(139.)

OLVASOK

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

Nagyon lassan haladok. Állandóan le kell raknom a könyvet. Föl kell állnom a fotelemből, járnom kell egyet. Rá is kell gyújtanom a pipámra. Thessza fejét is meg-meg simogatom. Aztán visszaülök. Újból a kezembe veszem a könyvet. Ami ma „kötelező” olvasmány lett.

„Valószínűleg azon sem gondolkodott, hogy az emberi faj végre nem alkot többé egységes egészet, ahogyan azt a Nyugat filozófusai, értelmiségijei, papjai és politikusai túl sokáig állították.” Mert megjöttek. Itt vannak. Megváltoztatják a világot. Menekülni kell. Előtte a halottakat hatalmas máglyákon el kell égetni. De „köztünk” is vannak olyanok. Ugyan olyanok. Akik várják őket. Sőt. Örülnek nekik. Majd keverednek velük. Azt akarnak. „Az ember soha nem szerette az emberiség egészét, a fajokat, a vallásokat és a kultúrákat, hanem csak azokat, akiket sajátjaként ismert el, a klánjához tartozókat, légyen az bármely nagy is…” – írja. Így is gondolja. Nemcsak ő. Az író. A magyar miniszterelnök idézi. Mint a bibliát.

Közben beviszik a Horthyt a magyar parlamentbe. Egy szobába rakják. Egyelőre. Aztán majd meglátják. A „házmester” ímmel-ámmal. Most nem határozott. Mintha várakozna. Mit lehet tudni. Hátha mégis. Mintha drukkolna is. Nincsenek véletlenek. Ezt megtanulhattuk már. A történelemből. A történetünkből. Már szurkolni sem lehet zászlóval. Ukrán zászlóval. Ukrajna nemzeti ünnepén sem. A biztonsági őr nem engedte. Mert csak magyar és litván zászlót lehet a magyar-litván meccsen lobogtatni. Ott a vélemény nem szabad. A biztonsági őr „törvényt” hozott. Azonnali hatállyal.

Én is „olyan” vagyok. Meg vagyok jelölve. Ki is vagyok jelölve. Nincs mese. Ez nem mese. „És leszállt az éjszaka.” Megjöttek. Velük együtt itt vagyok én is. Meg te is. Barátom. Te – talán – még nem tudod. Nem észlelted. Mert szerencséd volt. De vigyázz! Hiába. Már Németországban is félnek. Az M1 szerint.

Olvasok. Olvasom tovább. Közben jár az agyam. Azt még nem tiltották mag nekem.

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

2022. 08. 30. kedd egyszáz-nyolcvanhetedik nap

(138.)

A KABÓCÁ(I)NK

Már megint eltelt egy nap: „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság/ és egy nappal az élet is…”. Megint „semmi” nem történt velünk, éldegélünk csöndesen. Már besötétedett, egyre hamarabb érkezik a homály s vele a csönd is. Lefekszünk. Thessza is elcsitul, az ágyunk mellett ledől, fejét a mellső lábaira teszi, csak néha-néha kapja föl a fejét.

Süket csönd van.

Persze, nekem a csönd mást jelent: hatéves lehettem, amikor a mumpsz „megoldotta” a hallásomat, az egyik fülem „megnémult”, ez persze nem zavart abban, hogy megtanuljak gitározni, „hallásból” lejátszani a „Ha volna valaki”-t, de mára „Oda Buda”. Amikor el akarok aludni, egyszerűen a „jófülemoldalára” fordulok és már csak a süket csönd van és az elalvás. Akkor aztán akár ágyút is el lehetne sütni mellettem. Vagy mehetne akár a tűzijáték is.

De most nem fordultam arra az oldalamra. Így is csönd van. Egyszer csak elkezdődik. „Pzzzzzíííí” – hallom az „éneket”, aztán újra „Pzzzzzíííí”, hát rákezdtek ma is. A „kabócáink”. Talán mannakabóca, egy Cicadomorpha. Csak hím lehet. Csak ő tud „énekelni”. A hangot a potrohukon levő hártyák rezegtetésével okozzák. Így udvarolnak. És ha mégsem? Ha a gyerekeknek magyarázzák az életet? Hogy az milyen csodás, egyedi? Csak meg kell úszni a veszélyeket! Vagy éppen vitatkoznak egymással? Mert egyikük liberális, a másik meg konzervatív? És nem tudják meggyőzni egymást a kertbe beszálló migráns-mannakabócák veszélyességéről? Hogy azok majd elszeretik a kertben élő magyar rendes nőstényeket? Náluk is van egy „vezér-manna” vajon? És vajon Radnóti hallotta-e az éneküket Lager Heidenauban, Zugubica fölött a hegyekben…

