2021. október hónap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(85.)

Sétálunk Thesszával a napsütésben, mindketten élvezzük a késő-őszi meleget, a csöndet, a tiszta levegőt – sehol egy autó, egy ember, igaz: madarak se csicseregnek, vaj’h hova tűnhettek?! Thessza szaglászik, előre szalad, majd vissza, az egyik bokornál izgalmas kutatásba kezd, aztán sétálunk tovább a sarokig, ott bevár, majd megint előre.

Már a HÉV megállónál vagyunk, ott bátrabban szalad előre, mikor élénk hangzavarba, inkább kiabálásba ütközünk: az egyik padon télikabátba burkolódzó, nyakára tekert sállal szakállas férfi ül, mellette az elmaradhatatlan SPAR-szatyor, fogai közt a rég kihunyt cigaretta, csak harapdálja. Szemben vele egy fiatalabb, de megállapíthatatlan-korú, vagy három pulóverbe bugyolálódva egy borostás férfi, aki kiabál hozzá: kur@a éhes vagyok, nem ettünk már tegnap se semmit, csinálj már valamit – majd elvonul a bokrok közé, mi nem nézünk oda, mintha ott se lennénk, komótosan lehúzza a sliccét és a bokor tövéhez pisil, majd meg sem várva, hogy befejezze, visszahúzza a zipzárt és visszabattyog a padon ülő társához. Az ránéz, kiköpi a maradék cigaretta-csonkot, benyúl a SPAR szatyorba, kivesz belőle egy kemény zsömlét, átnyújtja: egyél fiam.

Mi már a HÉV állomás parkjának a másik végében járunk, ott szoktunk visszafordulni, Thessza kanyarodik is vissza, már a busz-megállónál járunk, el a butikok mellett, amikor messziről megpillantom az egyik szemetes-tartót, ami mellett ott áll egy másik „szatyros-ember”, ő is téliben, állig begombolkozva kotorászik a szemetesben, már a válláig benyúlt, lassan mozgatja a karját, nyilván a keze jár odalenn, lassan kihúz egy összegyűrt tejes-dobozt, óvatosan kiveszi, elmegy a szemetestől a fák közé, de messziről is látom, ahogy megpróbálja „vissza-dobozosítani” a felismerhetetlenségig  összegyűrt „valamit”, aztán a szájához emeli, hátrahajtja a fejét és próbálja az utolsó cseppeket …

Már a körforgalomhoz értünk, elhagytuk a „100” Trianon botlatókövet is, Thessza tudja, azonnal megáll az átkelőnél, körülnézek, egyszer csak berobban egy Porsche, letekert ablakkal, bömbölő rádióval, benne egy zselés-fejű fickóval, NIKE pólóban ritmusra ütögeti a kormányt, mellette egy szőke, hosszúhajú fiatal lánnyal, fogd erősen a kutyádat, te vén fa@, és már ott sincs.

Thessza fölnéz rám, várja a „parancsot”, a „mehetsz”-et, de csak állok ott bambán…

  1. 10. 31.vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(84.)

Ma nagyon szép idő van, korán elindultunk Rádra, a temetőbe, Thesszát itthon hagytuk, szomorúan nézett a kocsi után, amikor kigördültünk a kapun, szomorúan leheveredett a teraszra, fejét a mellső lábaira fektette, fülei kétoldalt lelógtak a lábai mellé.

Rád megújult, megszépült: a temetőhöz vezető utak frissen aszfaltozva, a környék tiszta, rendezett, mindenütt sírokat ápoló emberek, akik virágokat, mécseseket helyeznek a kisebb-nagyobb, néhol hatalmas betonkolosszusokra. Csak halkan köszön mindenki a másiknak, aztán mennek az emberek az útjukra.

Később átmegyünk Fótra, megnézzük a Károlyi-katolikus templomot, mert tavaly nem tudtunk bemenni, most szerencsénk van: egy lány fogad minket, körbe-vezet, mindent megmutat, elmondja a történetét, aztán levisz a Károlyi-kriptába is, majd elköszönünk.

