2022. augusztus hónap bejegyzései

NEM MEGY AZ AUTÓ

NEM MEGY AZ AUTÓ

 

Az istennek sem indul.

Mindent meg kell próbálni.

Motorháztető föl, nézelődés, drótok mozgatása.

Vissza a kocsiba, kulcs el, semmi.

Biztos az aksi.

Saruk a helyükön.

A rádió szól.

Nem az a baj.

Mi lehet?

Talán a motor.

Vagy a sebváltó.

Nem indul.

A francba.

Gumi-rugdosás biztos segít.

Most az sem.

Nagy a baj.

Nagyon nagy.

Nem megy.

 

Piszkos az ablak a kormány fölött.

Letörlöm.

 

Nem megy…

 

Nem ez a megoldás…

Vágod, haver?!

 

  1. 08. 30. keddegyszáz-nyolcvanhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(139.)

OLVASOK

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

Nagyon lassan haladok. Állandóan le kell raknom a könyvet. Föl kell állnom a fotelemből, járnom kell egyet. Rá is kell gyújtanom a pipámra. Thessza fejét is meg-meg simogatom. Aztán visszaülök. Újból a kezembe veszem a könyvet. Ami ma „kötelező” olvasmány lett.

„Valószínűleg azon sem gondolkodott, hogy az emberi faj végre nem alkot többé egységes egészet, ahogyan azt a Nyugat filozófusai, értelmiségijei, papjai és politikusai túl sokáig állították.” Mert megjöttek. Itt vannak. Megváltoztatják a világot. Menekülni kell. Előtte a halottakat hatalmas máglyákon el kell égetni. De „köztünk” is vannak olyanok. Ugyan olyanok. Akik várják őket. Sőt. Örülnek nekik. Majd keverednek velük. Azt akarnak. „Az ember soha nem szerette az emberiség egészét, a fajokat, a vallásokat és a kultúrákat, hanem csak azokat, akiket sajátjaként ismert el, a klánjához tartozókat, légyen az bármely nagy is…” – írja. Így is gondolja. Nemcsak ő. Az író. A magyar miniszterelnök idézi. Mint a bibliát.

Közben beviszik a Horthyt a magyar parlamentbe. Egy szobába rakják. Egyelőre. Aztán majd meglátják. A „házmester” ímmel-ámmal. Most nem határozott. Mintha várakozna. Mit lehet tudni. Hátha mégis. Mintha drukkolna is. Nincsenek véletlenek. Ezt megtanulhattuk már. A történelemből. A történetünkből. Már szurkolni sem lehet zászlóval. Ukrán zászlóval. Ukrajna nemzeti ünnepén sem. A biztonsági őr nem engedte. Mert csak magyar és litván zászlót lehet a magyar-litván meccsen lobogtatni. Ott a vélemény nem szabad. A biztonsági őr „törvényt” hozott. Azonnali hatállyal.

Én is „olyan” vagyok. Meg vagyok jelölve. Ki is vagyok jelölve. Nincs mese. Ez nem mese. „És leszállt az éjszaka.” Megjöttek. Velük együtt itt vagyok én is. Meg te is. Barátom. Te – talán – még nem tudod. Nem észlelted. Mert szerencséd volt. De vigyázz! Hiába. Már Németországban is félnek. Az M1 szerint.

Olvasok. Olvasom tovább. Közben jár az agyam. Azt még nem tiltották mag nekem.

Akkor is olvasom tovább. Végig kell olvasnom. Ha hányok is tőle. Akkor is. Talán megértem majd. Talán tanulok belőle. Hogyan gondolkoznak, miért úgy gondokodnak, látják olyannak a világot. Talán.

  1. 08. 30. kedd egyszáz-nyolcvanhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(138.)

A KABÓCÁ(I)NK

Már megint eltelt egy nap: „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság/ és egy nappal az élet is…”. Megint „semmi” nem történt velünk, éldegélünk csöndesen. Már besötétedett, egyre hamarabb érkezik a homály s vele a csönd is. Lefekszünk. Thessza is elcsitul, az ágyunk mellett ledől, fejét a mellső lábaira teszi, csak néha-néha kapja föl a fejét.

Süket csönd van.

Persze, nekem a csönd mást jelent: hatéves lehettem, amikor a mumpsz „megoldotta” a hallásomat, az egyik fülem „megnémult”, ez persze nem zavart abban, hogy megtanuljak gitározni, „hallásból” lejátszani a „Ha volna valaki”-t, de mára „Oda Buda”. Amikor el akarok aludni, egyszerűen a „jófülemoldalára” fordulok és már csak a süket csönd van és az elalvás. Akkor aztán akár ágyút is el lehetne sütni mellettem. Vagy mehetne akár a tűzijáték is.

