2021. április hónap bejegyzései

VONATON…

VONATON…

A hűvös hajnalon alig pirkadt, még sötét volt, csak egy-egy lámpa pislákolt a Nyugati pályaudvar peronján, ahol mogorva-maszkos emberek, egymásra sem nézve siettek a vonathoz; az öreg viszont lassan ballagott az éppen beállt szerelvény mellett, kereste a 17-es kocsit, ahova a hely-jegye szólt; elmaradhatatlan pipája alig égett már, fején az elválhatatlan fekete baseball sapkája, balvállán utazó-táskája, benne csak a legszükségesebb motyókkal, de így is érezte a súlyát: temetésre utazott, nem egy „vidám” kiruccanásra. Végre megtalálta a kocsit, még egyszer beleszippantott a pipába, az békésen „kihunyt”, óvatosan megkocogtatta a pipaszurkálóval, majd levette a táskát a válláról, kihúzta a zipzárt, kivette a pipatartó kézitáskát, széthúzta annak is a zipzárját, a helyére tette a „kedvencét”, visszahúzta a zipzárt, majd a másikat is, a vállára helyezte a táskáját, az állán lifegő sárga SZFE-s maszkját fölhúzta az orra és a szája elé és nagyot szuszogva föllépett a tizenhetes kocsiba. Hamar megtalálta a helyét, kivette a táskájából az egyik könyvet (mindig többet vitt magával, ilyet is, olyat is), most az Aro könyvét, a „Putyin trolljai”-t tette az ablak előtti asztalra, aztán fölrakta a helyére a táskáját és lehuppant a helyére. Körülnézett, még alig voltak a kocsiban, zsebéből elővette a telóját, megnézte a Messenger üzeneteit, az emailjait, aztán a Hirkeresőre klikkelt, korán volt még, ömlöttek ugyan a hírek, de semmi érdekes.

Tartott az úttól. Régen utazott már vonaton, amióta teheti, mindenhová kocsival jár, szeret vezetni, élvezni a „szabadságot”; de most rákényszerült a vonatozásra, beletörődve elfogadta ezt a „kihívást” is. „Majd olvasok meg nézegetem a tájat, vajon mennyit változott a sínek melletti világ” – gondolta, amikor kiderült, hogy vonaton kell mennie, különben is imádott elmélázni, csak úgy nézni a messzeségbe, a „semmibe”. Korábban ilyenkor jöttek az ötletek, a tervek, a megvalósítandó variációk, aztán a cselekvés és többnyire a siker; most már viszont lelassult, kielégítette a tűnődés, a gyönyörködés is. Hirtelen megmozdult a bal karján az okosórája, rápillantott, jött egy Messenger üzenete, de most nem foglalkozott vele, mert megjelent egy magas, szemüveges, jólöltözött fiatalember, mellette egy hasonlóan csinos lány, kézen fogva jöttek, mindketten maszkban, amin piros szívek voltak, láthatóan csak egymással törődtek, nem figyeltek másra, azonnal lehuppantak az öreggel szemközti ülésekre: ugye ez a 24-es és a 25-ös szék? – kérdezte a fiú az öreget, aki annyit felelt, hogy az övé a 33-as, mire a fiú a lányhoz fordult, nem ide kell ülnünk és már odébb is libbentek. Kár – gondolta az öreg, ők jók lettek volna az útra… Akkor lépett, nem is lépett, berobbant az ajtón egy borostás, mégis elegáns férfi, nem nézett se jobbra, se balra, határozottan leült az öreggel szembeni ülésre, fölhúzta egy kicsit a zakója ujját, rápillantott a kövekkel sűrűn díszített órájára és csak annyit mondott: akkor indulunk, kivette a táskájából a Magyar Nemzetet és elkezdett olvasni.