Vegyünk kenyeret e péknél – hallom Mari hangját, bemegyünk a fóti pékségbe, le sem merem írni, mennyibe kerül a kenyér, irány haza.

Minden békés, minden csodálatos, semmi politika: csak emlékezés, fölidézése a múltnak.

Aztán, már itthon egy könnyű ebéd, egy kis simi Thesszának, és olvasás: most Heltai Négy fal között, 2018-ban megjelent háborús „Naplójegyzetek”-je, amit 1944-1945 között írt, bárhová sodorta „sorstalansága”; hol a térdén, hol asztalon írta, vitte magával a papírokat, amiből néhány oldal elveszett, mégis írta rendületlenül: amit látott, amit hallott, amit tapasztalt; mindent úgy, ahogy akkor megélte, ha álhír volt, azt is, ha igaz, azt is. Benne volt, vele „úgy” történt, azt írta meg. „Ennek a naplónak nincs sok értelme, ezzel a fáradtsággal hosszú novellát is tudnék írni, ha ötletem és nyugalmam volna hozzá. Reggel hozatok három sárga csillagot…” – írta kedden, április negyedikén, a megszállás tizenhetedik napján.

Thessza nem tudja, mit jelent „a megszállás tizenhetedik napja”; azt sem érti, „ha kimegyek az erkélyre, ki kell-e tűznöm a sárga csillagot?”; azt se, hogy le a pincébe; legföljebb azt érti: „Nincs értelme az éjszakai munkának vagy olvasásnak, addig aludj, amíg a rádióban a cigány húzza.”

Benne volt, benne élt, figyelt, hallgatott, gondolkodott, próbálta megérteni, kiszámítani: mi jöhet még, meddig tarthat az egész – hogyan lehet túlélni. Azt látta, azt vett észre, amit láthatott, amit észrevehetett. „AMINEK MEG KELL LENNIE – AZ MEGLESZ…” – ha nem is tud róla.

És vajon: ma is így van? Ma is benne vagyunk és csak azt látjuk, amit láthatunk, azt veszünk észre, amit észrevehetünk? Miközben aminek kell lenni, az úgy is megtörténik majd? És aki szól, aki belekiáltja, üvölti a „sötétségbe” a „vélt” jövőt? Minek? Mert úgyis meglesz?

