2021. december hónap bejegyzései

A BÁBA

A BÁBA

Úgy12-13 évvel ezelőtt történhetett, még a NER megjelenése előtt, bár a szele már ott zúgott mindannyiunk fülében. Akkoriban a Garantiqa bankot, a vállalkozóknak garanciát nyújtó állami és banki tulajdonban lévő részvénytársaságot vezettem és azzal szembesültem: a világválság miatt már nem elegendő „csak” garanciát nyújtani, valami több, valami más kell, amit segíti a kisvállalkozókat a talpon maradásban. Úgy gondoltam: kellene egy kis, állami és banki tulajdonú „speciális” bank, ami segít a bajban. Konzultáltam az akkori állami vezetőkkel, azt az ígéretet kaptam: ha találok nemcsak banki hátterű befektetőt, akkor vágjunk bele. Megkerestem Demján Sándort, aki rögtön „beleszeretett” a tervbe, jelezte szándékát a beszállásba, azonnal az élére állt a kezdeményezésnek, rögtön szólt Bartha Ferinek is, úgyhogy a szakmai háttér is megolt, nagy lendülettel elindult a szervezés.

Nem részletezem, úgy egy év múlva „majdnem” a végére értünk: megvolt a megvásárlandó bank, az üzleti terv, a leendő management, Demján persze tárgyalt Orbánnal is a bankról, engem próbált összehozni Matolcsyval, még telefonon is hívta, majd átadta a mobilt nekem, Gyuri (akivel jól ismertük egymást, hisz még az átkosban együtt voltunk a Pénzügyminisztérium KISZ Bizottságában, én titkár, ő szervezőtitkár) csak elhalkulóan annyit nyögött a telefonba: „most parkolok, majd rögtön visszahívlak” és már le is tette, azóta hív… Szóval jött a NER, jöttek az új, fölkent titánok, Demján hiába próbált engem menteni, menthetetlen voltam. Úgyhogy megalakult a bank, azóta szépen gyarapodott, ugyan semmi köze az eredeti ötlethez, viszont „kedvenc házibank” lett.

Most olvasom: Tiborcz István (jogász?) „lámpakészítő kisiparos”, az ország veje megvásárolta a bank többségi részvényeit.

Ha Demján Sándor élne…

2021. 12. 30. csütörtök

KI ÉRTI EZT?!

KI ÉRTI EZT?!

„1943. augusztus 26.

Borzasztó banda ez a képviselői! Régóta tudom, hogy kucséber, kaszírnő, terrorista, újságíró, primadonna, politikus, kéjhölgy: azonos lelkület és egy szakma. Benne a képviselő nem éppen a java. Hiúak, nagyhangúak, nagyképűek, műveltségük felületes, becsületük formaság: lármás, szemtelen és gyáva, izgága és üres társaság. Aki nem ilyen közöttük, az nem is igazi képviselő, csak férfi létére tévedésből megválasztották képviselővé. Mert valódi képviselő még tájékán sem járt annak a helynek, ahol a férfiasságot osztogatták. Vénülök-e, vagy mi más oka, ha egyre kevésbé bírom becézgetni őket. A becézgetésnek csak egy fokkal is kevesebbért már megsértődnek: nem lehet így bánni egy képviselővel, azt mondják durcásan. És izgulnak mindig és mindenen, fölényesen legyintgetnek, megfellebbezhetetlen ítéleteket potyogtatnak, s a világon mindenhez ők értenek a legjobban. Mert egy csomó beborozott parasztból egyszer több szavazott véletlenül rá, mint az ellenjelöltjére. Más fundamentum nincs” – írta Zsindely Ferenc „Miniszter a frontvonalban” című, 1941. február 25. – 1946. március 9. között készült naplójába.