És tényleg elindultak, először nagyot rántott a vagon, aztán – a „hullám” végigfutott a kocsikon, megnyugodott és – egyenletesen gyorsulva kigördült a pályaudvarról. Az öreg is a könyvéhez nyúlt, amikor a kezébe vette, óvatosan megsimogatta a borítót, mindig így kezdett hozzá az olvasáshoz, majd a jelzőnél kinyitotta és elkezdett olvasni. A borostás hirtelen lerakta az újságját: maga ezt a szennyet olvassa, tömény hazugság az egész, kész provokáció, hova keveredtem – mondta, miközben az ujjaival idegesen kezdett dobolni az asztalon, nem is nézett az öregre. Az öregnek összerándult a gyomra, az agya zakatolni kezdett, elkezdte szaporábban venni a levegőt, nem tudta, mit csináljon. Összecsukta és az ölébe tette a könyvet, aztán a szemüvegét kezdte el igazgatni és próbált nyugalmat erőltetni magára, hozzám szólt, fiatalember? – kérdezte a vele szemben ülő borostástól, miközben mélyen a szemébe nézett. Mért, más nem olvas ilyen szennyet itt – mordult rá a másik, és tovább dobolt az ujjaival az asztalon, biztos maga is közülük való, mert maguknak semmi nem jó, ami itt most történik, csak károgni és kritizálni tudnak, maguk mind ilyenek, tudom én – és továbbra sem nézett az öregre. Az öreg szívesen elővette volna a pipáját, hogy megtömje, aztán elkezdjen pöfékelni, hogy egy kis időt nyerjen a gondolkodásra, de a mozdulat félbemaradt, suta, „Parkinson-mozdulattá” remegett, ettől még jobban elbizonytalanodott, miközben a vonat már a nyílt vágányon robogott előre. Az öreg nagy levegőt vett: olvasta a könyvet, fiatalember? – kérdezte hirtelen, mert ha olvasta, akkor értenie kellene, hogy miről szól, arról, hogy az internet világában, a virtuális valóságban milyen kegyetlen az élet, mekkora kárt és tragédiákat tudnak okozni az álhírek, a hazugságok, mennyire nehéz utánajárni és földeríteni az igazságot és, hogy ezek mögött bizony ott állhatnak megválasztott kormányok is, akik pénzelik, biztatják, hergelik a trollok seregét… Hagyja már abba, öreg – vágott közbe a borostás, mit hadovál itt össze-vissza nekem, persze, hogy nem olvastam, nem érek én arra rá, viszont hallottam róla, az elég volt, különben is: maguk utálják az Orbán Viktort, mert ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is, tudja, mit akar, nem tétovázik, Európa egyik meghatározó és legprofibb politikusa, a Gyurcsány a közelébe sem ér, a tejfelesszájú-pipogya Karácsonyról nem is beszélve. Az öreg megvárta, míg befejezi és akkor kérdezte: és mi köze ennek a könyvnek a Gyurcsányhoz? A borostás cinikusan fölnevetett és a térdére csúszott újság után kapott a szabad kezével: tetszik egyáltalán maguknak valami is, vagy mindenen csak fanyalognak? – és az újságot dühösen az asztalra csapta.

A zajra a fiatal fiú abbahagyta a lány simogatását és feléjük fordulva nyugodtan, mégis határozottan a borostás felé címezve a mondandóját megszólalt: uram, miért nem hagyja az „öreget” olvasni, olvasson inkább maga is – és újra átkarolta a lányt. A messzebb ülők is oda-oda pillantottak, csóválták a fejüket, de nem szóltak egy szót sem: volt, aki elővette egy kolbászt és beleharapott, de voltak, akik abba se hagyták a szunyókálást. Lassan kivilágosodott, már lekapcsolták a belső világítást is, kívülről minden olyan békésnek tűnt.

De az öreget nem hagyta nyugodni a kérdés: kik azok a „maguknak”, vajon ő is „közéjük” tartozik és tényleg nem tetszik neki sem semmi? Megint megsimogatta a könyvét, úgy érezte, a könyv is beleborzong az érintésbe, de az csak a vonat egyenletes remegése volt. Megnyugodott, gondolta előveszi a telóját, megnézi a híreket, de akkor a borostás élesen újrakezdte: öreg, biztosan nincs magának védettségi igazolványa sem, ugye nem is regisztrált? De van, felelte halkan az öreg, viszont ehhez magának semmi köze fiatalember! Már hogyne volna, az ilyenek miatt, mint maga szívok aztán én, nem mehetek gyúrni, nem sörözhetek a haverokkal nyugodtan, mert vigyáznom kell, mert nem múlik a veszély – mérgesedett tovább. Biztosan mag is oltásellenes baloldali, meg utálja a sárgákat, ezért nem akar kínai oltást, nem mondom, a kínaiakat én sem komálom, rohadt ferde-szeműek, de a vakcinájuk biztosan jó, ha magukat is beoltják vele és a Vitya is azt kérte magának – hadarta el a borostás egyre dühösebben. Magán miért nincs maszk, ha annyira aggódik? – kérdezte hirtelen az öreg, de rögtön meg is bánta, hogy kérdezett, ne dumáljon itt nekem, mi köze hozzá, különben is: jó lenne, ha lekapná magáról azt a sárga rongyot az arca elől, míg nem én tépem le magáról, mit provokál engem, vénember – és egyre dühösebben kopogott az asztalon…