Thessza nyugodtan fekszik a lábaimnál: ilyen „hülyeségek” őt nem izgatják…

  1. 10. 30.szombat

NAPLÓSZERŰEN

(83.)
Ma megint hideg, viszont napsütéses őszi napunk van: mi itt benn, a meleg szobában, Thessza viszont kinn, a kertben rohangászik, bele-bele vakkant a kutya kórusba, aztán megáll az ajtó előtt, majd leül a lábtörlőre és várja, hogy beengedjük.
„MIKOR SZABAD ÖLNI?” – teszi föl a kérdést – Stanislaw Wyspispiansky Hamlet című esszéje kapcsán – Spiró nemrég megjelent esszé-kötetében és azóta rágódom a kérdésen. Szabad-e egyáltalán a mai Magyarországon ilyen kérdést föltenni, aztán tovább rágódni, majd beszélgetni róla? Nem hiszik-e ezt provokációnak – hiszen ma minden provokáció lehet, ami nem konform a hivatalos állásponttal. És akkor mi van, mi lesz? Esetleg ráküldik a telómra a Pegasust? Vagy majd a Facebook letilt? Esetleg rám zúdul majd a Fideszes trollok hada?
„MINDENKI OLYAN ÉS OLYAN MARAD, AMILYEN
HIÁBA IGYEKSZIK ELREJTENI, MERT
MINDEN PILLANAT ELÁRULJA, MILYEN
AMI MEGTÖRTÉNIK MOST, NEM TÖRTÉNIK MEG KÉSŐBB.
AMI KÉSŐBB NEM TÖRTÉNIK MEG – MOST SEM LESZ MEG.
AMINEK MEG KELL LENNIE – AZ MEGLESZ.
JAJ AZ ÉLŐKNEK!”
Idézi Wyspianskyt, és ezen is elmerengek.
Számomra nem is az a kérdés, mikor; hanem inkább az: hogyan és mivel?! Shakespeare idején ez nem igazán volt kérdés, hiszen adottak voltak az (szegényes) eszközök: méreg, tőr, nyílvessző arzenál mindig rendelkezésre állt, csak választani kellett. Ma viszont – úgy látom – (fegyver)eszköz se kell az öléshez. Hiszen ma már meg se kell halni ahhoz, hogy az „ölés” bekövetkezzen!
Ma a lassú, talán az egész életen át tartó haldokoltatás a „trendi”.
Hol van már a „férfias” párbajok kora, amikor kiállt egymással szemben a két dalia és egymásnak engedték lovaikat, ma már egy nyílt vitára sincs mód és lehetőség. Ma lehetetlenítsd el, tedd tönkre emberileg, erkölcsileg, alázd meg, törd össze, „oszt jó napot”! Ráadásul királynak sem kell lenned, se vezérnek, elég, ha az ellenség talpasai közt meglátnak vagy odavalónak vélnek. Sőt, még az se kell: ha nem tapsolsz (elég) hangosan, nem énekled (velük) átszellemülten a „Nélküled”-et, már meghurcolnak, aztán neked annyi.
Ma nem kell megölni az embert, elég, ha elpusztítod benne a küzdést, az akaratot, a reményt, hogy elérhet valamit, hogy változtathat valamin is, mert (végleg) elpusztítod, akkor azután csak nézni fog bambán előre és menekül majd a Facebookra pötyögni egy jót. (Most olvasom, Mark Zukerberg metaverzumot épít, már ki sem kell menned a való életbe…)
Thessza idetolja a fejét a combomhoz, menjünk már sétálni. Nem a metaverzumba megyünk, ki a parkba…
2021. 10. 29. péntek

SZELFI

SZELFI
1. Mai hír az egyik (mindegyik) „kormányhoz közelálló” hírportárról: „39 migránssal fogták el az embercsempészt”
A 2007. évi LXXX. törvény szerint tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetnek minősül:
„80/A. § * (1) Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet rendelhető el, ha
a) a Magyarországra érkező elismerést kérők száma
aa) egy hónap átlagában a NAPI ÖTSZÁZ főt,
ab) két egymást követő hét átlagában a NAPI HÉTSZÁZÖTVEN főt vagy
ac) egy hét átlagában a NAPI NYOLCSZÁZ főt
meghaladja,
b) a Magyarországon a tranzitzónában tartózkodók száma – a külföldiek ellátásában közreműködő személyeket nem számítva –
ba) egy hónap átlagában a NAPI EZER főt,
bb) két egymást követő hét átlagában a NAPI EZERÖTSZÁZ főt vagy
bc) egy hét átlagában a NAPI EZERHATSZÁZ főt
meghaladja,
c) * az a) és b) pontban meghatározott eseteken KÍVÜL BÁRMELY OLYAN MIGRÁCIÓS HELYZETTEL ÖSSZEFÜGGŐ KÖRÜLMÉNY ALAKUL KI, AMELY
ca) a Schengeni határ-ellenőrzési kódex 2. cikk 2. pontjának megfelelő külső határ szerinti MAGYARORSZÁGI HATÁRVONAL VÉDELMÉT KÖZVETLENÜL VESZÉLYEZTETI,
cb) Magyarország területének a Schengeni határ-ellenőrzési kódex 2. cikk 2. pontjának megfelelő külső határ szerinti határvonaltól, illetve a határjeltől számított 60 méteres sávja, illetve valamely magyarországi település közbiztonságát, közrendjét vagy a közegészségügyet közvetlenül veszélyezteti, különösen, ha e területen, illetve az adott településen vagy annak külterületén található befogadó állomáson vagy a külföldiek elhelyezését biztosító egyéb létesítményben zavargás tör ki, vagy erőszakos cselekményeket követnek el.” (kiemelés tőlem)
A veszélyhelyzetet (ezt a típusát) az Orbán-kormány azóta FOLYAMATOSAN hatályban tartja.
Mint olvasható: most 39 fő miatt.
2. A másik hír szerint úgy szól: Szijjártó Péter szerint „A migrációval egyező fenyegetést jelent a józan eszüket teljesen elveszítő nemzetközi szervezetek ezzel kapcsolatos politikája.
3. Mindeközben Ferenc pápa szerint: „Egy szolidáris világ építése nem politikai kérdés, hanem a hit megtestesítése”
Ennyi.
Csak ennyi.
Magyarország 2021-ben, a NER elborzasztó korában.
2021. 10. 27. szerda