Mi változott 78 év alatt? Ma nem „beborozott parasztok”, hanem „bekrumplizott” emberek szavaznak, akik mögött ugyan nem „sétál” egy-egy darutollas csendőr, de a polgármester úr tekintete elől nincs menekvés, s ha nem úgy szavaznak, akkor bizony oda lesz az a kis közmunka-pénz is. És a képviselők? Ha ma (csak) kucséber lenne egy képviselő, társai vinnyogva kiröhögnék, hogy a „hülyéje még azt se tudja, hogyan kell nagyban csinálni”. És, a bátorsággal vajon hogyan állnak: a miniszterelnöktől tudjuk, van belőlük legalább százharminchárom – ha a miniszterelnök mondja…

Ki érti ezt…

  1. 12. 29. szerda

(Kép: BUMM)

NAPLÓSZERŰEN

(103.)
Közeleg az év vége, mindjárt átlépünk a következőbe. Én már a hetvenharmadikba. Thessza ezt nem tudja, ugyanúgy viselkedik, mint az év bármelyik másik napján: ugrál, hív játszani, virgonckodik, él boldogan. Tulajdonképpen már nekem is mindegy: egybefolynak az órák, a napok, hetek és hónapok, észrevétlenül szaladnak el az évek is.
Megint elment egy év. Ez is olyan volt, mint a többi, az utóbbiak: olyan egybefolyós, olyan „csak menjenek már a napok egymás után”, olyan semmilyen. Persze minden a „kontextuson” múlik. Tulajdonképpen szép volt az elmúlt év is: ehettem, ihattam, ölelhettem, alhattam is; hát akkor?! Nekem – úgy látszik – semmi nem elég. Persze: a „kontextus”. Ha ötven évvel ezelőtt éltem volna így?! Ha mondjuk valahol ott élnék, ahonnan jönnek a Bakondi szerinti migránsok?! És ha ott, ahol a magyar „menekültek” élnek?! És jövőre jobb lesz?!
Thessza most lefeküdt, elaludt, látja, püfölöm a gépet, most nem számíthat rám. De azért néha-néha fölpislant, abbahagytam-e már azt az értelmetlen, fölösleges ujjgyakorlatozást, kinek-minek mozgatom az ujjaimat? Aztán békésen alszik tovább.
„Kontextus”. Hetvenkét év alatt hány és hány „kontextusom” volt. Vajon lesz-e még, hány lesz még? Kinek fontos ez egyáltalán? Hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok – hát akkor?! De hol van a „mindenséggel mérd magad!”? A „Nincs alku”?! Én vajon sziszegve szolgálok?! Hogyan is írta TGM: „Minden kontextus, amelyben szerencsétlen kortársaink próbálják elhelyezni reménytelen életüket, ferde. A minták régiek.”
Régi vagyok én is már. Mégsem akarom tudomásul venni. Mégsem tudom elfogadni. Talán mások is vannak így. Talán ők sem…
Legalább Thesszának nem vagyok régi…
2021. 12. 28. kedd

NAPLÓSZERŰEN

(102.)
(Thessza) Vigyorogva feküdtem a Gazdi lábainál. A szemeimet várakozóan rá szegeztem, fölfelé figyeltem, láthatóan elégedett voltam: az elmúlt napokban egy perc pihenésem sem volt, állandó jövés-menés, rengeteg régi-új ismerős, rengeteg simi és sok jutalom-falat meg még több, nem is kellett ennél több.
Most már megint csöndes minden, „hazamentek a legények”.
Mennyi ember volt itt nálunk! Kicsik, nagyok, illatosak és furcsa-szagúak, csoszogósak és futkározóak, halkak és harsányak: kedvesek és vidámak: csuda jó volt!
De most már elmentek. Vajon miért nem maradtak itt velünk, akkor simizhetnének még most is, dögönyözhetnének és a hangjukkal is cirógathatnának. Erre elmentek. Miért, talán ott jobb nekik? Hát nem érezték jól magukat? Nem mondom, néha rájuk kellett morognom, amikor hangosabban és indulatosabban beszélgettek egymással, meg a hangjukban és a mozdulataikban is volt olyan, ami nekem nem tetszett, meg olyankor olyan furcsa szavakat is mondtak, amit egyáltalán nem értettem, hogy Orbán meg Márki-Zay, vagy valami ilyesmi, de aztán abbahagyták és újra béke lett. Eszembe sem jutott kirohangászni a kertbe, pedig néha bejelzett, fölharsant a kutya-posta, de bent mégis más velük, ugye?!
Most meg elmentek. Mindenki durmol. Csak én vagyok ébren. Várok.
Talán megint jönnek.
Hamarosan…
2021. 12. 27. hétfő