Nem fordulok át a „jófülemoldalára”. Még nem akarok elaludni. Jár az agyam. Minden összekeveredik. Az előbb a kerten át átjött Margó és kissé dühösen, mégis mosolyogva kérdezte: „láttátok a Turult a tűzijátékon?”, majd visszasietett, mert nem néztük a „cirkuszt”. „A cirkusz és a kenyér összege állandó!” A kenyér ára már lassan ezer forint. Viszont a „Csirkefej”! Fantasztikus volt Gobbi Hilda a Spiró drámájában. 1986-ban. Mert akkoriban, az „egyre sivárabbá váló” szocializmusban, egy külvárosi lakóházban megöltek egy öregasszonyt. Előtte a macskáját is. Mintha nem is a múlt században történt volna. „A tűzijáték alatt a kenyér árának az emelkedése zavartalan!” Mégsem fordulok a „jófülemoldalára”.

Most elhallgattak. Nem hallom a „Pzzzzzíííí”-t. Lehet, hogy a nőstény „beadta a derekát”? EZ rövid udvarlás volt. Biztos a nőstény is „olyan” nöstény. Ezek szerint a mannakabócák között is vannak olyanok. De nem, megint megszólal a „Pzzzzzíííí”. Most nem zavar. Elmosolyodok. A sötétben is. De jó nekik! Vajon ők is ott ülnek „csillámló sziklafalon”? Ahol „Az ifju nyár/ könnyű szellője, mint egy kedves/ vacsora melege, száll…”? Beugrik Gyürei Vera néni, a gimnáziumi magyar tanárnőm képe és a vers i persze, aminek akkor nem minden sorát értettem, miért olyan szép az, hogy „Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!”? Talán most már értem. A mannakabócák megértették velem. „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”

Öregszem.

Mindjárt elalszom. Már megint eltelt egy nap. Megint nem történt semmi…

2022. 08. 28. vasárnap egyszáz-nyolcvanötödik nap

(137.)

KÖNYVEK

Egyszerre olvasok két könyvet. Néha így szoktam. Van, amikor az egyiket veszem elő, máskor a másikat. Párhuzamosan olvasom „őket”. Különösen olyankor teszek így, amikor … De mindegy is. Közben jár az agyam. Röpködnek a gondolataim. Megszűnik a világ köröttem. Csak a könyvek vannak. Benne a történetek. Amik persze nem hagynak nyugodni. Tovább gondolásra ösztökélnek. Kapcsolódó élményeket, borzalmakat kényszerítenek a mélyből felszínre. Bennük van az ember egész történelme.

Talán a jövője is.

Persze nem ugyanazt a jövőt láttatják. Vagy mégis?

Nem ugyanolyannak képzelik, Vagy mégis?

Egyik vagy a másik?

Vagy van bennük valami, ami egy irányba mutat?

Magyarázza egyik a másikat?

Csak a képzeletem játszik?

Az egyik jobban megérteti velem családom eredetét, történetét: múltját és jelenét. A másikból talán jobban érteni vélem, ők miért gondolkodnak úgy, ahogy. Az egyik dokumentum, a másik (talán) regény. Az egyik megvalósult, a másik…

Mindkettő az életről szól. Hogyan éltünk, hogyan éljünk egymás mellett. Mi emberek. Félünk és reagálunk a félelmeinkre. Ki így, ki úgy. Közben megcsaltattunk, becsapottunk. Két világ. Kibékíthetetlen világ. Kibékíthetetlenek?

Azok.

Nem lehetnek mások.

Kérdezem a rokont, aki hosszabb ideig dolgozott Afrikában, milyen volt ott, más kultúra, más szokások, sétálhatott-e az asszony egyedül és hidzsáb nélkül, szorongtak-e; „az akkor volt, nem volt még ez az őrület, meg nem véglegesen mentek oda, persze minden furcsa volt, mégis elfogadható, de voltak olyanok is közöttünk, a kint dolgozók közt, akiknek nem”.