Ekkor nyílt az ajtó és belépett a 17-es kocsiba egy fekete-kalapos, csizmás, fekete zakós parasztember, a zakójának a legfölső gombja begombolva, kezében egy fekete koffer volt; téblábolva, bizonytalanul körülnézett, aztán odalépett hozzájuk: jó napot kívánok – köszönt hangosan, leülnék ide, ha megengedik és a választ meg sem várva lehuppant a borostás mellé, lába közé szorította a koffert, ez jó lesz – morogta inkább magának. Jó-ember, ide hely-jegy kell, nem lehet, csak úgy leülni, mit képzel – dörögte a „betolakodó” felé a borostás, micsoda világban élünk, tette hozzá még. A parasztember az öreghez fordult: ennek meg mi baja van? – kérdezte tőle, nem jutott otthon neki pálinka? – azzal részéről lezárta a diskurzust, hátra hajtotta a fejét a támlára, a szemére húzta a fekete kalapját és elaludt.

Közben a 17-es kocsiban egyre jobban terjedt a kolbász enyhén csípős szaga, de ez senkit sem zavart, mindenki békésen üldögélt a helyén, csak néhányan próbálták az ablakkilincseket, de hiába rángatták, azok nem engedtek. Mások csak üveges – olyan minden mindegy – tekintettel bámultak maguk elé, mintha onnan megtudhatnák, mit rejt számukra a jövő vagy legalább az elkövetkező néhány óra. Csönd volt, csak a vonat ismétlődő szinkópa zakatolása hallatszott. Mintha megállt volna az idő, pedig elkerülhetetlenül egyre közelebb és közelebb került mindenki a célállomásához vagy a végállomáshoz…

  1. 04. 29. csütörtök

NAPLÓSZERŰEN

(31.)

Tényleg április van! Ezt az időjárás jelzi: van, amikor kiderül, de többnyire beborul; amikor süt a nap, a 20 fokot is eléri; bezzeg amikor beborul meg zuhog, lemegy 10 fok alá is; inkább süssön, viszont többnyire borús van: ez itt kérem nem az „Önök kérték” műsora.

Napok óta alig olvasom a híreket, nem nézegetem az internetet, nem írtam a közösségi oldalamra sem: megint „elment” egy a barátom. Ő is azok közé a barátaim közé tartozott, akikről azt gondoltam: „soha nem halnak meg”, ők biztosan mindent túlélnek. Mert úgy éltek, olyanok voltak: erősek, szikárak, küzdők, mindig előre-nézők és győzni-akarók. Aztán mégis el …

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék!” – villan be Hemingway, de nem tudom, most egyetértek-e vele, mert ő tényleg így élt, keményen küzdött – és persze sok sebet kapott és ejtett. „Komácskám, hogy vagy” – léphetne széles mosollyal most is elém, az elmaradhatatlan cigaretta ott fityeghetne, éghetne az ujjai között, izzó vége lassan szürke hamuvá töpörödhetne és lehullhatna (ahogyan az élet is elhull a semmibe); elmaradhatatlan-levehetetlen svájcisapkája alól kivillanhatna széles homloka, elválhatatlan mosollyal és élénk-kék szemeivel kereshetné a kontaktust, a kapcsolatot és már hozzá is foghatna a beszélgetéshez. „Jól vagy?” – kérdezhetné halkan először és érdeklődve várhatná a választ. „Hát én megvagyok” – felelhetném, de most inkább súgom csak magamnak.

Tényleg április van! Ezt az időjárás jelzi: van, amikor kiderül, de többnyire beborul; amikor süt a nap, a 20 fokot is eléri; bezzeg amikor beborul meg zuhog, lemegy 10 fok alá is; inkább süssön, viszont többnyire borús van: ez itt kérem nem az „Önök kérték” műsora.

