VÁLASZTHATSZ – VÁLASSZ!
Képek.
Borzalmasok.
Fölfoghatatlanok.
A békéből nézve mindenképpen.
De van-e ott, lehet-e ott béke, ahol a szomszédban mocskos agresszív háború zajlik?!
És „ki kell-e, ki lehet-e maradni”, ha a szomszédod „honvédő háborút” folytat?
Választhatsz – válassz!
Egy asszony Molotov-koktélokat „gyárt” egy parkban – egy másik „férfi” átlépi a magyar határt, nehogy behívják.
Az egyik menekül – a másik kiáll a géppisztolyos orosz katona elé és oroszul veszekszik vele, menjen haza!
Van, aki lemond a Chealsea FC-ről, nem megy Oroszországba vb-selejtezőre, válogatott labdarúgó meccset játszani, fölajánlja vagyonát, az olajat és a szállítóeszközeit az államnak; a másik csak tehetetlenül széttárja a karját és ki akar maradni mindenből.
Választhatnak, hát választanak.
Az egyik össze-vissza beszél az „elbukott békemissziójáról, „látvány-propagandát folytat és levonul a határra; a másik cselekszik, intézkedik, határozottan elítéli az agresszort, megtiltja a légterének a használatát tőlük, van, aki még fegyvert is küld a honvédőknek.
Választhatnak, hát választanak!
És Te, barátom? Te
– melyik Híradót nézed, amelyik azt hirdeti: az ukránok a hitleri taktikával nem adják meg magukat, hanem kérik a civil lakosságot: védjék meg ők is, ami az övék;
– kinek hiszel, aki még órákkal ezelőtt is azt sulykolta: az oroszok nem fognak támadni, az egész az ukránok, amerikaiak, sorosisták hazugsága;
– a fotelodban ülve vitatkozol a látottakkal, hallottakkal;
– mit olvasol az interneten, mit lájkolsz a Faebookon, beszállsz-e a vitákba;
– elmerengsz-e azon, mi lesz holnap az unokáddal.
Még választhatsz – válassz!
Ki mellé állsz?
Mikor emeled föl a hangodat, fogod meg a zászlót?
Mikor mondod: ELÉG!
Egyedül vagy, tudom.
Én is egyedül vagyok.
De együtt már ketten leszünk.
Aztán még többen…
2022. 02. 27. vasárnap, az ukrán honvédő-háború negyedik napja
2022. február hónap bejegyzései
GOLYÓKÉNT SÜVÍTENEK, KOPOGNAK, ROBBANNAK A HÍREK
GOLYÓKÉNT SÜVÍTENEK, KOPOGNAK, ROBBANNAK A HÍREK
1. Jégtörő a békéért.
2. „Hülye az, aki arra gondol: Oroszország megtámadja majd Ukrajnát!”
3. „Csak egy ócska, szemforgató, farizeus alak…”
4. „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok…”
5. Most majd minden megváltozik hirtelen: mi a fontos, mi nem.
6. Miért?!
7. És az orosz nép? Hát az ukrán?
8. Migránsok lesznek majd az ukrán menekülők?
9. És a kárpátaljai magyarok?
10. Kik a „barátaid”, kikkel tárgyalsz: megmondom, ki vagy…
11. „Csapataink harcban állnak!”, „méltósággal”.
12. „Magyarországnak ebből a katonai konfliktusból ki kell maradnia!”
13. Szolidaritás: mi az?
14. Tanul az emberiség a történelméből? Nem tanul…
15. Este meccs lesz…
2022. 02. 24. csütörtök
„DICSŐSÉGED, NEVED MARADJON!”
Többször és többen megszóltak már: hisz’ olyan szép az élet, már nyílnak a hóvirágok is (a völgyben ugyan még nem), csodálatosan megünnepeltük legkisebb unokám szülinapját, meghozta a futár a megrendelt könyvet is, este meccs lesz a tévében, hát kell ennél több?