(Kép: ORIGO)

NAPLÓSZERŰEN

(82.)
Thessza kinn rohangászik a kertben, aztán az egyik tujánál hirtelen megáll, orrát a földhöz nyomja, farka ide-oda jár, aztán két mellső-lábával elkezd kaparni, túrni, egyre gyorsabban és idegesebben, vajon mit érezhet: a tegnapi macskát, mert odahevert? Vagy egy tüskés süni járhatott arra? Netán egy vakond …, de nem jut messzire, csak a felszínt rendezi át egy kicsit.
Mi is csak a felszínt kapargatjuk. Pedig mi fúrhatnánk mélyebbre is, megtehetnénk, ha tényleg meg akarnánk ismerni a lényeget. De nem akarjuk. Megelégszünk a felszínnel. Itt vannak a például a nemzeti ünnepeink,’48. március 15-e, ’56. október 23-a, most meg már lesz(??) 2006. október 23-a is. Megünnepeljük, beszélgetünk róla, emlékezünk – ki-ki a maga módján – és nem is tudjuk, akkoriban mi és hogyan történt valójában. Persze azér’ értelmezzük, forgatjuk a szavakat a szájunkban, ízlelgetjük a mondatokat, aztán annyi.
Mint Thessza: ő is csak a felszínt kapizsgálja.
Olvasom Cseri Péter interjúját Eörsi Lászlóval az „Irgalomnak helye nincs” című, most megjelent ’56-os könyvéről, amelyben a halálra ítélt és kivégzett forradalmárok portréját rajzolja meg. Többek között arról beszélgetnek, hogy „azok” a perek már nem nevezhetők koncepciós pereknek – bár több szempontból is kifogásolhatóak –, és a hősök között bizony voltak gyilkosok is. A közbeszédünk nem így „beszél”. Csak fekete-fehér mondatok hangzanak el: innen is, onnan is.
Manipulált szövegek korát éljük.
Esténként olvasom Spirót is (bár nem éppen lefekvés előtti olvasmány), a „Mikor szabad ölni”-t, benne a ’48-as forradalomról írt esszéjét, azt, ahogyan fölvázolja az utat, ami március 15-től (nyílegyenesen) Trianonhoz vezetett. Azt, ahogyan a környező népek reagáltak a változásokra, aztán ahogyan mi reagáltunk. Jókait ajánlja, az Emléksorok-at, ami nálunk csak 1980-ban(!!) jelent meg. Azóta se.
Csak kapargatjuk a felszínt, csak kapargatjuk – nem ásunk le a mélybe.
Vajon miért nem? Pedig a struccnak sem könnyű!
Thessza a rövid lábaival „ás”, kapirgálja a felszínt: mi az eszünkkel áshatnánk mélyebbre is. De nekünk elég annyi: „Mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt” – és már azt hisszük …, mit is hiszünk?
Aztán rájövök: Thessza nem is akar mélyebbre leásni…
2021. 10. 26. kedd