De most nem fordultam arra az oldalamra. Így is csönd van. Egyszer csak elkezdődik. „Pzzzzzíííí” – hallom az „éneket”, aztán újra „Pzzzzzíííí”, hát rákezdtek ma is. A „kabócáink”. Talán mannakabóca, egy Cicadomorpha. Csak hím lehet. Csak ő tud „énekelni”. A hangot a potrohukon levő hártyák rezegtetésével okozzák. Így udvarolnak. És ha mégsem? Ha a gyerekeknek magyarázzák az életet? Hogy az milyen csodás, egyedi? Csak meg kell úszni a veszélyeket! Vagy éppen vitatkoznak egymással? Mert egyikük liberális, a másik meg konzervatív? És nem tudják meggyőzni egymást a kertbe beszálló migráns-mannakabócák veszélyességéről? Hogy azok majd elszeretik a kertben élő magyar rendes nőstényeket? Náluk is van egy „vezér-manna” vajon? És vajon Radnóti hallotta-e az éneküket Lager Heidenauban, Zugubica fölött a hegyekben…

Nem fordulok át a „jófülemoldalára”. Még nem akarok elaludni. Jár az agyam. Minden összekeveredik. Az előbb a kerten át átjött Margó és kissé dühösen, mégis mosolyogva kérdezte: „láttátok a Turult a tűzijátékon?”, majd visszasietett, mert nem néztük a „cirkuszt”. „A cirkusz és a kenyér összege állandó!” A kenyér ára már lassan ezer forint. Viszont a „Csirkefej”! Fantasztikus volt Gobbi Hilda a Spiró drámájában. 1986-ban. Mert akkoriban, az „egyre sivárabbá váló” szocializmusban, egy külvárosi lakóházban megöltek egy öregasszonyt. Előtte a macskáját is. Mintha nem is a múlt században történt volna. „A tűzijáték alatt a kenyér árának az emelkedése zavartalan!” Mégsem fordulok a „jófülemoldalára”.

Most elhallgattak. Nem hallom a „Pzzzzzíííí”-t. Lehet, hogy a nőstény „beadta a derekát”? EZ rövid udvarlás volt. Biztos a nőstény is „olyan” nöstény. Ezek szerint a mannakabócák között is vannak olyanok. De nem, megint megszólal a „Pzzzzzíííí”. Most nem zavar. Elmosolyodok. A sötétben is. De jó nekik! Vajon ők is ott ülnek „csillámló sziklafalon”? Ahol „Az ifju nyár/ könnyű szellője, mint egy kedves/ vacsora melege, száll…”? Beugrik Gyürei Vera néni, a gimnáziumi magyar tanárnőm képe és a vers i persze, aminek akkor nem minden sorát értettem, miért olyan szép az, hogy „Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!”? Talán most már értem. A mannakabócák megértették velem. „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”

Öregszem.

Mindjárt elalszom. Már megint eltelt egy nap. Megint nem történt semmi…

  1. 08. 28. vasárnap egyszáz-nyolcvanötödik nap

AUGUSZTUS 27.

Kásler Miklós (onkológus, 42845 Facebook kedvelő, ma 9 óra 17 perc) és Palkovics László (gépészmérnök, egyetemi tanár, … rendes tag, nem kompatibilis a Facebookkal) összedugta a fejét
– Laci, te, hallod-e?
– Mit, kedves Miklósom?
– Attila utódainak küldetéstudata, az ősök tisztelete azok az értékek, amelyekre alapozva Szent István létrehozhatta az Európában egyedülálló apostoli királyságot!
– Hogy mik vannak, szümtükkel, de Miklósom: biztos, hogy augusztus 20-án történt?
– Egészen biztos, Te Laci! Miért kérded?
– Most hallom: 27-e talán jobb lenne?! Akkor jobban meglátnánk „Attilában önmagunkat”, hogy MI „szkíták, hunok leszármazottjai és magyarok vagyunk”!
– Érdekes, ki kutatta ezt ki?
– Hát a Zoli gyerek, a Kovács, tudod, most a zOperitif Törzs vezére!
– Laci! Ez korszakos, száz évre ad muníciót!
– Szerintem ki kéne menned Mongóliába, megkutatni!
– Mondasz valamit.
– Akkor csirió, este, a pesti rakparton!
– Ott a helyünk!!!
2022. 08. 27. szombat egyszáz-nyolcvannegyedik nap

BOKRÉTA VAGY KAKASTOLL?