KARÁCSONY

KARÁCSONY

Jön az öröm és a békesség, a család és a gyermekség, az otthon és a szülőföld ünnepe. Hogyan is írta Ady: „Harang csendül,/ Ének zendül,/ Messze zsong a hálaének,/ Az én kedves kis falumban/ Karácsonykor/ Magába száll minden lélek. … De jó volna mindent, mindent/ Elfeledni,/ De jó volna játszadozó/ Gyermek lenni./ Igaz hittel, gyermek szívvel/ A világgal
Kibékülni,/ Szeretetben üdvözülni.”

Vajon most megadatik?

Nem úgy néz ki. Megint nem úgy.

Az „Első-ember” a kormányinfón, aztán a nemzetközi ügyekben felelős „Jobb-hang” CEU-n végzett twitterező karácsony ünnepe előtt (bár ne tették volna) meghökkentően(!) nyilatkoztak Bosznia uniós pályázatáról, hangsúlyosan az ott élő kétmillió muszlim emberről és róluk (hadoválva) „gondolkodva” a kihívásról, a biztonsági kockázatokról.

Az 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről mai napon hatályos állapota szerint a „9. Cikk – Gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság” értelmezéséről szól: „Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát”.

Hogyan is mondta az „Első-ember”: „mindent megteszek, hogy meggyőzzem Európa nagy vezetőit arról, hogy lehet, a Balkán tőlük távolabb van, mint Magyarországtól, de az ő biztonságuk szempontjából is kulcskérdés, hogyan kezeljük egy olyan állam biztonságát, amelyben kétmillió muszlim él”.

Jöhetne az öröm és a békesség, a család és a gyermekség, az otthon és a szülőföld ünnepe. Hogyan is írta Ady: „Harang csendül,/ Ének zendül,/ Messze zsong a hálaének,/ Az én kedves kis falumban/ Karácsonykor/ Magába száll minden lélek. … De jó volna mindent, mindent/ Elfeledni,/ De jó volna játszadozó/ Gyermek lenni./ Igaz hittel, gyermek szívvel/ A világgal
Kibékülni,/ Szeretetben üdvözülni.”

Vajon most megadatik?

Nem úgy néz ki. Megint nem úgy.

  1. 12. 23. csütörtök

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ
(23.)
(utánzat)
– Jenő, ismered a Novák Katalint?
– Nem ismerem, Lujza.
– Nem?
– Nem.
– De engem ismersz?
– Nagyon is.
– Akkor miért nem engem jelöltél a köztársasági elnöki posztra?
– Mert nem én jelölök.
– De ha te jelölnél, akkor engem jelölnél?
– Akkor sem téged jelölnélek.
– Miért nem, Jenő?
– Mert meg kellene indokolnom a jelölést.
– Nem mondod, Jenő, most olvastam, hogy nem kell indokolni: elég, ha fölrakod a fészbukra és már jelölve is vagyok!
– Nem vagyok fönn a Facebookon!
– Hát akkor írjad föl magad!
– Minek akarsz Köztársasági Elnök lenni, Lujza?
– Mert egész életemben „Magyarországot képviselni, az egész magyar nemzetet szolgálni” akartam, tudod, Jenő?
– Mellettem nem tudnád képviselni?
– De, tudnám.
– Hát akkor?
– „Maradok, aki vagyok”, Jenő.
– Maradj, Lujza, de föl ne végy a füledbe fideszes fityegőt…
2021. 12. 21.kedd