SAMU AZ ÓRIÁS

SAMU AZ ÓRIÁS
Egyszer volt, hol nem volt, bár igaz se volna, de élt egyszer egy óriás, a Magyar Sámuel.
Az emberek csak Samunak hívták.
Amikor Samu kicsi gyerek volt, egy kis faluban éldegélt szüleivel, testvéreivel, akkoriban nem történt semmi különös vele. Valójában nem is volt ő igaziból óriás, de hitte, hát a népek (a többiek) ráhagyták, higgye, Samu ugyanis – az apai pofon ellenére –, már kisgyerek korában is nagyon erőszakos, akaratos, durva kisfiú volt. De mivel jófejű gyerek is volt, megtanulta, amit az iskolában kellett, hát szülei beíratták a közeli városka gimnáziumába, akkoriban ugyanis még el lehetett jutni a kis falvakból is az „Értől az Oceánig”. Aztán mehetett katonának is és még tovább: a nagy budapesti egyetemre. Tulajdonképpen élte az életét a „szocilizmusban”, ahogy mások is, nem történt vele semmi különös, legföljebb annyi, hogy egyszer csak elindult „London-országba” világot látni, és aközben (a győzelméért mindenre, írom MINDENRE képes) férfiemberré cseperedett.
Teltet-múltak az évek, már odahagyta „London-országot” is és túl lett a tokaji szőlővásárláson is. Aztán láss csodát: megnyerte a választásokat és focizott egy jót a Nándorfehérvári Teremben a Parlamentben, de aztán a focit hirtelen abbahagyta.
Egyre jobban érezte: ő bizony egy óriás, egy legyőzhetetlen Magyar Sámuel, aki szereti, ha elismerik munkáját, aki mindent az anyagi javak gyarapodásával mér, aki minden (egyéb) téren is ítél és dönt. Kedvenc foglalatossága lett a beszéd, kizárólag a szónoklat (vagy interjú a „baráti” riporter-állványokkal), amikor kinn állhat a hatalmas tömeg – lengyel, román, olasz, szlovák és magyar emberek – előtt, a lelkes emberei előtt; akiket mozgathat, akik isszák a szavait, hallgatnak rá (mert később vissza kell szállniuk a buszokba, amik hazaviszik őket); akik valódi óriásnak látják és föl nem ötlik bennük a kételkedés: mert ő Magyar Sámuel, akit – ők így gondolják és hirdetik – meghallgatott az Úr.
„Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol” – írta Popper Péter, és Samu hallgatott rá: tényleg – gondolta, miért ne írathatnám meg az én mesémet is?
És Samu rendületlenül elkezdte „írni” a meséjét, folyamatosan harcolt a Hétfejű (Soros, Gyurcsány, Brüsszel, Norvég Alap, UEFA, libsi, Márki-Zay) Sárkánnyal, de permanens forradalma nem hozott eredményt: a fejek nem hullottak alá, sőt újabb és újabb fejek nőttek a sárkány nyakára. Akkor újabb ellenséget talált, a boszorkányt, a Gyurcsánynét és másokat, de velük sem bírt. Akkor a csoda-tételt próbálta előhúzni, de mert nem volt egy Rodolfó, csak az uniós forrásokat és a közpénzt tudta eltüntetni – igaz, azt ötletesen és nagy sikerrel, mert földije és komája, a nemzet gázszerelője, aki, ahol csak elindult, minden pályázatot megnyert, segítette. Akkor kitalálta, hogy felépíti az „Óperenciás-tengeren túl”, de még Hatvanpusztán a kacsalábon forgó erődítményét.
És a mese így haladt napokon, heteken, éveken, sőt évtizedeken át, de sem a gyerekek, sem a szüleik nem örültek neki, de hát egy óriással mégsem mertek szembe szállni. Ettől Samu még jobban fölbátorodott, még többet vett ki a kasszából, elkezdte fejleszteni a hadseregét is, a TEK, az Országház stb. fegyvereseit, megvásárolta (bár egy mobil-telefont sem tudott internetre késztetni) a pegazus szoftvert is, szövetkezett a türkökkel, a törökökkel, megszerezte Vlagyimir Vlagyimirovics otthoni telefonszámát is; magyarul – ha zötykölődve is – rohant vele a szekér.
Csak arra nem gondolt, amit meg Stanislaw Lem írt a Kiberiádban: „Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény”.
Hát bizony, Samu ezt nem tudta, de egyelőre mi sem…
2021. 10. 25. hétfő

NAPLÓSZERŰEN

(81.)