Aztán betüremkedik a képernyőmre a putyini „békefenntartó” háború, az újabb „operatív törzs” (ami most „nemzetbiztonsági kabinet”) összehívása, a kormány, a lélegeztető gép-ajándékai az ukrán népnek és máris hervadozni kezdenek a még ki sem nyílt hóvirágok.
„Nincs nevetségesebb az embernél,” – olvasom Petőfit, „A világot fitymálják ajkai,/ S minth’ az eget akarná szántani/ Orrával, oly magasra tartja fel…”. Mintha a ma uralkodó embereiről írta volna 1847. szeptemberében, mintha látta volna a jövőt, vagyis azt a múltat, ami újra itt van. Mert egy szempillantás alatt megint megérkezett: „S mit végezhetsz egy pillantás alatt?/ Hódítál népeket, országokat?/ Hódítani csak gyávákat lehet,/ S az uralkodás ilyenek felett/ Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.” „Szégyeneli” magát ma valaki?
A József Attila gimnáziumba jártam „annak idején”, most tagja vagyok a „Jóskás öregdiákok” Facebook csoportnak, tegnap este beírta Barbara: „Ma az Újbudai József Attila Gimnázium tanárainak egy része is élt a polgári engedetlenség jogával. Mit szólnátok, ha ezen a fórumon is kifejeznénk szolidaritásunkat, mint Jóskás Öregdiákok az iskola mellett. Én mindenképpen beállok a sorba.” Eddig száz-negyvenhárman írtuk alá! Ketten kiröhögtek, gúnyolódtak rajtunk. Ők nem „szégyenelik” magukat…
Csöngetnek, megjött a „Háy János könyv”, a Mamikám, a „cigányellenes közhelyek” (végig-olvashatatlan) gyűjteménye, ami kritikusai szerint „Nem a rasszizmus kritikája, hanem maga a vegytiszta rasszizmus, irodalmi köntösben” („„Osztán jött anyánk, mer neki is az köllött, amit a Bogi kapott (…) Kicsi vótam, de még én is gondótam, hogy milyen lehet, meg undorodtam is, de az is eszembe jutott, hogy azé undorodok, mer nem velem csinálják.” (25-26.)), aztán az író (meg)magyarázza a leírtakat – miért nem bízza rám, olvasóra a döntést, hogy mit olvastam, azt-e, amit ő akart írni vagy mást?
„Megint jőnek, kopogtatnak” – de most (még) nem hozzánk, Zuglóba, Horváth Csabához ment ki az Ügyészség, közben Mészáros újabb földeket vett, a kormány kampányol a brüsszeli pénzekből vásárolt notebookokkal, Rubint Réka „elszabadult bulit” tart…
Petőfi dobol fülemben: „Dicsőséged, neved maradjon! hol?/ A nép is elvesz, melyhez tartozol./ Az ország, melyben most él nemzeted,/ Tenger volt egykor, s újra az lehet,/ S e föld is semmiségbe oszlik el./ Kevély ember, miben kevélykedel?”
- 02. 23. szerda
IVÁNYI …
IVÁNYI …
„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)
Tudomásul kell venni.
Tudomásul kell venni?
