Nézem egyre öregedő, mélyen barázdált arcát, középen elválasztott őszülő haját, a már kopaszodó fejét, idegesen ránduló kezeit, az asztalon dobol ujjaival; ahogy tokája kilóg nyitott ingéből és teste előre dől, hasa nekifeszül az asztalnak, hogy várja a kérdést, ami ott van előtte is a papíron. De adni kell a látszatra, ezért jön is az udvarias kérdés és rögtön rá a frappáns válasz is. Mert gyorsan kell válaszolni, ez is aranyszabály, nehogy a hallgató elbizonytalanodjon a megszólaló magabiztosságában. Minden megy a maga útján, semmi különös.
Aztán arca gunyorossá, szinte „ördögien” alamuszivá válik, sunyi vigyorba torzul és kimondja: „látom a hangfelvételt, ahogy csetlik-botlik, lassan megsajnálom Karácsonyt”. És ebben a mondatában benne is van minden: ahogy gondolkodik, ahogy látja a világot, ahogy lenézi a másikat, hogy csak Ő tudja és persze irányítja a dolgokat, ahogy megveti és nem veszi emberszámba ellenfeleit.
Most ez kell, gondolja, most ez a taktika: bemutatni, hogy nem ellenfél. „Szó-csöve” néhánynapja egy klímaharcos kislányról mondta lekezelően, lenézően: beteg. A főpolgármesterre most (még) elégnek tűnik annyi, sajnálatra való. Hát akkor gyerünk, mondjuk, hogy már „sajnálom”. Semmibe sem kerül, jót röhögnek majd az „övéi”. Ahogy szoktak.
Mert amikor kell, akkor egész pályás letámadást vezényel; ha az kell: tigris lesz; most ennyi kell (csak), gondolja.
Most „megsajnálom” – mondja.
A lesajnáló…
- 09. 27. péntek