„A HÁZFALAKRÓL CSORGÓ, VÖRÖSLŐ FÁJDALOM”
Nézem az interneten Ukrajna térképét, az egyre hosszabb és messzebbre nyúló vörös nyilakat, az előre nyomuló orosz hadsereg mozgását, a halál könyörtelen nyilait; aztán fölvillannak a borzalom képei síró gyerekről, anyákról, a szétbombázott-kibelezett torony-lakóházról; az égő tankokból menekülő katonákról; olvasom a rettentő számokat; hallgatom a szakértők tárgyilagos értékeléseit a várható és elkerülhetetlen folytatásról, a végről – még „sehol nem tart” a háború.
Aztán változik a kép, megint a menekülők tízezrei, ahogy lassan, bizonytalanul, meggörbült háttal hömpölyögnek át a határokon, kopott bőröndjükben húzzák maguk mögött egész életüket; hallom a magyar külügyminiszter határozott, megfellebbezhetetlen és könyörtelen szavait a „a Magyarország az első, mit-miért kellett és kell tennünk”. Visszaugrik a kép a „kis-emberre”, egy anya remegő hangja hallik: „Látom a szépet, de már nem érem el…” – mondja sírva, amikor – karján kisgyermekével – átlép a határon.
Közel nyolcmilliárdan élünk a földön. A worldometers.info szerint a mai napon eddig százhatvanezren születtek, hetvenezren haltak meg. Minden másodpercben egy ember kényszerül menekülésre. Ukrajnából a becslések szerint eddig négyszázezren menekültek el…
Folyik a háború. Mindenki magyarázza az igazát: „független, önálló ország vagyok, abba a szövetségi rendszerbe lépek be, ahova akarok”; „nehogy má’ a határomig jusson a NATO és néhány perc alatt elérje Moszkvát atommal, különben is: ezek nácik”; „nehogy belesodródjunk, most a stratégiai nyugalom a legfontosabb”; és ez így megy a végtelenségig orrán-száján.
Közben meg a kis-ember húzza maga után a bőröndjét, csitítja a karján síró gyermekét.
A világ nem változik.
Nem tanulunk.
„Az ökrök száján véres nyál csorog…”
Este megyek tüntetni!!!
- 03. 01. kedd, az ukrán honvédő-háború hatodik napja
(Kép: hold)