Nézem a videót: a vasajtó előtt álldogáló, tébláboló, arcukat maszkkal védő (eltakaró), mégis láthatóan kajánul vigyorgó, NAV-mellényes őröket, akik félreérthetetlenül „élvezik” a helyzetet. Látom Iványi Gábort, ahogyan higgadtan, méltósággal szól a maszkos „munkavállaló” őrhöz és kérdezi: mivégre vannak itt, mi van a „parancsban, mi a vád és ki ellen, miért nem mehet be a kórházba, a könyvesboltba, az otthonába, amit az elesetteknek ő hozott létre. Az őr kajánul, láthatóan élvezettel felel valamit, csak azt „ismételgeti”, amit („kenyéradó gazdái”) betanítottak neki, csöppnyi kétely, bizonytalanság sincs a hangjában, szeme csillog: „benne leszek a tévében”. Aztán későbbre húzom a „filmet”, már csak három őr van ott, aztán kettő is eltűnik, marad az az egy, aki korábban „szónokolt”, már nem is (olyan) magabiztos, már nem is határozott, talán azt sem tudja, hol van, de Iványi Gábor ott áll mellette, nyugtatgatja, védi is, de az őr nem bírja tovább, a sokk erősebb lett az öntudatánál, már a levegővétel sem egyszerű, lekapja a maszkját (miért nem dobta el korábban a „pajzsját”, mint Kijevben a rendőrök a tüntetőkkel szemben), kétségbeesetten kiabálni kezd: „csak a munkámat végzem, négy gyerekes apa vagyok, minden kormányt kiszolgáltam, vállalom az arcomat”, és elhagyja „őrhelyét”, de még dacosan odakiált az összegyűlt embereknek, akik szétnyílnak előtte, hogy „elvonulhasson”, „ha parancsom lett volna a lövésre”…
Nézem a videót, az esti flashmobot, a rengeteg rendőrt, a háttérben elkullogó, parancsra kirendelt NAV munkavállalókat, ahogy viszik a „szajrét” a zsákokban, a létrát nem látom; hallgatom a beszédeket, látom Iványi Gábort, ahogy lesegítik a színpadról, a hajlott hátát, bizonytalan járását, mégis megtörhetetlen alakját.
Sötét lett, de az arcok világítanak.
Most, reggel újraolvasom a „tegnapi” bejegyzéseket, véleményeket: túlkapás, egyéni kezdeményezése egy bürokratának, ez nem volt érdeke Orbánnak, a Hatóság teszi végre a dolgát, megérdemelte, a magyar jogállam működik, aki nem fizeti a dolgozóinak a járulékait, az megérdemli, adócsaló, köztörvényes… Eszembe jut annak idején Orbán egyik első intézkedése: Simicska kinevezése az APEH élére, aztán az állítólagos „hosszú bájtok éjszakája”, az a gátlástalanság, ami nyíltan akkor kezdődött és azóta is tart. És mi mégsem hisszük el! Nem akarjuk elhinni. Közben Novák Katalin hallgat. Meg sem szólal. Biztosan megzavarta hallását, látását a fülbevalója. Róna Péter megszólalt már, de nem eléggé hangosan, talán vissza kellene lépnie…
A dolgok mennek tovább a maguk útján. AZ estékre reggelek lesznek, aztán megint esték.
„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)
- 02. 22. kedd
(Kép: országalbum)
NAPLÓSZERŰEN
(113.)
Sötét, borongós napra ébredtünk Thesszával, olyan „maradjunk benn a szobában, idebenn”, inkább „elmélkedjünk, ne cselekedjünk” napra; olyan „marcangoljon idebenn, ami kinn fáj” napra. Gyorsan kicserélem a kiégett izzókat a csillárban, kiderült, a sólámpában sem ég, hát ott is: világos lett, de „fény” továbbra sem.
„Arra hasonlítasz, akit megértesz” – mondja a SZELLEM Faustnak, mikor megidézi, „Nem rám!”, és mennyire igaza van: vajon én kit értek meg? És tényleg rá hasonlítok? Még a Baranyai utca 18-as számú általános iskolába jártam és Tarzanról beszélgettünk, arról, hogy őt megértettük, hogy képes volt a megváltozott körülményeihez alkalmazkodni és túlélni a helyzetét, sőt: hát mindannyian „Tarzanok” akartunk lenni, mikor a töri tanárnőnk azt mondta, „nem is volt cipője, tudjátok milyen keménnyé változott a talpa, azután már cipőbe sem bújhatott…”. Akkor mégsem hasonlítottunk Tarzanhoz, lemondtunk róla, pedig már teljesen beleéltük magunkat. Aztán jött a Robin Hoodok, Tell Vilmosok, Toldi Miklósok, később Papp Lacik, Tichy Lajosok korszaka, annyira egyszerűnek tűnt minden…