  1. 04. 23. péntek

EGYSZERŰ ÉS NAGYSZERŰ?!

EGYSZERŰ ÉS NAGYSZERŰ?!

 

Aztán minden olyan egyszerűvé és éppen ezért nagyszerűvé is vált.

A VEZÉR péntekente ecsetelte népének az egyre javuló körülményeket; ugyanakkor rögvest leleplezte a külső és belső ellenségeket, akik miatt viszont egyre összeomlóban körülöttünk a világ; rámutatott helyzetünk komolyságára; aztán elmagyarázta a tennivalókat a kecsegtető jövőt illetően.

Ezután jöttek a kinevezett csicskák, akik azt hitték magukról, hogy nagyon fontos és felelősségteljes munkát végeznek (amit a VEZÉR busásan megfizet) és tovább oszlatták az emberekben a kételyeket; érveket szórtak szerteszét, mint üveggyöngyöket; mindenre találtak valahonnan egy példát; amikor az kellett, akkor cáfoltak kíméletlenül.

Hát persze, hogy minden olyan egyszerűvé és ezért nagyszerűvé is vált.

A külügyér és a jogász hirtelen szakértő virológus lett; a tanácsadók is tudták, amit tudniuk kellett, ezért mondták is azt; a fecsegés olyan hangzavarrá vált, hogy az már tudománynak tűnt hirtelen. Röpködtek a számok, kimutatták a felmérések, megválaszolták a konzultációs kérdőívek ellenőrizhetetlen összegzései a VEZÉR országa színes ábrák és grafikonok világává vált.

Így persze minden olyan egyszerűvé és ezért nagyszerűvé is vált.

Minek megzavarni az egyszerű és nagyszerű életet holmi információkkal, valós adatokkal, újságírói kérdésekkel, tényfeltáró riportokkal, hiszen elég, ami van, amit kap a publikum, ami olyan megnyugtató, hisz világelsőségről szól, arról, hogy mindenki (értsd: az egész világ) követi a VEZÉRT, a szavát, mozdulatait lesi, vele akar találkozni, aki csak számít – Keleten…

Hát persze, hogy minden olyan egyszerű és ezért nagyszerű is.

De akkor…

  1. 04. 15. csütörtök

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ

(utánzat)

 

