„A vadgesztenye levelei
ősszel megbarnulnak
és lehullnak,
az emberek időről időre
embereket ölnek.
Ez a természet rendje.”
(Zoltán Gábor)
Ülnek az asztal körül. Vagy éppen kirándulnak a budai-hegyekben. Az is lehet, hogy egy tó partján piknikeznek. Vagy éppen – mint most – Bécsben sétálnak a Stephen dómnál.
Magyarok.
A háziorvosnő, a bölcsész, a Kft-t vezető menedzser, a közgazdász és a tanárnő. Régóta ismerik egymást: iskolából, egyetemről, munkahelyről. Már – hellyel-közzel – ötven éve összejárnak, közös programokat szerveznek.
Barátok, barátnők.
Természetesen beszélgetnek.
Mindig ugyanarról.
Mindig ugyanúgy.
És mindig ugyanoda lukadnak ki.
A megoldhatatlanságba.
Aztán újrakezdik.
Mindig újrakezdik.
Mert téma az van, elfogyhatatlanul.
Szeretem Bécset, mindig szívesen jövök, emlékszem, amikor először léptem át a határt Hegyeshalom-Nickelsdorfnál, és már osztrák oldalon a faluban haladtunk a busszal, csodálkozva láttam, hogy mindenütt virág van a házak előtt, az utcák pormentesek, tisztaság és nyugalom, hát ilyen is van, gondoltam, mert akkoriban, ahogyan most is a vidék – szólal meg és legyint lemondóan a közgazdász séta közben. Miklóshalmánál – szólal meg a tanárnő, de a többiek nem reagálnak, inkább nézelődnek, törölgetik homlokukat. Nem ülünk le? – kérdi akkor a tanárnő hirtelen, itt van a Café de l’Europe kávézó – és meg sem várva a többiek válaszát megy is már befelé.
Mindannyian leülnek egy sarokasztalhoz, már teszik is le a márványlapra a kapucsínókat, a kis vizeket, linzert-sütit, zserbót, Sacher torta-szeleteket. Kortyolgatnak, békésen ízlelgetik a süteményüket, láthatóan minannyian elégedettek, minden rendben. Kinn a meleg egyre erősebb, de idebenn a légkondi kellemes hűvöset teremt.
Olvasom a Zoltán Gábort – kezd bele a közgazdász, nemá’, megint ez a zsidó-téma, nem unod még, szakítja meg az orvosnő, de a közgazda nem hagyja magát és folytatja: nem zsidó-téma, hanem a kisebbségek, a romák, a migráns-menekültek, a melegek vagy egyszerűen a „mások”, a „máshogy gondolkodók” témája, különben sem erről akarok beszélgetni, hanem arról, hogy van, lesz az, hogy a többség semleges-szemlélődőből, gyűlölködő, üldöző, gyilkoló többséggé válik; miért, hogyan és mitől változnak meg; vagy lehet, hogy meg sem változik bennük semmi, át sem alakulnak, hanem végig ott lappang bennük, csak észre sem veszik – hagyja abba, kis villájával lecsíp egy darabot a Sacherből és jóízűen bekapja. Miért kell ezzel foglalkozni, mindig csak a feszültség, meg ezek a kérdések – reagál a menedzser, miközben hörpint egyet a kapucsínójából, most én jól akarom érezni magam, itt vagyunk Bécsben, kell ennél több?
A bölcsész hallgat, lassan int a pincérnek, aki már hozza is a hidegen gyöngyöző Colát, lepattintja a kupakot és lassan, óvatosan kitölti az odakészített Coca-Colás pohárba. Az ablak előtt is ülnek, ők is „turistának” látszanak, hamar végeznek, fizetnek és már mennek is. Én is olvastam az Orgia folytatását, bennem is ezek az érdekfeszítő kérdések fogalmazódtak meg, itt vagyunk például mi: vannak köztünk zsidók, katolikusok, ateisták, mindannyian már unokázunk is, lényegében véve hasonlóan gondolkodunk a világról, talán ugyanazok az értékek fontosak számunkra, talán figyelünk is egymásra, talán fontosak is vagyunk a másiknak, de mi történne, ha most belépne egy terrorista a fegyverét lóbálva és kényszerhelyzetbe hozna bennünket: hogyan viselkednénk, mit vállalnánk föl a másikért; mit kellene fölvállalmunk? – és itt abbahagyja és kinéz a Kávézó ablakán, mintha azt lesné, hogy szavai valóra válnak-e. S vajon tényleg „nesz nélkül bomlik a hulla”?, vajon tényleg zökkenőmentesen átsiklunk minden stiklinken, hibánkon, bűnünkön, meg se rezzenünk bele és persze mások se?
Nyugodtan beszél, föl sem emeli a hangját, mégis csattannak a szavai, kérdései, elnyomják még a légkondi egyhangú zümmögését. Nem tudom, mit tennék, biztos sokkot kapnék, meg se mozdulnék, mintha itt sem lennék – mondja a menedzser, nem vagyok egy hős típus, senki nem várhatja el tőlem, hogy az legyek, fejezi be és beletúr a hajába. De hát mit kéne tennünk, mit kéne csinálnunk – kapcsolódik be a tanárnő, neki fegyvere van (észre sem veszi, hogy átváltott kijelentő módra), nekem meg a puszta-gyenge kezem, mit kezdjek azzal ilyen kiszolgáltatott helyzetben? – és megnyugszik, mintha megtalálta volna a megoldást. Nem vagyok én egy Chuck Norris, különben is: mi lenne az unokámmal, hogyan segíthetném a gyereket, ha nekem valami bajom esne – így a doktornő és issza tovább a kapucsínóját. Hiszen a nem extrém helyzetekben is így viselkedünk, akkor se vállalunk ma már föl semmit a másikért, az ismeretlen „harmadikokért”, ugyanígy viselkedünk, csöndben maradunk, a Merkeltől várjuk a csodát, aki szarik ránk, mert neki ott a „VILÁG” meg a Brexit meg ilyen marhaságok, mintha nem tudná, hogy a „VILÁG” az ilyen, a mini-Ducékkal megkötött külön-alkuktól olyan, amilyen, ezektől a megalkuvásoktól…, áh, hagyjuk, szar ez, úgy, ahogy van – és abbahagyja a morgást.
Érdekes, hogy itt nincs egyetlen légy se, otthon persze mindenütt ott pofátlankodnak – próbál témát váltani a menedzser, de nem reagál erre senki. Tudjátok, most a terrorista víziót félretéve: akkor is extrém helyzetben vagyunk – tér vissza a beszélgetés fősodrához a bölcsész, a „rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt…”, írta valahol Weöres, és ma ez a kávézóba belépő terrorista, akinek nem pisztoly, géppisztoly, gránát, hanem sokkal erősebb: a gyűlölet-szítás fegyvere van a kezében, azt kellene kiütnünk minden terrorista kezéből, legyen az akár egy miniszterelnök is, és ehhez nem Chuck Norris kellene, hanem okos szó és egyéni példák sokasága – előveszi a zsebkendőjét és kifújja az orrát.
Senki nem néz föl, mindegyikük el van foglalva valamivel, na fizetek és menjünk, mondja egyikük, fölszedelődzködnek, elköszönnek a pincértől és kilépnek a melegbe…
- 08. 26.hétfő