Szép őszi napunk van ma: Thessza boldogan rohangál a kertben, de amikor elkezdünk szedelőzködni és látja, csomagokat is pakolunk a kocsiba, leül a teraszra, füleit lelógatja, csak a szemeivel követi a mozgásunkat, már tudja, most ő itthon marad.

Az élet megy tovább: a tegnap után, ma holnap van. Könyörtelenül. Hogyan is írta Vörösmarty: „Mit ér a gond kenyéren és vizen,/ Tölts hozzá bort a rideg kupába./ Mindig igy volt e világi élet,/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett;/ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot…”.

Elindulunk, az utcából megvárjuk, amíg a kapu becsapódik mögöttünk, addigra Thessza is búsan megérkezik és néz utánunk. Így, októberben, minden évben megyünk meglátogatni „elmenteinket”. Egyre többen lesznek, egyre hosszabbak az útjaink. Nagyszülők, szülők, nagybácsik-nagynénik, unokatestvérek. Ki itt, ki ott lelt végső nyugalomra. Mikor együtt voltunk még! Emlékszem az egyik „utolsó” együttlétünkre, amikor még Dédi is közöttünk volt, alig fértünk el a hosszú asztal mellett, ki kellett nyitni a másik termet elválaszt ajtót, csak úgy volt lehetséges: mint mindig, nagy volt a hangzavar, mindenki beszélni akart és beszélt is, ahogy már az egy „rendes” családban történni szokott, talán Zsuzsa hajolt oda hozzám, milyen sokan vagyunk együtt, vajon meddig még… És onnantól kezdve kezdtek „elszállingózni” az „öregek”, aztán a fiatalabbak, az unokatestvérek is…

Mennyi és mennyire különböző „élet-vég”: ki öntudatlanul, ki hosszas szenvedés után, ki egyik pillanatról a másikra hagyott itt minket. Pedig micsoda életük volt mindjüknek! Önálló eposzok szólhatnának, zenghetnének róluk: „Hallottuk a szót. Mélység és magasság/ Viszhangozák azt. S a nagy egyetem/ Megszünt forogni egy pillantatig./ Mély csend lön, mint szokott a vész előtt./ A vész kitört. Vérfagylaló keze/ Emberfejekkel lapdázott az égre,/ Emberszivekben dúltak lábai./ Lélekzetétől meghervadt az élet,/ A szellemek világa kialutt,/ S az elsötétült égnek arcain/ Vad fénnyel a villámok rajzolák le/ Az ellenséges istenek/ haragját./ És folyton-folyvást ordított a vész,/ Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg…” – ahogyan írta a költő.

És most visszük hozzájuk a virágokat, a köveket…

Mikor hazaértünk Thessza kirobbanó örömmel köszöntött minket, föl és alá rohangált, ugrált, vakkantgatott.

Megjöttünk, vagyunk…

  1. 10. 24. vasárnap

A NAGY DZSEMBORI

Jöttek mindenhonnan.

Volt, aki „hallgatott a szívére” és azér’ jött.

Volt, aki megpróbálta elhozni a lányát, fiát is, de az istenért nem jöttek.

Volt, akit „csak” hívott a szomszédja: hát eljött.

Volt, akit a „POLGÁRMESTER úr figyelmeztetett” közmunkás mivoltára, hát azér’.

Volt, aki Pestet akarta látni, a Dunát, a hidakat, meg a VÉDŐSZENTET, aki mindig olyan szívbe-markoló beszédeket mond Bözsi néninek.

Volt, aki Bayert, Bencsiket, Stefkát hallgat és néz, hát azér’.

Volt, aki azt hitte: ’56-os ünnepségre jön.

Volt, aki az oroszok ellen, és nem értette az egészet.

Volt, aki átkocsikázott Budáról a Rolls-Royce autójával, mert ott a helye.

Volt, aki buszozott hat órát oda és vissza, közben szalonnázott és borozgatott egy jót.

 Volt, akinek fizettek, volt, akinek nem.