Az van, ami van. Mindegy, minek hívjuk. Nevezhetjük bokrétának is, de lehet kakastoll is. Ez van. Még…

 

Kikapott tegnap a Ferencváros. Egy ír csapattól. Nem nagy ügy. De továbbjutott. És kész. Több milliárdot kaszál már így is. Lehet, majd még többet. A Fradi a miénk. Magyar élcsapat. Legalább tovább jutott. Már megint egyedüliként. A magyar csapatok közül. Legalább egy legény ott van a gáton. Szeptemberben is. Ugyan az edzője azt nyilatkozta: „Nincs olyan ellenfél, akit szeretnék a mi csoportunkba”, de ez nem érdekes. Már ott vannak. Megint. Legalább. Mehet tovább a „cirkusz”. Majd megy is. A magyar foci meg ott marad, ahol van. A béka segge alatt. Onnan ki sem akar jönni. Így nem is fog.

Tulajdonképpen ég a pajta. Az árak az egekben, energia-pánik, háború a szomszédban, Olyan hiánya van a költségvetésnek, önállóan megszólal. 16 ezer tanár hiányzik a magyar oktatásból, át kell szervezni a magyar egészségügyi ügyeleti rendszert is, mert kevés az orvos. Már kínai boltok is bezárnak, lehúzzák a rolót, annyira nincsen vevő. Egyre nő a különbség a „fenn és az árokban” között. Kövér László meg „Százmillióért vesz hét Skodát”.

Van, aki (még) bírja. Jót beszélget a helyzetről. Egy-két „jaj” is hallatszik. Szitok is, csak halkan (hogy senki meg ne hallja). Nehogy „balhé” legyen. Annál rosszabb nincs. Káosz, anarchia, utca, atrocitás. „Ha ennél rosszabb nem lesz” …

 

Az van, ami van. Mindegy, minek hívjuk. Nevezhetjük bokrétának is, de lehet kakastoll is. Ez van. Még…

  1. 08. 26. péntek egyszáz-nyolcvanharmadik nap

KI A MAGYAR – CSAK KÉRDÉSEK

KI A MAGYAR? – CSAK KÉRDÉSEK

(A magyar miniszterelnöknek és követőinek)

AZ ELSŐK

 

Ki a magyar?

 

Aki a honfoglaláskor jött a Kárpát-medencébe?

És 900-ig meg is érkezett?

És aki „csak” 901-ben vagy utána?

Aki már akkor is itt élt és azután is maradt?

Csak, aki a „Hét magyar törzs” tagja volt?

Mindenki, aki akkoriban magyarul beszélt?

Vazul is?

 

Csak keresztények?

Vagy sámánisták is?

És aki nem volt se keresztény, se sámánista?

Mert pl. zsidó volt?

Csak később tért meg?

És aki később se?

 

Aki ismerte a rovásírást?

Aki félnomád életet élt?

És aki nem?

 

És aki később jött és itt maradt további „ezer” évig?

És akit betelepítettek?

És akit elüldöztek és mégis visszatért?

 

Aki akkor is itt élt, amikor kisebbségben maradt az „ország”?

És akik elárulták, mert számítottak a „júdáspénzre”?

Akik nem értek oda időre?

Dózsa György is?

És akik megkoronázták?

 

Hát a Ludas Matyik?

A Döbrögik is?

 

Akik kitántorogtak Amerikába?

Vagy csak az ’56-osok?

És akik nem jöttek vissza?

 

Csak az ő leszármazottjaik?

 

 

ÉS MA

 

Aki föl tud mutatni egy őst a családfájában?

És aki nem, de magyarul beszél, itt él, itt is akar élni a „magyarok” szokásai szerint?

Csak, aki keresztény az alaptörvény szerint?

 

És aki ezután jön és mindent vállal?

 

Csak, ha legálisan jön?

És nem gazdasági érdekből?

Aki nem volt-lesz kevert fajú?

Csak, aki keresztény volt és maradt is?

Vagy sámánista?

 

Nem baj, ha nem tud magyarul, csak megfizette a Rogánnak a letelepedési kötvényt?

Aki nem kisebbségi, mert a magyar nem lehet kisebbségi?

 

Aki ismeri Vörösmartyt, Petőfit, Vas Albertet is?

Adyt, József Attilát, Radnótit nem kell?

