Tegyük föl, de „tényleg”, hogy a budapesti agglomerációban minden kisváros környékén ma szolidaritási tüntetés kezdődne, sokan mennének ki, talán elegen is és egy kis, meghatározott (amíg a KATA módosítást nem vonják vissza) időre lezárnák a település legnagyobb, a közlekedés szempontjából centrális helyen lévő főterét.
Tegyük föl, de tényleg, hogy ugyanez történne mindenhol, minden megyében a kisvárosokban széles e hazában.
Csak egy pillanatra tegyük föl, de „tényleg”.
Mi történne?
Parragh önkritikát gyakorolna. Hollik, Tállai nem azt nyilatkozná, hogy a módosítás a KATÁSOK érdeke. Deák Dániel is visszavenne arcából az Egyenes Beszédben. Nem kellene az M1-nek kussolnia a tüntetésekről. Varga, Navracsics Brüsszelben elmagyarázná, hogy miért is tartja be mégis a magyar kormány az általa vállaltakat, miszerint társadalmi vita és konzultáció előz majd meg minden törvényjavaslatot, persze kiröhögnék őket.
Az is lehet, sőt valószínűbb, hogy a magyar Rendőrség rövid idő alatt szétoszlatná az tér-zárókat.
De ez még „föltevésnek” is illuzórikus álom: Magyarországon élünk, nyár van, iskola-szünet, a tanárok is „fizetéssel-nyaralnak” (Parragh szerint), a szolidaritás alig ismert fogalom errefelé.
Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.
Mert tegnap spontán tüntetés volt Budapesten. Az érintettek tüntettek. Néztem a sok elkeseredett és dühös embert a Margit híd pesti hídfőjénél. Hallgattam a sok spontán és okos beszédet, a lelkesedést kiváltó szavakat. Most nem voltam ott. A Fekete Nővérrel, a pedagógusokkal, az SZFE diákjaival ott voltam. (Pedig nem voltam-vagyok nővér, se pedagógus, még színinövendék sem.) Most is ott kellett volna lennem. Így, hetvenen túl is.
Mégsem mentem. Sejtettem a végét. Hogy befejezetlenül marad. Megint befejezetlenül maradt. Velem is, nélkülem is.
Még mindig nem vagyunk fölkészülve. Még mindig nem vagyunk szervezettek. Még mindig nem vagyunk eléggé dühösek amiatt, hogy teljesen kiszolgáltatottak vagyunk néhány akarnoknak.
Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.
Ma este megint tüntetés lesz. Amiről a „közszolgálatisok” megint nem fognak tudósítani. Majd utólag bemondják, amit megírtak nekik, fölolvassák a súgógépükről a rogáni szöveget, az se lesz baj, ha egy szó sem lesz igaz. A nézők, akik maradtak még, edzettek, meg fáradtak a munkától, melegtől. Ettől még lesz tüntetés. Össze fog gyűlni sok dühös ember. Elhangzanak majd beszédek is. Meg az is: KATA ne írjad alá! Mert ma már nem Jani van. Kata. Egyébként oly mindegy. Alá fogja írni.
Aztán megy minden a maga útján. A parlamentben most megalakult imacsoport elmondja majd első imáját. Az infláció is. A focisták, a kaszinótulajdonosok adókedvezményei is. A pelenka tb támogatásának a megszüntetése marad. A külügyi államtitkár fizetése viszont emelkedik. Atlétikai VB is lesz. Talán az Olimpiát is megpályázzuk. Mert a zsarnok így akarja.
Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.
Ma negyvenéves a legkisebbik fiam, mindjárt csapunk egy bulit. Thesszát is vinni kell majd utána sétálni. A paradicsomot is le kéne „szüretelni”. A hazudozás meg úgyis folytatódik tovább. Nélkülem is.
Ezt a bejegyzést nem akartam megírni, helyette talán kéne szerveznem egy tüntetést, itt, Pomázon, szolidaritásit, a KATÁSOK, a pedagógusok, az orvosok, az ápolók és sok mindenki más mellett. A körforgalomnál…
- 07. 13. szerda száznegyvenedik nap