton Egyetemre óraadó testnedvnevelő tanárnak. Rákay tervei közt (a brüsszeli szankciós-politika függvényében) szerepel még a Budapesti Olimpia, mint az Évezred Olimpiája című nagy-opera bemutatása is a Hatvanpusztai Birtok melléképületében.

Sokat beszélgettünk apámmal, megtanultam tőle: a földön kell járni.

Kár, hogy „ők” nem beszélgettek apámmal—

2023. 01. 16. hétfő

KIRÚGTA – KIRÚGTA?!

„Kirúgta a közmédia a bordélyházak működtetésével gyanúsított bűnügyi riportét” – jelenik meg a hír a képernyőmön: „A hivatkozott hírekben nevezett személy – korábban a Kékfény című műsor riportere – már nem a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) alkalmazottja” – olvasom a Mandiner című (penetráns) oldalon. „Nem nagy ügy” – súgom magamnak, „marad még ott elég”.

Ez ugyanis a NER! A mai Magyarországban. Nem lehet annyi embert kirúgni, hogy ne maradna még. Ezér’ csak mutatóban rúgják ki azokat, akiket. A többiek maradhatnak: képviselőknek, klub-igazgatóknak, kaszinó-tulajdonosnak, polgármesternek, újságírónak – folytassam még?!

Minek.

Te is ismered őket.

A „GAZDA” is ismeri őket.

De hagyja.

Mert ez a rendszer!

Az ő rendszere.

ÉN, Te, mi – nem vagyunk a rendszer részei. Talán már magyarok se. Szerinte. Mi „csak” egyszerű nyugdíjasok, kétkezi dolgozók, bérmunkások vagyunk. Akiknek annyijuk van, amennyi. Ezér’ – szerintük – annyit is érünk. Azaz: semmit. A szemében. Nem vagyunk „hasznosak” neki(k). Legföljebb tölteléknek. Aki(k)től nyugodtan elvehet mindent. Amink még megmaradt. Hát el is vesz. Miközben azt hazudja: értünk teszi. A frászt értünk. A tányérján maradt homárt is elcsomagoltatja. Nylonba. Az persze nem olyan nylon, amit látsz az aluljárókban, a vasúti pályaudvarokon, az árokpartján. Az Gucci. Ugye te is szeretnél „egyszer gazdag lenni”? Talán dicsekednél is? Fűnek is, fának is?

Ne reménykedj!

„A sötét szoba sarkában zokog

egy tehetetlen, guggoló gyerek.

Sír, mint a cipő alatt a homok.

Vergődik, mint a nehéz tengerek.”

 

Pedig sikoltanod kéne! „mint ölben újév malaca … mint kés-él, ha köszörülik … mint rozs, ha szeli a kasza … tepsiben a hús nyöszörög így”.

Hát „csak” tudomásul veszed: kirúgták.

Aztán minden megy tovább a maga útján: jönnek majd újabb „bérbeadók”, akik megírják, elmondják, „megriporterkedik” a NER jóságát, nagyszerűségét, tökéletességét.

Te meg otthon lekapcsolod a lámpát, lejjebb veszed a fűtést, beéred csirkefarháttal…

„A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – –

varjucsapat ing-leng a ködben.”

 

2023. 01. 15. vasárnap