Alföldit se?

Mándokit kell, Zalatnayt, Tóth Gabit is?

Koncz Zsuzsát, Bródy Jánost viszont jobb, ha felejtik?

 

Akit a vészhelyzeti törvény befogad?

Aki, bár ősei nem éltek itt a Kárpát medencében, viszont bekerülhet a magyar labdarúgó válogatottba?

Vagy egy másikba?

Ha nem lesznek sokan?

Többen, mint az „igazi” magyarok?

 

Ki a magyar?!

 

teszem föl – újból és újból – a kérdést, mert nagyon zavar, irritál, nem hagy nyugodni, hogy a magyar miniszterelnök a Szentek tábora című (szerintem fasiszta indíttatású) könyvből idéz, merít erőt magának…

 

  1. 08. 24. egyszáz-nyolcvanegyedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(137.)

KÖNYVEK

Egyszerre olvasok két könyvet. Néha így szoktam. Van, amikor az egyiket veszem elő, máskor a másikat. Párhuzamosan olvasom „őket”. Különösen olyankor teszek így, amikor … De mindegy is. Közben jár az agyam. Röpködnek a gondolataim. Megszűnik a világ köröttem. Csak a könyvek vannak. Benne a történetek. Amik persze nem hagynak nyugodni. Tovább gondolásra ösztökélnek. Kapcsolódó élményeket, borzalmakat kényszerítenek a mélyből felszínre. Bennük van az ember egész történelme.

Talán a jövője is.

Persze nem ugyanazt a jövőt láttatják. Vagy mégis?

Nem ugyanolyannak képzelik, Vagy mégis?

Egyik vagy a másik?

Vagy van bennük valami, ami egy irányba mutat?

Magyarázza egyik a másikat?

Csak a képzeletem játszik?

Az egyik jobban megérteti velem családom eredetét, történetét: múltját és jelenét. A másikból talán jobban érteni vélem, ők miért gondolkodnak úgy, ahogy. Az egyik dokumentum, a másik (talán) regény. Az egyik megvalósult, a másik…

Mindkettő az életről szól. Hogyan éltünk, hogyan éljünk egymás mellett. Mi emberek. Félünk és reagálunk a félelmeinkre. Ki így, ki úgy. Közben megcsaltattunk, becsapottunk. Két világ. Kibékíthetetlen világ. Kibékíthetetlenek?

Azok.

Nem lehetnek mások.

Kérdezem a rokont, aki hosszabb ideig dolgozott Afrikában, milyen volt ott, más kultúra, más szokások, sétálhatott-e az asszony egyedül és hidzsáb nélkül, szorongtak-e; „az akkor volt, nem volt még ez az őrület, meg nem véglegesen mentek oda, persze minden furcsa volt, mégis elfogadható, de voltak olyanok is közöttünk, a kint dolgozók közt, akiknek nem”.

„Őrület” – ízlelgetem a szót, amit persze előtte föl kellett szítani, ki kellett kényszeríteni, mert az emberek nem maguktól lesznek, válnak azzá. Ők akkor és ott elfogadták egymást. Egyik a másikat. A másik is az egyiket.

Persze a félelem. A belső pánik. Amikor nem értjük. Nem akarjuk megérteni. Amikor azt hisszük, a másik okozta. A másik okozza. És rögtön ütni akarunk. És ütünk is. Aztán visszaütnek…

Gondolkodni kéne. Előbb gondolkodni. Értelmezni a dolgokat. Megkülönböztetni a fontosát a lényegtelentől. Érezni a másik félelmét is. Megérteni azt is. Nem engedni az indulatoknak. Nem elfogadni azok gerjesztését. Akkor sem, ha „nagy” ember mondja…

A két könyv egyébként Herzl Tivadar Naplója és Jean Raspail Szentek tábora.

  1. 08. 24. szerda egyszáz-nyolcvanegyedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(136.)

SZÁMADÁS – ESETT VAGY NEM ESETT, EZ ITT A KÉRDÉS

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

 

Tizenhárom évvel ezelőtt zavartak nyugdíjba. Nem akartam elmenni. Akkoriban próbáltak meghurcolni, besározni, „rossz híremet keltették”, a csahos-sajtó verte is köröttem a habot. Aztán elcsendesedtek, úgy gondolták-látták, „ennek már vége”. Persze megüzenték, te itt a szakmádban nem fogsz már munkát találni, ne is keress: „csak feküdjön nyugodtan…”.