KÉRDÉSEK

KÉRDÉSEK

  1. Milyen miniszterelnök az, aki veszélyhelyzeti korlátlan fölhatalmazással „szamizdatot” ír?
  2. Milyen ország az, ahol a miniszterelnöknek elhiszik: „szamizdatban” kell megírnia a véleményét?
  3. Milyen „újságírók” azok, akik a kormányzati portálokat nem a valóság problémáival írják tele, hanem a miniszterelnöki „szamizdat” értelmezésével?
  4. Milyen ország az, ahol még „szamizdatban” sem lehet megismerni a koronavírus okozta valódi adatokat?
  5. Milyen kormányzati tisztviselők az olyanok, akik a hatalmon lévők választási győzelméért egyetértenek az ország jövőjének a beáldozásával?
  6. Milyen „művész” az, aki művész-filmnek hazudja a propaganda filmjét?
  7. Milyen ország az, amelyikben fontosabb a foci, mint az oktatás, az egészségügy, a lakhatás?
  8. Milyen választók az olyanok…?

Csak kérdések.

Válaszok majd jövőre lesznek.

Lesznek?!

  1. 12. 20. hétfő

ELMOZDÍTHATATLANOK

AZ „ELMOZDÍTHATATLANOK” …
Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke a vendég. A Kossuth rádió (uszító és egyoldalú) vasárnapi reggeli műsorában. Tudjátok: az aggódó levelező. Aki kétségbeesett levelet írt a közjogi méltóságoknak. Akik persze nem válaszoltak, hanem lepasszolták válaszadásra a (papírja van róla) fideszes főügyésznek. Aki biztosította az elnököt: szerinte is „elmozdíthatatlan”. Punktum. Erről a (lakáj) média óriási zajt csapva beszámolt. Most, mint a Rákay P. a rádióban is elmondja, ők bizony „elmozdíthatatlanok”. (Rákay közben eltűnt a Facebookról…) Mert az alkotmányosság kétségbevonhatatlan. Nem lehet rés a falon – mondja átszellemülten, mert akkor összeomlik. Nem lehet bizonytalanság. Mert – szerinte – kőbe vésett szabályok vannak! Amit csak azok léphetnek át, akik – de ezt már nem mondja. Azt se, hogy ehhez asszisztálni kell, akinek kell. Hát asszisztálnak, értelmeznek, jóváhagynak: éjjel benyújtott törvényjavaslat másnapi megszavazását, feles törvényekbe bújtatott kétharmadosokat…
Elmozdíthatatlanok.
Mint Ady Endre. Mint az agyonhallgatott József Attila. Mint a magyar foci mítosza. Mint a komondor.
Mint a Sztálin-szobor.
2021. 12. 19. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(101.)

Ma nagyon szép napunk van. A szobából legalább is így látszik. Aztán kilépek a kertbe, persze Thessza is rohan velem, és máris érzem a rideg, barátságtalan szelet, hiába cirógat a napsugár, csak hideg van. Thesszát ez persze nem érdekli, vastag bundája alól hívogat, induljunk már. Megyek a pórázért, ott ugrál körülöttem, szinte fúrja a fejét a kezeim alá: „teddmárrámaztakegyetlenköteletésinduljunkmár” – mondják a szemei.

Ráadom „rabsága bilincsét”, kinyitom a kaput, kilépünk, ő türelmesen megáll, megvárja, míg bezárom kívülről a kaput és elindulunk: előreszalad, szimatolgat, aztán átmegyünk a túloldalra, mert nem akarjuk idegesíteni a szomszédék kutyáit, de ők mégis odarohannak a kerítéshez, a farkuk magasban lobog, füleik a magasban, de csak szemmel követnek, hanggal nem jeleznek. A sarokhoz érünk, Thessza megvár, tudja, a járdáról nem léphet egyedül le, körülnézek és már a túlsó oldalon megyünk lefelé, ami egy hosszabb, kutya-mentes útszakasz, úgyhogy séta közben elmélázok, de a kezemben érzem a póráz minden rezdülését, az elernyedést éppúgy, mint a feszülést, nem is kell látnom Thesszát, akkor is tudom, mit csinál: miért áll meg, most szimatol, most pisil, most benéz az egyik kertbe, most meg rám vár megint.