Volt, aki élvezte a túrát, olyan is volt, aki elfáradt.

Volt, akinek örök életére szóló élmény volt lengyel, román, olasz és magyar arcokat látni, és volt, akinek nem.

Volt, aki rendőrként parancsra állta végig, volt, aki szervezőként önkéntesként, volt, aki újságíróként dolgozott.

 

Nyolcszázötvenezren mégsem voltak…

  1. 10. 23.szombat

(Fotó: Szabó Mátyás Péter / Népszava)

TANÁCSOK

TANÁCSOK

Egyszerűen.
Röviden.
Csak alany és állítmány.
Jelzőt ritkán.
Összetett mondatot se.
Idegen szó kizárva.
(Legföljebb lejáratáskor.)
Mindig csak egy üzenet.
Azt viszont ismételgetve.
Többször.
A helyesírás nem érdekes.
Úgy hitelesen magyar.
Nem baj a hazugság.
A nagy se.
Azt is elhiszik majd.
Előbb-utóbb.
Úgyis megvédenek.
Nem kell győzködni.
Csak állítani!
Határozottan és konokul.
Ellentmondást nem tűrően.
Csak magabiztosan.
Mindig elég egy információ.
Ezért nem kell mélyre ásni.
A sok érv zavaró.
Pláne ellened.
Mindig mutass rá a célpontra.
Nyugodtan nevezd a nevén.
Színezd ki.
Lehetőleg feketére!
Farkasként robbanj be a nyájba.
Nem barátként!
Legyél egyedül a ringben.
Ne szégyelld.
Akkor biztosan te nyersz.

Kell csattanó.
A végére.

Ugye közénk tartozol, fideszes troll vagy?!

2021. 10. 22. péntek

(Az Elk*rtuk film, a STOP Bárki plakát-kampány apropóján)
Kép: per-princesa

STIRLITZ JELENTÉST ÍRT

STIRLITZ JELENTÉST ÍRT
Stirlitz tudta, gyorsan meg kell írnia a jelentést a FILM-ről. Kátya, a rádiós-lány már odakészítette a kormányzati újságokat az asztalára, mindegyik címlapján ugyanaz a HEADLINE: „Pörgős és izgalmas politikai krimi lett az Elkxrtuk”?
Stirlitz azt is tudta: meg kell kérdeznie Kátyától, hogyan kell helyesen írni oroszul.
Aztán eszébe jutott: egy hónappal ezelőtt a Corvin mozi adatai szerint többen vettek elővételben jegyet rá, mint a James Bond-premierre. Aztán az interneten meglátta: „Bár csak ma kezdték vetíteni Kálomista Gábor Elkxrtuk című filmjét a mozikban, sokan már ki is fejtették véleményüket az Internet Movie Database-en (IMDb), a legnagyobb filmes internetes adatbázisban. Az értékelések zöme egyelőre nem túl fényes, a Gyurcsány-film ugyanis 1,0-n áll a tízes skálán.” A számtani érték valamivel jobb, mint a medián: az a tízes skálán 1,5.
Kell még valami konkrétum, valami jellemző is – gondolta Stirlitz és Kövér Lászlótól idézett: „Gyurcsány Ferenc összeesküvést szőtt a magyar demokrácia megdöntésére 2006-ban, az országgyűlési választás előtt … Ami a tévészékház előtt történt, az része volt az összeesküvésnek. Előre megtervezett provokáció volt, aminek – a forgatókönyv szerint – emberhalállal kellett volna végződnie. A Jóisten gondviselésének köszönhető csak, hogy a vízágyút szállító, égő rendőrségi járműből élve menekültek ki a benne ülők. Gyurcsány Ferenc másnap a kamerák előtt az egyik sérült rendőr betegágyánál állt, de valójában a ravatalánál szeretett volna ott lenni, hogy az utcai zavargásokat felhasználva a felelősségét az ellenzékre hárítsa”.
Ez jó lesz.
Ennyi elég is lesz: mindenki érteni fogja otthon…
2021. 10. 22. péntek
(Kép: sajto-foto)