De nem lett egyszerű: „S vajon nem por ül e magas falon,/ Nem por közé vagyok bezárva?/ S nem hitvány kacat, ezer ócska lom,/ Mely beszorít a molyvilágba?/ Itt találjam meg, amit keresek?” – tűnődik Faust, miközben kizökkent egy fölbukkanó egy videó a laptopomon: a NAV központi utasításra kirendelt „néma-kuka” (kigyúrt) alkalmazottai, ahogyan annak idején a Norvég Alapnál is látványos „hadművelettel” körülzárják az Oltalom Karitatív Egyesület kórházát(!), könyvesboltját(!), mintha veszélyes terrorszervezet lakna ott, ami veszélyezteti a békét, a „kócerájt”, a „gépház” működését, a „kassza” csörgését. Sehol egy írásos „parancs”, egy „házkutatási” bírói engedély – minek azt, majd utólag lepapírozzák: fasizmusban (is) így van ez. Nézem Iványit, ahogyan békésen, barátságosan és türelmesen kérdezgeti a „kigyúrtakat”: miért jöttek, meddig maradnak, mit keresnek; persze válasz nincs, csak gúnyos, hatalmi-vigyor. Vajon ők mit értenek az egészből? Vajon ők kire hasonlítanak? Vagy csak egyszerűen kell az a kis alamizsna, a zsebükben cincogó, még a munkaerejük újratermelésére sem elegendő munkabér? „Hogy nincs reménye, mért nem látja tisztán,/ Akinek ócskaság kell, semmi más?/ Mohó kezekkel kincset ás,/ És boldogan kap egy gilisztán!” – mélázik benne Faust…
Kinn nem változik semmi: búsan, mogorván hajladoznak a tuják: csak a hóvihar előszele az, a vihar sehol…
- 02. 21. hétfő
NAPLÓSZERŰEN
(112.)
Thesszának ma olyan bujkálós napja van: inkább a lábaimnál hever, nem hívogat türelmetlenül, menjünk már ki a szabadba, inkább beszélgethetnék-e van.
Tulajdonképpen nekem is.
Annyi mindent kéne mostanában megbeszélnem. Valakivel. Mindenkivel. Nemcsak Thesszával. Viszont vele lehet, vele „szabad”: ő okos szemeivel azonnal reagál, (egyetértően, mert az néha nagyon kell) bólogat, legalábbis én így látom. Miért is ne? Próbáljuk meg. Legalább van, aki meghallgat.
Tudod, kis-kutyám, csak őszintén lenne érdemes megszólalni, úgy viszont ma sem lehet, hisz’ ezt te is tudod? Mert most olyan, sőt „még olyanabb” időket élünk megint, amikor … – vágok rögtön a közepébe, de elhallgatok hirtelen: ki beszélt bármikor is őszintén, nyíltan, hátsó szándékok nélkül? Emlékszem az egyik barátomra, aki a „belső dobozairól” mesélt, amikor a kisebb, baráti társaságunkban (ott volt Oszi is) beszélgettünk, azt mondta, hogy a dobozai egymásban vannak bezárva, ő mindig kintről megy befelé, azok egyre kisebbek és kisebbek lesznek, egyre nehezebben tudja kinyitni, aztán elér az egyikhez, talán a legkisebbhez, talán az utolsóhoz, lehet, még azon belül is vannak továbbiak, de azt már nem tudja, talán nem is akarja kinyitni, nem is látja meg, mi van benne … – ennyire őszinték még magunkhoz sem vagyunk. Pláne nem másokhoz! Nálatok, hogy van ez, Thessza? Most miért nem válaszolsz? Persze: a kinti zajokat hallgatod, a kutya-posta üzeneteket, rám sem hederítesz, minek is beszélek hozzád – de rögtön elszégyellem magam, amikor a szemeibe nézek és meglátom azokat az apró csillagokat és benne visszatükröződni a „GAZDIT”. Hisz neked mindened megvan, amit csak kívánsz, a jövő sem bánt, sem az elmúlás. Hogyan is írta Kosztolányi: „A ház is alszik, holtan és bután,/ mint majd száz év után,/ ha összeomlik, gyom virít alóla/ s nem sejti senki róla,/ hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla”.
