(33.)

ÖSZÖD, NEMÖSZSÖD – NEM KAPSZ MÁST

Ma végre elállt az eső, kisütött a nap, már a fűtés sem megy a házban. Thessza is boldogan rohangál a kertben, a virágok is szétnyitják szirmukat, mintha mosolyognának a bogarak csipkelődésén: még magasabbra emelik „fejöket”. A dunnák, párnák most nem mi alszunk, szellő borzolja huzatjukat, kinn lebegnek, levegőznek a terasz korlátján.

Minden csodaszép!

Végre!

Kiülök a teraszra a „Jeremiás nyomában” beszélgetéseket olvasni és megelevenedik a múlt, a múltam hirtelen: lerakom az ölembe a könyvet, már nem is ott ülök a kerti székben, a napfényben, hanem egy filmben, a filmemben szerepelek, amit nem közpénzből és propaganda célokra forgatnak, ami az én történetem, amit én láttam, csináltam, tettem az életemben, ami tele van vidámsággal, örömmel és sikerekkel, ami és ahogyan (szerintem) történt, ami másképp is történhetett volna, de mégsem történt másképp, és peregnek már a kudarcok, a tévedések is, ez nem lett végül vígjáték.

Talán a képzelgésemtől, a filmemben látottaktól melegem lesz hirtelen, szinte nyár van már, bevonulok a szobámba, benyomom a laptopomat és már oda a „ragyogás”, „oda Buda”, mert ömlenek a „HÍREK”: „Elképesztő módon felerősödött az illegális migráció a magyar határon” – nyilatkozza a belbiztonsági főember; „A lakástörvény ellen tiltakoznak a Kossuth téren, de nem tehetik le a földre a hangfalat” – írja a 444; „Naponta ötször adott engedélyt az igazságügyi miniszter az év első 3,5 hónapjában nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtésre a titkosszolgálatoknak” – így a 168óra; és akkor megjelenik egy reklám, egy filmelőzetes, megjelenik a Facebookon a magyar miniszterelnök kérdése „ 15 éve történt. Ki hol volt, amikor először hallotta az őszödi beszédet?”; már a konferenciáról olvasok, amit a kormányzati szócsövek harsognak…

Ma végre elállt az eső, kisütött a nap, már a fűtés sem megy a házban. Thessza is boldogan rohangál a kertben, a virágok is szétnyitják szirmukat, mintha mosolyognának a bogarak csipkelődésén: még magasabbra emelik „fejöket”. A dunnák, párnák most nem mi alszunk, szellő borzolja huzatjukat, kinn lebegnek, levegőznek a terasz korlátján.

Minden csodaszép…

2021. 05. 26. szerda

(32.)

Az órám 12 fokot mutat odakintre, megint borongós, esős idő van, a nap sem süt szikrázóan odakinn, a napernyőt sem kell még fölhúzni, viszont a vászon szakadtan, „viharverten” lóg az állványon…

„Csengetett a postás, alig hittem el … Ma végre jó a kedvem” – dúdolom ennek ellenére Zsuzsával, de nem várom a postást; ha érkezik és csönget mindig összerándul a gyomrom: a jó hírek mostanában elkerülnek, bezzeg a rosszak mindig megtalálnak, hiába, tényleg öregszem. Annak idején izgatottan és várakozással téptem föl a leveleket, mindig a csodára vártam, valamire, ami persze soha nem „levélben” érkezett. Aztán, a „delelőm” után úgy terveztem, amikor majd nyugdíjas leszek, beülünk az autóba Marival és megyünk, csak megyünk, amerre látunk és élvezzük az utazást, a rácsodálkozást, a napokat. De közbesszólt a „de”, aztán másképp alakult: és persze még mindig „alakul”, azaz inkább „alakulhat”.

Enyhül, de nem múlik a járvány. Tovább terjed, újabb és újabb mutánsai jelennek meg, szedi betegeit, áldozatait. A baj lehetne „jó” is, az összehozhatná az embereket, hisz’ „Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég” – írta egykoron Euripidész, és most érzem, mennyire igaza van. És nálunk most, most és itthon: vajon így van-e – teszem föl magamnak rögvest a kérdést. Nincs, nálunk nincs így: olyan megosztott az ország, amilyen történelme során mindig is volt Istvántól és Koppánytól kezdve, soha nem múlóan. Mint a járvány tombol a gyűlölködés most is, már mindenhová belopódzott: ott van a villamoson a sárga maszkot levágó, arcot sebesítő késben, a halált kívánó kommentekben, a családokat is mérgező megosztottságban, a miniszterelnök péntek reggeli megszólalásaiban, aki hivalkodóan írta oldalára, mint annak idején a „Na ugye”-t, hogy „Hajrá, magyarok! Határ a csillagos ég // Go, Hungarians! The sky is the limit! 🇭🇺🇭🇺🇭🇺”! És persze a reakciókban is, nincs menekvés, „a 2×2 józansága” nem hull ránk, pedig mi nem is Zagubice fölött a hegyekben élünk…

Nem tisztul odakinn. Idebenn se. Fehérek-feketék, heterók-melegek, magyarok-cigányok, beoltottak-oltatlanok, vakcina igazolványosok-igazolványtalanok, most ez utóbbiak a meghatározóak; lehetne erről józanul és higgadtan beszélgetni „S a hozzáértő, dolgozó/ nép okos gyülekezetében/ hányni-vetni meg száz bajunk”? Dehogy lehet, ott még jobban tombol a fékeveszett gyűlölet; ott beszélgetni nem lehet, onnan csak a papagájok utánzó csivitelése, a siserehad gúnyos röhögése hallik, a „házmester” eltorzult arca látszik. Hát a „kiművelt emberfők”? Nem tudom: mintha ma számukra (is) fontosabb lenne egy szekérhadhoz tartozni, mint az igazságot kimondani: hiába, nem szóból, pénzből ért a nemzet! Hogyan igazodjon el az egyszerű ember a zűrzavarban, ha a szó, amit érteni vél, nem egyezik a tapasztalataival; ha mindennap mást hall és olvas ugyanattól a szakértőtől, politikustól; ha már a szemének se hihet, mert…

Egyre jobban zuhog, a szél sem bír magával, ahogyan Thessza kutyám sem, de aztán ő megnyugszik, összegömbölyödik és elalszik a szőnyegén.

Mészáros Lölő, a nemzet gázszerelője viszont nem tud összegömbölyödni és elaludni, nem nyugszik, valószínűleg nem is teheti, hisz hajtja a „tőke” halandók számára fölfoghatatlan mókuskereke, vagy ki tudja ki vagy mi hajtja. Ő már annak a kornak a szülöttje és bábja, amelyikben nem szégyen, hanem érdem a közpénzre „utazás”, ahol a „ne mi nyerjük a legtöbbet” már hülyeség, lenézendő gyengeség; ahol a szakmai tudást a mindent behálózó kapcsolati tőke helyettesíti; ahol az erő már erőszakká válik; ahol a törvények alkotói már leplezetlenül szolgálólányokká, prostituáltakká váltak; ahol a törvények csak az alattvalók regulázását szolgálják, a kiváltságosoknak nem szabályok többé.

Egyre jobban borul és szakad, a szél is zajosan erősödik, a tuják szinte hasalnak a földön, a napernyőt is le kellett szerelnem már…

2021. 05. 07. péntek