  • Jenő, jól vagy?
  • Persze, de miért kérdezed, Lujza?
  • Hát, mert az írja az internet, hogy az oltás után rosszul kell lenni.
  • Miért kellene rosszul lenni, Lujza?
  • Mert akkor hat a vakcina, ha rosszul leszel, ha nem vagy rosszul, akkor nem hat!
  • Lujza, nem mindenki lesz rosszul, de attól még kialakulhat védettség.
  • Igen, Jenő, és mi milyen vakcinát kaptunk?
  • A kínait!
  • Amelyiket a Szijjártó virulógós hagyott jóvá?
  • Lujza, nem a virulógós, hanem virológus, de a Szijjártó nem az, hanem magyar külügyminiszter, és nem hagyta jóvá, ő csak megállapította: megkapta már legalább egymillió ember az oltást.
  • Értem, akkor legyek egészen nyugodt?
  • Egészen nyugodt lehetsz, de miért is?
  • Hogy minden rendben lesz, Jenő.
  • Minden rendben lesz Lujza.
  • De Jenő, akkor miért mondta szombaton az a kínai, hogy a hatékonyságot növelni kéne még, lehet, hogy kapunk még egy szurit, Jenő?
  • Lehet, Lujza, lehet.
  • És ki fogja azt fizetni, mert az ebéd-pénzből nem arra raktam félre!
  • Mire raktál félre, Lujza?
  • Hát a meccsre, ki akarok menni a Puskásba!
  • Minek, Lujza, nem is szereted a focit!
  • Jenő, de szeretem, ahogy a Gálvölgyi is szereti, mert csak nálunk lesz tele a stadion! Jenő, kivel lesz tele a stadion, ápolókkal, pedagógusokkal, 85 éves nagypapákkal, nagymamákkal?
  • Lujza, nem velük, már mások is kaptak oltást.
  • A csehek is jöhetnek a meccsre, Jenő?
  • Miért jönnének meccsre hozzánk a csehek?
  • Mert az Orbán küldött nekik is a vakcinából egy csomaggal.
  • Lujza!
  • Jenő, és kiket kell majd még egyszer beoltakoztatni a kínaival?
  • Miért így beszélsz, Lujza?
  • Mert a nyunyóka néni is így beszél és ő csak tudja, vagy nem?
  • Szóval azokat kell majd beoltani majd, ha a kínaiak is így döntenek, akiknél nem lesznek antigének.
  • Tényleg Jenő, és nekem van ilyenem?
  • Nem tudom.
  • És neked, Jenő?
  • Azt sem tudom.
  • Aha, és hogy lehet azt megtudni?
  • Semmiség az egész: a vénából vért vesznek és megnézik, hogy van-e.
  • És mennyibe kerül egy ilyen újabb szuri az államnak?
  • Az államnak semmibe, nekünk fejenként 11 ezer forintba.
  • Akkor mégsem megyek a meccsre.
  • Ne menj, Lujza.
  • De Jenő, akkor legalább megtudhatnám, hogy a Gulácsi milyen kapusedző.
  • A Gulácsi nem kapusedző, hanem kapus!
  • És jó kapus?
  • Nagyon jó, Lujza, és tisztességes véleménye van a világról!
  • Remek, Jenő, remek, és a Hrutka?
  • Mi van a Hrutkával?
  • Jó kapus?
  • Ő nem kapus.
  • Nem, akkor miért zavarták el?
  • A tisztességes véleménye van a világról!
  • És a Petrynek, őt miért zavarták el, neki is tisztességes véleménye van?
  • Hagyjál már békén, Lujza!
  • De Jenő, akkor legalább menjünk pihenni egy luxus szállodába a Tiborczékhoz!
  • Nem mehetünk.
  • Miért mondod ezt Jenő, a hétvégén rengetegen voltak nála, olyan luxusautókkal, hogy olyat még én sem láttam!
  • De ők mindannyian üzleti célból voltak ott pihenni.
  • Aha, akkor menjünk mi is üzleti céllal, majd ott beszéljük meg, hogy milyen sorrendben fizessük be a csekkjeinket, Jenő, annyira szeretnék menni a jakuzákhoz!
  • Lujza! Az jacuzzi és nem megyünk!
  • Akkor azonnal kérjél tőlem bocsánatot!
  • Miért kérjek tőled bocsánatot, Lujza?
  • Mert a Rogán is azt mondta a Telexnek, hogy csak akkor beszél velük, ha előbb bocsánatot kérnek tőle.
  • De én nem vagyok a Rogán!
  • Még szerencse Jenő, mert akkor el kellene válnom tőled és kereshetnél egy fiatal nőt, akinek vehetnél földet!
  1. 04. 12.hétfő

(Kép: papageno)

NAPLÓSZERŰEN

(30.)

Kisütött a nap, kezd az idő melegedni, Thessza egész nap a kertben rohangálna, de be kellett hoznunk és zárnunk a szobába, a szomszéd munkásokat hívott mára: lecseréli a kerítést, akkor pedig Thessza szabadon átrohangászna hozzájuk, az meg konfliktus forrása lenne, nem is beszélve a munkások félelméről, úgyhogy „szegény” kutyánk most „szobafogságra” ítéltetett, amit láthatóan nehezen, csak enyhe morgásokkal tűr.

Én már tizenkét éve vagyok „szobafogságban”. Nehezen, nemcsak enyhe morgásokkal tűröm. Hát aztán, válaszra sem méltat a hatalom, úgy gondolják, azért ők a hatalom, hogy (vissza)éljenek vele, aki ezzel egyetért, annak nem kell „szobafogságba” vonulnia, a többinek meg coki.

Tizenkét év!

Az első tizenkettő – legalább is gyerekként úgy tűnt – nagyon lassan, mégis visszatekintve boldogan telt, nemhiába írta a költő az Ikrek havában: „nagy dolog a gyerekkor”, nekem is az volt, ahogyan a rákövetkező évtizedek is: az egyetemi évek, az első munkával töltött időszak is, ahogyan nőttek és nőttek a feladatok, gyarapodott a család, ahogy „ment a szekér”. Még a kudarcokat is „békévé oldja az emlékezés”, még ha nyakig benne voltam én is, persze, talán éppen ezért.

