(94.)
CSAK JÓZSEF ATTILA VERSEK…
Ma beszélgetős napom van, Thesszával reggel óta beszélgetek. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem.
Tudod, kiskutyám, már szügyig benne vagyunk – kezdek hozzá óvatosan; a választási háborúban. Mert háború van. Azzá tették, már zajlik. Ezt ugyan nem fegyverekkel vívják: szavakkal, lehallgatásokkal, megfélemlítésekkel, manipulációval, Anonymussal, a lakcím-bejelentésre vonatkozó törvénymódosítással, és nem tudjuk még mi mindennel, de ezt te úgysem érted, bár de jó lenne, ha segítenél. De Thessza csak fekszik, feje a mellső két lábán, viszont szemei nyitva vannak és engem néznek, mintha kérdeznének: mi a baj, gazdám?! Hát folytatom tovább: vajon lesz választás? Lesz. Biztosan lesz. Vagy mégsem? Az nem lehet. A mai Magyarországon? Fehéroroszországban is volt. Nálunk ne lenne? Biztosan lesz. Úgy készülnek rá. Lukasenka is „úgy készült”. Akkor lesz. Vagy mégsem? Meglátjuk. Meglátjuk? – és csak ömlenek, ömlenek belőlem a furcsa kérdések, mert olvasom a cikkeket: innen is, onnan is; a közvélemény kutatásokat is: innen is, onnan is, mégse értek semmit. Meg József Attilát is, az akkor még ifjú költőt, aki ’23-ban ezt írta: „Hol a tiszta szavak nem dadognak,/ El innen, végre, a magasba, föl!”, most is írhatná; de hogyan is folytatta: „Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten/ Fénynek is hiszik az őszi ködöt!” Mert mostanában bizony dadognak a tiszta szavak – nézek Thesszára és folytatom a „beszélgetést”, ha vannak egyáltalán és az őszi ködöt mi is, most is megint fénynek látjuk, mert valami fény mégis csak kellene már. Hisz tudom én: amikor éhes vagy és nincs mit enned, nincs, aki szívesen vendégül lásson, akkor bizony a „kőleves” is megteszi, csak legyen elég hiszékeny „öregasszony” – morgom magamban inkább. Látod, átverés az egész, próbálom lezárni, de nem megy: „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,/ Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,/ Csak a kardok, tornyok és ölő igék” – idézem megint a költőt; mégsem nyugszom meg, és addig?! Aztán kézbe veszem a kötetet, a „31 forintos” sárguló fehér könyvben átbillennek a lapok a 71. oldalra, a LÁZADÓ KRISZTUS-ra, az imához: „”- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!/ Ne légy más, mint az Igazságos Úr./ Több kalászt adj, de azért el ne vedd a/ Rózsát” – írja, mert „játszani is” kell, a szép is kell, mert az is hozzátartozik az élethez, érted te ezt, kiskutyám? Hirtelen fölpattan, kettőt vakkant, „engedj már ki, nem hallod a kutyapostát?”, hát abbahagyom az írást, kinyitom az ajtót, ő meg, mint a szélvész kirobban a kertbe és már a kerítésnél „osztja az észt” a többieknek. Visszaülök a géphez, a Facebook földobja Boróka bejegyzését: „Napok óta figyelem, hogy veszi át Márki-Zay a Fidesz “migráns retorikáját”, és próbálja a Fidesz ellen fordítani úgy, hogy közben meglovagolja a “migráns” ellenes hangulatot, megszerzi azoknak a bizalmát, akik helyeselték a kormány “migránsellenes” politikáját…”, csak a köd, csak a köd az gomolyog fényként körülöttünk. Ez van. Ez jutott nekünk. Thessza közben visszaér, újra csöndes minden, „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ,/ szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát/ s így mindenik determinált./ Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.”
Ma beszélgetős napom van, Thesszával is reggel óta beszélgetek vele. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem…
- 11. 24. szerda