(21.)
Szikrázóan süt a nap! Kellemesen csípős az idő, a berekfürdői tó csillámlóan fodrozódik, a parti ösvény cuppanósan megsüllyed a talpam alatt a megszívott víztől: mégis minden olyan békés, nyugalmas, álomszerű, mintha most nem is itt, a földön élnék.
Séta ide, séta oda: gondolataim nem eresztenek, haragosan és zavarosan – nem úgy, mint a tó vize – kavarognak, nem hagynak békésen sétálni Kókusszal. Talán, ha minden fehér lenne, ha mindent hó borítana – súgom magamnak, mégis meghallhatta Kókusz, mert megáll, fölemeli a földet túró, szimatoló orrát, hátrafordul, de mindent rendben levőnek talál, bár neki sem tetszik a „gazdi” arca, hát vakkant kettőt: gyere már!
Mi a baj, van egyáltalán baj? – susogja a parti nádas provokálón a kérdést, de választ nem vár, hajladozik tovább a tó szélén, ahogy a rabok imbolyogtak órákat annak idején a rámpán. Mi baj lenne, hisz’ kuglóf, kalács is jut, nem fekszik hanyatt a házfal, bár nem hűl a szilvalekvár sem „a régi hűs verandán”.
Viszont a hírek! Azok a videók! Beleégnek az ember agyába, ott villóddzanak fájóan és kitörölhetetlenül, most Amerika a soros, most ott tombol a félrevezetett indulat, gyűlölet, ott bújik elő megint a szörny-szellem a hasadékból, az emberek fölé emelt szószékről, és már rohannak is, támadnak és üvöltenek, törnek-zúznak, aztán majd jön a csönd. Kik ők, miért mentek „puszta kézzel” a világ legerősebb hatalmának? Persze az első válasz könnyen adódik: ők a megtévesztettek, akik elhitték Trump hazugságait, hogy csalás történt; de a kis ördögöm nem alszik, tovább kérdez és válaszol: ilyen egyszerű lenne?; valami másnak is kellett lennie, hogy közel 75 millió ember rá szavazzon; ez a finkelsteini agyszülemény eredménye?; 2016-ban nem ugyanezt kiáltották, csak akkor a másik oldalról?!; de akkor nem foglalták el a Capitoliumot; és nálunk nem ugyanezt kiabáljuk már 2016 óta?; ha ez lesz nálunk is 2022-ben, vagy hozzánk Lukasenka „gyűrűzik majd be? – vitatkozom egyre idegesebben magammal, csak Kókusz szalad előre gondtalanul: az ő bizalma töretlen a „gazdi” iránt: akkor talán a bizalom segítene – de gondolatban odabiggyesztek a mondat mögé egy kérdőjelet is.
Mintha nem is tél lenne, pedig a fehér táj – persze akkor meg Kókusz nem örülne, bár biztosan nagyokat hemperegne benne.
Kaszál a vírus, irgalmatlanul csapkod, nem nézi, kit talál, egyre közelebb és mélyebbre hatol: tegnapelőtt temettük a mindig vidám, tevékeny, mindenkinek segítő rokont, aki éppen nyugdíjas napjait akarta unokái javára „áldozni”, legalább erre… De ez sem érdekelte a kaszást. Az egész világon arat, hogy-hogy nem tudjuk megállítani sehol, mitől indul be újra és újra? És miért gondolja a hatalom, hogy a hazudozás, a félretájékoztatás, a félinformáció jobb, mint az igazság, hisz minden kiderül – később. Most akkor 2021-ben végig velünk marad a vírus? Egész évben veszélyhelyzet lesz? Ahogyan az az illegális bevándorlók miatt is már öt éve van kihirdetve és meghosszabbítgatva? És ki látott egyet is? Kit érdekel a törvény szövege, betűje? Akkor: ugyanígy tovább? Persze: oltási tervünk már van, de sokszor az oltópontokon se tudják, hogy oltópontokká váltak, hogy kit kell beoltani, hogyan szerezhet róla tudomást, aki már oltakozhat? Miért nem von be az „illetékes elvtárs” mindenkit, aki segíteni tud: az önkormányzatokat, a civileket, ja, hogy „azok” nem magyarok, nem „elvtársak” a mai illetékes szemében? Ja, hogy már ez is ’22-ről szól, az emberek meg dögöljenek meg, az unokák sírjanak?
Kókusz hirtelen megáll, fölkapja megint a fejét, szimatol, kicsit fújtat, ugrásra merevedik piciny teste: ja, „csak egy macska”, már nem is érdekli tovább… hát én is baktatok tovább a napsütésben.
De legalább még nem vagyok bamba, a nyál még nem csorog le a számszélén kétoldalt: de ezek a gondolatok: mi lenne, ha esne az eső és köd borítana mindent? Hagyjuk. Annak idején, a rendszerváltáskor milyen büszkék voltunk: van demokráciánk, jogállamunk. Most meg olvasom: a lakosság fele szerint Magyarország nem tekinthető jogállamnak, a többség szerint a bíróságok nem függetlenek, az ügyészség elfogult, a közmédia politikai befolyás alatt áll, a lakosság egy része szerint a kormány az EU-ból való kilépést fontolgatja. Nagyot szívok a pipámból, talán rá is harapok a pipa ajkára: hogyan jutottunk idáig, lopakodva, rejtőzködve? Vagy „nemzethy magyarságunktól eltelve”? Nem mindegy: nem akadályoztuk meg, ahogy szoktuk, nem akadályoztuk meg, duma, az bezzeg volt. Ilyenek vagyunk, de talán most, talán holnap – és magamon is mosolyogva újra szippantok egy jót a HOLGER DANSKE dohányból.
Már visszafordultunk a Fürdő utcába, a mindig zajos, hangos utcácska most kihalt, kopasz, viszont szikrázóan süt a nap, kellemesen csípős az idő, a berekfürdői tó még mindig csillámlóan fodrozódik…
- 01. 07. csütörtök