De ez az utolsó tizenkettő. Az első pillanattól háborúnak indult, a telefonkönyvek összetépetésével kezdődött, aztán jöttek a lejárató, hazug híresztelések, az elhelyezkedés megakadályozása, az egzecírozások, az ellehetetlenítés meg tudom is én még mi. Szobafogság volt az is, mint Thesszáé, ahogy Thessza se tudja, mikor lesz vége, én is csak reménykedem, hogy hamarosan.

Már tizenkét év!

Mintha megállt volna itthon az élet, mintha az idő kerekét visszafordították volna a hatalmaskodó hatalmasok, mintha megint a naftalinszagú grófok, bárók, seggnyalók országa lennénk: megint egymásnak ugrasztva magyar a magyarnak, magyar az idegennek, az ország a világnak. Csak durvul minden: már csak a szégyen marad…

Hisz’ elmehetnék én innen, „e lángoktól ölelt kis ország”-ból, a „messzeringó gyerekkorom” világából, ahol „néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/ tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/ s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/ a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”…

Odalépek Thesszához, föladom rá a hám-pórázt, azonnal élénk farokcsóválással jelzi, ért ő a „szóból”: megyünk szaglászni, kóborolni, „vadászni” – megyünk szabadnak lenni…

  1. 04. 09. péntek

NAPLÓSZERŰEN…

(29.)
 
Még nem havazik. Éjjelre betakartuk a virágokat, a kerti tavunkban a halacskák ugyan lehúzódtak a „mélybe”, de a tó nem fagyott be. Thessza most vidáman rohangál a kertben, szőrös bundájában neki meg se kottyan ez a lehűlés. Én azonban fázósan húzódok összébb, még egy pulóvert veszek magamra, legföljebb csak egy kisebb sétára merészkedek majd ki a szabadba, a szomszéd ma nem fog átkiabálni: „megvan már a mai kilométer?”.
 
Egy húsvéttal megint rövidebb az élet! – gondolom magamban, és a fiatalabb unokákra, Krisztiánra és Erikre gondolok, akik eljöttek „Mari-mamát” meglocsolni és egy nagyot játszani. Dóri-unokám most nagyon tanul több-száz kilométerre tőlünk, mindjárt itt az érettségi, szerencsére a francia nyelvvizsga már a zsebben, a motivációs levél már elkészült a francia egyetemi jelentkezéshez, a zabszem effektus már beindult, mit tehetek azon kívül, hogy szorítok neki.
 
Tegnap, ahogy kapcsolgattam a tévét, ott ragadtam egy filmnél: egyetemistákról szólt, akik az afgán háború média-kampányáról vitatkoztak a proffal, arról, vajon van-e és ha van, mi a felelőssége a médiának egy háborús helyzetben. Volt, aki helyi tudósítóként részt akart venni a háborúban, mások az igazságtalan és embertelen háború ellen érveltek, hogy arról kellene írni, többen szervezett mozgalom elindítását vizionálják. A prof hagyta őket vitatkozni, kibeszélni magukat, magára gondolt közben, amikor még ő is ilyen volt, amikor még semmi nem számított, csak az igazság, amit igazságnak tartott, amiért mindenre hajlandó lett volna, de tudta, ma már nem ilyen, ma már kölcsöne van, adót is kell fizetni, meg ugyan felnőttek a gyerekek, de még mindig kell őket támogatni, szóval ma már más szempontok lettek fontosak, azokat kell követnie, de ezek a fiatalok még romlatlanok, drukkolt nekik. Hátrakulcsolom a kezeimet a fejem körül, elmélázok: én mikor is „lettem felnőtt”, mikor is nőttem ki az „igazság-kutatásból”?
 
Aztán villogni kezdenek a hírek: kirúgták Petry Zsoltot a Magyar Nemzetnek adott interjú miatt, amiben „migránsozott” egy kicsit (Petry, aki közel 20 éve él bevándorlóként, most a Hertha kapusedzője éppen), lecikizte Gulácsit, mert kifejezte szolidaritását egy kisebbségi csoporttal szemben, egy véleményt mondott „csupán”, ami Magyarországon az uralmon lévő párt és követői („szélsőjobboldali és uszító”) véleménye, de nem fér bele a Hertha értékrendjébe. Ettől még persze Petry jó kapusedző lehet, véleménye is lehet, ahogyan Hrutkának is megvolt a véleménye és azonnal mennie is kellett. Én persze nem értek egyet Petryvel, Gulácsit is, Hrutkát is tisztelem, mert kimondták, amit gondoltak. Persze Petryt is tisztelem, mert bátran kimondta, amit gondolt, csak, amit gondolt…
 