Pedig pórázon van. Otthon szabadon. Mégis: alig várja, hogy menjünk.

Mégis: hogy van ezzel a pórázzal? Akin rajta van, az a fogoly, a rab? Aki markolja a másik végét, az szabad? Hisz én is társa vagyok: arra megyek, amerre ő; a lépéseim is hozzá igazodnak, ha lassít, én is lassítok, ha megáll, én is; ha társalogni lenne kedve egy másik kutya-komával, nekem is részt kellene vennem. Persze, örömmel teszem, együtt vagyunk, sétálunk a levegőn, most éppen az óvoda mellett megyünk, megállunk a gyalogos átkelőnél, már a Szentendre felé vezető főút lámpájánál várakozunk, s itt a HÉV megálló parkja is…

De hiszen én is ott vagyok egy másik póráz végén, ahogyan mindannyian: úgy vezetnek minket, ahogyan én is vezetem Thesszát, mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a kéznek, ami „vezet” bennünket, hol nagyobb teret enged, hogy futkározhassunk, máskor megránt minket és ránk mordul, nyughass már … és mi szolgaian „meg is nyugszunk”. Vajon mire gondol az a „GAZDA”, amikor a pórázunkat szorongatja: ránk is, vagy csak önmagára? Szeret egyáltalán minket az a „GAZDA”, vagy csak egy „állat” vagyunk a számára, akit kénye-kedve szerint apportíroztathat?

Thessza póráza hirtelen megfeszül, érzem a teste remegését is, ja: most értünk a HÉV megálló parkja „lugasába”, ahol a hajléktalanok szoktak találkozgatni, beszélgetni, falatozni, ez a hely – a sok izgalmas szag miatt (is) – Thessza kedvenc helye is. Lépek gyorsan kettőt, hagyom egy kicsit szaglászni, kutakodni, talán elmélkedni is a szagok felett…

De ez a póráz-dolog nem hagy nyugodni…

  1. 12. 17. péntek

 

EGY FOTÓ ÉLETE

EGY FOTÓ ÉLETE

Az „illiberálisok” egyik „megmondó-embere” kitette az oldalára Fekete-Győr András Facebookon megjelent fotóját, csak annyit írt elé: „SZÉP ÚJ VILÁG…” és egy (röhögő) mosolygó emojit. Nem kezdett el „gyalázkodni”, nem ment le a bayeri békába, nem is érti azt a „gyűlölet-cunamit”, ami kialakult bejegyzése alatt (később le is vette), hisz a „megmondó-ember” nem ölte meg az ifjú apát.

Hogyan is írja Bödőcs a „Mulat a manézs”-ban: „Aki zsarnokságot kiált ott a messzi univerzitászok gyanús kazamatáiban fontoskodva, attól tisztelettel azt kérdeznénk: Letépjük a körmét? Áramot vezetünk a heréibe? Kényszergyógykezelést kap? Lenyúzzuk a bőrét elevenen? Fejjel lefelé lógatjuk kilenc napig? Csatornaépítéseken dolgoztatjuk halálra, talpát vasakkal, gégéjét tenyerünk élével ütjük, fojtásos módszerrel vallatjuk, összekötözött kézzel, arccal a földnek temetjük majd el jeltelen sírba? Nem és nem.”

Na ugye. Hát akkor?

Ez a NER „Bársonyos zsarnoksága”, ahol minden – legyen az akár egy csecsemőt a karjában tartó politikus-ember – „politikai térbe” kerül, csak ott nyer értelmezést, ezért rögtön meg kell hurcolni, alázni, oda kell lökni a vicsorgó troll-tömegnek, a többit majd elvégzik ők. „SZÉP ÚJ VILÁG…”

És akkor remegő hangon, idegesen betelefonál az (utált-gyűlölt, internetre száműzött) ellenzéki rádióba és próbalja magyarázni a megmagyarázhatatlant.

„SZÉP ÚJ VILÁG…” lesz, amikor túlleszünk …

2021. 12. 16. csütörtök