Nem lehet. Ma megint nem lehet őszintén. Mindenki hazudik, szerepet játszik – ki ezért, ki azért. El sem jutunk a beszélgetéshez. Már a megszólalás, a köszönés, a mosoly is álszent, alamuszi, olyan „adom is meg nem is”, tele van aggódással: vajon, mi lesz ebből? (Az ablakom előtt elkezdtek hajladozni-táncolni a tuják, „süvítve-susogva” ropják, megérkezett a „beígért” szél, talán hó is lesz, idebenn viszont meleg van és lefojtott nyugalom.) Tudod, kis-kutyám: az ösztöneink, mert élni akarunk, ahogyan te is, azok mozgatnak bennünket. Meg a félelmeink. Azok a fránya félelmeink. Amik „kintről” jönnek, mégis „benn” leledzenek. Mert nem tudjuk a válaszokat, mert beletörődünk abba, hogy elhiggyük a felkínáltakat. A készen kapottakat. Hogyan is írta a költő: „Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ” – ugye te is érted, Thessza?!
De ő csak hallgat most. Kisomfordál a szobámból, hallom, nagy puffanással leheveredik a nappaliban valahová, talán a fotelem elé a szőnyegre és aztán süket csönd lesz. Akkor most kivel beszélgessek tovább? A szél csak tombol odakinn, nem vesz tudomást rólam. Fölugrik egy hír a képernyőn: „A kormány a magántulajdon mellett áll … Magyarország a 10. legversenyképesebb ország a világon … Semmilyen engedményt nem teszünk a szociális …” – mondta Orbán a parragi meetingen. Megint hazudik. Megint nem őszinte. Megint erőt mutat. Megint az érzelmekre játszik. Hol is olvastam erről? Mit is tanultam erről? És te – kérdezném Thesszától, de ő már nincs mellettem a szobában. („Szájtátva álltam/ s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,/ az égbe bál van, minden este bál van…”)
Akkor „megzörren” a mailboxom, mailt kaptam: egy barátom írt, egy „nyomtass te is” lapot küldött, tele érdekes hírrel…
A nap még nem sütött ki, de legalább a szél abbamaradt…
- 02. 19. szombat
GYŰJTŐK
(1.)
Thessza ugat, megszólal a kapucsengő. Kimegyünk. Két fiatalember áll a kapu előtt, az egyikük kezében papír, toll. Thessza elhallgat, abbahagyja az ugatást, mi lehet vele?
– Jó napot kívánok! – szólnak szinte egyszerre mindketten.
– Szép napot maguknak is, mi járatban?
– A FIDESZ-től jöttünk – feleli a kissé „idősebb” húszéves körüli határozottan, bár kicsit akadozva.
– Honnan? – kérdem krákogva és csodálkozva, engem keresnek a FIDESZ-től, nagy baj lehet akkor.
– A FIDESZ-től.
– Maguk pomáziak? – kérdezem halkan, miközben ők egyik lábukról a másikra állnak.
– Igen, ja, mi nem vagyunk pomáziak – felelnek zavartan, ízes tájszólással.
– Akkor miért itt gyűjtenek aláírást a jelöléshez? – folytatom tovább a faggatást.
– Hát mert ide vagyunk kirendelve – jön gyorsan a válasz.
Elhallgatok, hirtelen nem tudom, mit feleljek nekik, Thessza sem segít.
– Aztán kinek gyűjtenek? – veszem föl újra a beszélgetés fonalát.
– Hát, akinek köll, annak – jön a mosolygós válasz megint ugyanattól a fiatalembertől, nem is tűnik udvariatlannak.
– És pénzt, kapnak érte? – kockáztatom meg gyorsan a kérdést annyira nyíltnak (gyanútlannak) látszanak.
Most ők némulnak el egy pillanatra, de csak egy pillanatra.
– Igen – felel megint a fiatalember, a másik közben a cipőjét nézi, a papírt gyűrögeti.
– Sok sikert és esőmentes napot kívánok – köszönök el tőlük.
2018-ban visszaéltek a nevemmel, több, un. független jelöltet is állítólag én jelöltem, persze följelentést tettem. A Rendőrség engem beidézett, vagy négyszer vettek tőlem aláírás-mintát, miközben én mondtam: nem is az a címem, ami a jelölésen szerepel.