Aztán ömlenek a számok, illetve csurdogálnak, a „beolytottság” elérte a nagyon várt két és félmilliót, amihez a miniszterelnök kötötte a „nyitást”: de hogy miért pont a két és félmillióhoz, miért nem háromhoz vagy hathoz, az persze nem tartozik ránk, azt bízzuk nyugodtan a szakemberekre, de hát a miniszterelnök sem szakember -súgom magamnak, miközben Thessza bejön, ráteszi okos fejét a combomra, barna szemeivel esdeklően néz rám és várja a kekszét, hát abbahagyom az írást, kimegyek a konyhába, Thessza boldogan utánam és már vidáman rágcsálja a kekszét.
 
Továbbra sem havazik, de jó, hogy éjjelre betakartuk a virágokat…
 
2021. 04. 06. kedd

ÉS AKKOR ELÉRKEZETT A NAGY NAP…

ÉS AKKOR ELÉRKEZETT A NAGY NAP…
 
Amit annyian vártak: volt, aki régóta hangosan követelte; volt, aki csak éjjel a fal felé fordulva, hogy még a felesége se hallja, ahogyan magában mormogva suttogja jöjjön már. Persze olyanok is voltak, akik nem hittek az eljövetelében, akik meg se várták azt, hanem előbb elhagyták az országot.
 
Aztán nem kevesen éltek e kis hazában olyanok is, akik nem hittek a bekövetkeztében, rettegve gondoltak arra: mi lesz majd, ha mégis elérkezik az a nap, ha mégis bekövetkezik, amikor már nem a VEZÉR a…, amikor a „csak négy órát alszom” ember péntekente nem lehet már a Rádióban a Kunta Kinte, aki mindent tud és még romantikus is, amikor arra van szüksége.
 
És akkor kihirdették! Szóltak a fanfárok, robbantak a petárdák, tűzijáték borította be az eget, az emberek elözönlötték az utcákat, tereket és gyorsan reggel lett. És reggel megnyíltak a levéltárak, nyilvánosságra kerültek a harminc-ötven évre titkosított akták, a gázszerelőnek előkerült a rezsó mögül a családfája és a kutyabőr is, a köztévé munkatársai már be sem mentek a stúdiókba, Bayer Zsolti szlovák rendszámú autójával elindult a román határ felé, Szijjártó Petya visszament futsallozni, Récsöl összeszedte a pelenkát és csomagolni kezdett, a kúria elnöke kiadott egy nyilatkozatot, hogy a Tóta W. Árpád elleni döntésüket nem is úgy gondolták, és még sok minden történt, de mindent nem lehet elmesélni.
 
Végre Orbán Viktor Mihály átaludhatta az egész éjszakát, sőt a következő napot is…
 
De ez a nap még nem jött el, ma csak egy szép, de vírussal terhelt április elseje van…
 
2021. 04. 01. csütörtök
(kép: drgempa.blog)

MINDEN, HÁT NEM LÁTJÁK?!

MINDEN, HÁT NEM LÁTJÁK?!

– Miniszterelnök úr! Most, hogy ön már csak négy órát szokott aludni, de azér’ nincs híján a romantikának és olyannak látja a dolgokat, amilyenek az igazság szerint, mit lehet még tenni, hogy csökkenjen a halálozást?

– Csak ÉN tudom: meglátogattam a Türk Tanácsot, hogy Csányi úrnak segítsek, hogy az ottani bankok privatizációja során nyerhessen, még krumplibogarakat is gyűjtöttem az unokáimnak; hazafelé a repülőn sem aludtam, mert elolvastam Albert Camus A pestis című könyvét; aztán itthon 35 milliárd forintot csoportosítottam át templomok felújítására, Kovács Zolival megakadályoztam, hogy illetéktelen, un. újságírók „bemenjünk a kórházakba, hogy kamuvideókat, vagy álhíreket” gyártsanak, bízzák azt nyugodtan kormányzati szakemberekre, aztán este megnéztem az aranylábú gyerekeket, akik brillíroztak Andorra ellen, alig kaptam levegőt az örömtől!

– Ugye azér’ minden rendben, drága miniszterelnök úr?

– Minden, hát nem látják?!

  1. 04. 01. csütörtök

(Kép: Breyer)