„Őrület” – ízlelgetem a szót, amit persze előtte föl kellett szítani, ki kellett kényszeríteni, mert az emberek nem maguktól lesznek, válnak azzá. Ők akkor és ott elfogadták egymást. Egyik a másikat. A másik is az egyiket.

Persze a félelem. A belső pánik. Amikor nem értjük. Nem akarjuk megérteni. Amikor azt hisszük, a másik okozta. A másik okozza. És rögtön ütni akarunk. És ütünk is. Aztán visszaütnek…

Gondolkodni kéne. Előbb gondolkodni. Értelmezni a dolgokat. Megkülönböztetni a fontosát a lényegtelentől. Érezni a másik félelmét is. Megérteni azt is. Nem engedni az indulatoknak. Nem elfogadni azok gerjesztését. Akkor sem, ha „nagy” ember mondja…

A két könyv egyébként Herzl Tivadar Naplója és Jean Raspail Szentek tábora.

2022. 08. 24. szerda egyszáz-nyolcvanegyedik nap

(136.)

SZÁMADÁS – ESETT VAGY NEM ESETT, EZ ITT A KÉRDÉS

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

Tizenhárom évvel ezelőtt zavartak nyugdíjba. Nem akartam elmenni. Akkoriban próbáltak meghurcolni, besározni, „rossz híremet keltették”, a csahos-sajtó verte is köröttem a habot. Aztán elcsendesedtek, úgy gondolták-látták, „ennek már vége”. Persze megüzenték, te itt a szakmádban nem fogsz már munkát találni, ne is keress: „csak feküdjön nyugodtan…”.

Világéletemben öt-tíz évre terveztem előre. „Akarjon, Vámbéry bácsi!” – és én akartam is, cselekedtem a terveim szerint. De arra, ami 2010-ben és utána történt, arra nem készültem. Nem akartam nyugdíjba menni. Előszőr prüszköltem ellene, tagadtam a megváltoztathatatlanságát, időbe tellett, amire elfogadtam.

 Akkor leírom, kiírom magamból – határoztam el, nem hagyom, hogy belülről szétszaggasson. Talán a családi történetet kellene megírnom, az utat, ahogyan egy szlovákiai faluból eljutott Csömörre, majd tovább és tovább előre egy zsidó család – gondoltam. Kezdjük az én emlékeimmel, a velem történtekkel, aztán az majd kibomlik magától – morfondíroztam akkoriban tovább az ötleten. Kutakodtam, gyűjtögettem, még mindig gyűlik (ahogy „szaporodik az idegen anyag” is a fogamban), sokasodnak a családtagokkal a video-beszélgetések, de érzem: ez már „túl nagy falat” lesz számomra. Közben meg úgy változik, megváltozott a világ, benne Magyarország is: az sem hagyott nyugodni. Hát arról kezdtem el írogatni. Kezdetben a szakmámba vágó témákról, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nem a szakmai viták, véleménycserék korát éljük. Később, mintha napló lenne. Mert minden nap történt, történik valami. Veled, velem és persze (ha akarják, ha nem) velük is.

És írtam és írtam és írtam. Néha mesét is, „ártatlan beszélgetéseket” az unokámmal, egy osztály történetét, a HÉV megállóban a nincstelenek „HOTEL”-éről, a lakhely-nélküliek SPAR-nejlonszatyráról és könyv-olvasásáról is. Talán a szeretetről is Olyan naplószerűen. Meg másképp is. Egy kicsit ironikusan, olykor cinikusan, talán mosolyt is „görbítve” néha az arcokra. A véleményemet. A tehetetlenségemet. Azt vetettem papírra.

Nem nagy ügy. Néha bele-bele olvasok az „ezer oldalas mesébe”, a mesémbe.

Kinek írtam?

Miért írtam?

Változott valami? („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen…”)

Abbahagyom az írást, megtisztogatom a pipámat, aztán óvatosan, meggyújtom és megszívom. Érdemes volt? Hisz’ ma nem kérdés: „Lenni vagy nem lenni”! Ma arról ömlik a szó: „Esett vagy nem esett”; „Vette vagy lopta”; „Építse vagy ne építse közpénzből”; „Sírjak vagy röhögjek”!…

Sötétedik. Talán jön az eső. Talán a vihar. Thessza pihen, mindjárt megyünk sétálni.

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

2022. 08. 22. hétfő egyszáz-hetvenkilencedik nap