Azóta csönd. A nyomozás eredményéről nem kaptam hírt.
Csak a Bayertől: „fideszesek gyűjtsetek mindenkinek, csak annak ne, aki tényleg meg akarja buktatni a NER-t”.
Tőlem nem sikerült…
- 02. 17. csütörtök
(2.)
Thessza nem bírt magával, csak ugatta: menjünk már ki a kapuba. Hát kimentem vele.
Megint jöttek.
Ott álltak a kapuban.
Két csinos, fiatal lány. Most nem csöngettek. Csak mosolyogtak. Hűha, már házhoz is jönnek? Pedig nem is hívtam őket.
Mi járatban? – kérdeztem, szeretnénk, ha aláírna, jött a gyors válasz. Aztán honnan jöttek? Csak innen Szentendréről – megint gyorsan reagált az egyik, a másik kezében Ipaddal, fideszes szórólappal álldogál. Tegnap is voltak, csak akkor két fiatalember – felelem, de akkor nem voltak itthon, emeli föl a fejét az Ipados lány, azért jöttünk most is. Hm, „ezek” mindent nyilvántartanak, följegyeznek: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam/ s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg” – gondolom, de nem mondom. Maguk is kapnak pénzt érte? Nem, mi önkéntesek vagyunk! – feleli az egyik önérzetesen, de magának szép a szeme. Nocsak, nocsak: ez „olaj” – most meg Gálvölgyi ugrik be a Molnár darabból: a magáé is – rebegem gyorsan, köszönöm, jön a válasz. A másik lány csak pötyög tovább.
Thessza továbbra is néma, csak nem fideszes ez a kutya, súgom magamnak, dehogy: udvarias!
Aztán elköszönök a lányoktól, akik már megkapták az EMMI-től a kütyüjüket.
Holnap vajon megint meg kell írnom ezt a történetet?
- 02. 18. péntek
HAZUDNAK REGGEL, DÉLBEN ÉS ESTE…
HAZUDNAK REGGEL, DÉLBEN ÉS ESTE…
„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – írta Örkény István 1956. október 30-án, amikor a Szabad Kossuth Rádió szerkesztői felkérték arra, hogy írjon egy bevezetőt az induló adáshoz.
Tudjuk, azután mi történt.
Évtizedekkel később Gyurcsány Ferenc – igaz csak szűk körben – mondott hasonlókat.
Ma a kormány által kisajátított közrádióból, köztévékből (M1, M2, M4, M5) folyamatosan ömlenek a hazugságok, mocskos rágalmak, gyűlölködő megnyilvánulások.
Ma ők a hazugság szerszámai, akik parancsot hajtanak végre.
Mindig van apropó, mindig van „rothadó kapitalizmus”, „Brüsszel”, „Soros” vagy valaki más.
Most éppen az Európai Bíróság.
Mert elutasította Orbán Viktor beadványát: nem semmisítette meg a „feltételességi mechanizmust” megfogalmazó rendeletet, azt, hogy „elvehetik az EU-s támogatások szétosztásának a jogát azon kormányoktól, amelyek nem tudják garantálni, hogy a pénz annak menjen, akinek azt Brüsszelben szánták”. A Bíróság 62 oldalon keresztül, pontról-pontra és tételesen cáfolta az orbáni fölvetéseket, rámutatott az érvelés hibáira.
A bírák nem politika döntést hoztak.
Szó sem volt a „gyermekek jogairól”!
„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – írta Örkény István 1956. október 30-án.
Ma ki lesz Örkény István?
- 02. 17. csütörtök
MEGINT BÁLINT GYÖRGY…
MEGINT BÁLINT GYÖRGY…
1937-ben – „Frank Thydall pennsylvaniai egyetemi tanár százéves terve” alapján – vizionálta: mi lesz majd 100 év múlva, 2037-ben: az életkort meghosszabbítják 120 évig; tökéletesen gyógyítják majd a rákot, vérbajt, érelmeszesedést; egy nap alatt körberepülik a földet; minden fájdalmat megszüntetnek(!); zsebóranagyságú rádió lesz; megszűnik az éhezés a földön(!); a nők szépségét teljes egészében megőrzik; lesz színes film…
Csodálatos vízió volt!
És mi lesz 100 év múlva?!
Talán lesz majd még a földön emberi civilizáció; talán nem az lesz majd érdekes, milyen a bőröd színe; talán nem kell majd a háború elöl menekülnie senkinek; talán majd nem az lesz a kérdés: hány ember kezében van a föld vagyonának 85 százaléka; talán majd minden ember jóllakhat, lakhat, tanulhat, dolgozhat, boldogulhat.
És Magyarország?
Lesz-e még? Magyarul fognak itt beszélni? Akkor is a „múlt” lesz a fontos? Akkor is lesznek belső ellenségek, utálni-gyűlölni való kisebbségek, lesznek még sorosok, gyurcsányok, brüsszeliták? Akkor is a foci lesz a fontos, a stadionok? Oktatás. kultúra, egészségügy smafu lesz akkor is?
Jöjjön inkább Frank Thydall…
- 02. 16. szerda
APÁK ÉS FIÚK
„APÁK ÉS A FIÚK”
„– Az vezet a cselekvésben,
amit hasznosnak ismerünk el…
A mi korunkban a leghasznosabb
a tagadás, tehát mi tagadunk.
– Mindent?
– Mindent. (…)
– Ön tehát mindent tagad,
vagy pontosabban kifejezve,
mindent rombol…
No de építeni is kell.
– Ez már nem a mi dolgunk…
Előbb meg kell tisztítani a helyet.”
(Turgenyev: Apák és fiúk, 615. old.)
„Fiatalok! Tiétek a jövő!
Régebben úgy volt,
hogy a miénk lesz.”
(Sándor György)
Megint vitatkozunk. Megint egyre hangosabban. Egyre indulatosabban. Szinte kiabálunk már. Én lassabban mondom a magamét. Ő hadarva. Én keresem a szavakat. Ő szinte dobálja. Közben a kutya is fölkapja a fejét, egyikünktől a másikunkig rohan és esdeklően néz ránk: „mi ez, azonnal hagyjátok abba”! Én is, Ő is megsimogatja a kutya fejét. Megnyugszik: mégis szeretnek a gazdik. Megnyugszunk mi is: szeretjük egymást. Aztán tovább nézzük a meccset…
Mindig ugyanaz a kérdés.
Mindig ugyanaz a probléma.
Most már tizenkét éve.
Mert azóta változott meg minden. A változás óta viszont semmi sem változik. Dehogynem: romlik. Megint vészesen kettévált a világ: lettek a kiváltságosok, akiknek „szabadon” élhetnek, szavuk, joguk, pénzük van; akik „a magyarok”. És lett mindenki más. Az ellenségnek, „balsorsnak” tituláltak, „jobbágyságba” kényszerítettek.
Mint Turgenyev idejében. A krimi háború (1853-1856) után. De annak már százhatvan éve. Amikor történelmi változások érlelődtek. Amikor új eszmék, új társadalmi erők jelentek meg. Amikor aztán „hivatalosan” megszűnt a jobbágyság.
Amikor apák és fiúk egymásnak feszültek.
Apák és fiúk.
Hányszor feszültek egymásnak? Hányszor vitatkoztak, veszekedtek, dühöngtek egymással? És még hányszor fognak…
Emlékeztek Csurkára? Emlékeztek Grezsára? A szítókra?
Vajon ma, az orbánok, vargák, pintérek, gulyások, lázárok fiai: vitatkoznak, veszekednek apjukkal? Netán anyjukkal? Meghaladják őket?
Hallom a „nyugodt erő” dübörgését, a „folytatjuk” sunyi zümmögését, a „nemzeti hagyomány” hazug kinyilatkoztatását, ahogy a fiam is hallja: neki azonnal ökölbe szorul a keze. Hogyan írta Turgenyev: először tagadni, rombolni kell! És mi lesz azután?!
Apák és fiúk.
Egymásra mosolyognak.
Hisz egyetértenek…
- 02. 13. vasárnap