Világéletemben öt-tíz évre terveztem előre. „Akarjon, Vámbéry bácsi!” – és én akartam is, cselekedtem a terveim szerint. De arra, ami 2010-ben és utána történt, arra nem készültem. Nem akartam nyugdíjba menni. Előszőr prüszköltem ellene, tagadtam a megváltoztathatatlanságát, időbe tellett, amire elfogadtam.

 Akkor leírom, kiírom magamból – határoztam el, nem hagyom, hogy belülről szétszaggasson. Talán a családi történetet kellene megírnom, az utat, ahogyan egy szlovákiai faluból eljutott Csömörre, majd tovább és tovább előre egy zsidó család – gondoltam. Kezdjük az én emlékeimmel, a velem történtekkel, aztán az majd kibomlik magától – morfondíroztam akkoriban tovább az ötleten. Kutakodtam, gyűjtögettem, még mindig gyűlik (ahogy „szaporodik az idegen anyag” is a fogamban), sokasodnak a családtagokkal a video-beszélgetések, de érzem: ez már „túl nagy falat” lesz számomra. Közben meg úgy változik, megváltozott a világ, benne Magyarország is: az sem hagyott nyugodni. Hát arról kezdtem el írogatni. Kezdetben a szakmámba vágó témákról, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nem a szakmai viták, véleménycserék korát éljük. Később, mintha napló lenne. Mert minden nap történt, történik valami. Veled, velem és persze (ha akarják, ha nem) velük is.

És írtam és írtam és írtam. Néha mesét is, „ártatlan beszélgetéseket” az unokámmal, egy osztály történetét, a HÉV megállóban a nincstelenek „HOTEL”-éről, a lakhely-nélküliek SPAR-nejlonszatyráról és könyv-olvasásáról is. Talán a szeretetről is Olyan naplószerűen. Meg másképp is. Egy kicsit ironikusan, olykor cinikusan, talán mosolyt is „görbítve” néha az arcokra. A véleményemet. A tehetetlenségemet. Azt vetettem papírra.

Nem nagy ügy. Néha bele-bele olvasok az „ezer oldalas mesébe”, a mesémbe.

Kinek írtam?

Miért írtam?

Változott valami? („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen…”)

Abbahagyom az írást, megtisztogatom a pipámat, aztán óvatosan, meggyújtom és megszívom. Érdemes volt? Hisz’ ma nem kérdés: „Lenni vagy nem lenni”! Ma arról ömlik a szó: „Esett vagy nem esett”; „Vette vagy lopta”; „Építse vagy ne építse közpénzből”; „Sírjak vagy röhögjek”!…

Sötétedik. Talán jön az eső. Talán a vihar. Thessza pihen, mindjárt megyünk sétálni.

 

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

  1. 08. 22. hétfő egyszáz-hetvenkilencedik nap

“MEGVÉD A KORMÁNY”

„MEGVÉD A KORMÁNY”

az erdőirtástól

az elszegényedéstől

a maffiaállamtól

a járványtól

Brüsszeltől-Sorostól-Gyurcsánytól

a fajkeveredéstől

az aszálytól

az energia-hiánytól

a tanár túlképzéstől

az idősek gyógyszer-túlfogyasztástól

gyógyászati eszközök használatától

az elöregedéstől

a színházba járástól

a szépirodalom olvasásától

a gondolkodástól

a határvadász-hiánytól

a háborúba-sodródástól

a túlzó kávé-fogyasztástól

a Velencei tótól

a Diákvárostól

az Európai Ügyészségtől

a forint elértéktelenedésétől

az túlzó élelmiszer-fogyasztástól

a statisztikai adatok értelmezésétől

a tanulástól

idegen nyelvek elsajátításától

a szolidaritástól

a bizalomtól

 

Vedd már észre: „Magad uram, ha szolgád nincs”.

  1. 08. 21. vasárnap egyszáz-hetvennyolcadik nap

A BESZÉD…

Te mész ki tudósítani a beszédről – szólt a fiatal újságíró-palántához a főszerkesztő. Néhány tanács arról, aminek benne kell lennie a cikkben: ezer év; keresztény Magyarország Európa közepén; tizenötmillió magyar; katona-nemzet; megvédtük és meg is védjük, akár keletről, akár nyugatról jön is a veszedelem; életünk árán is; kerül, amibe kerül; az Alaptörvényünk gránitból épült, mégis tudjuk változtatni; éljen és lobogjon a lobogónk; most ünnepelnünk kell, ha esik, ha fú, akkor is; ami jár, az jár nekünk; nekünk a balszerencse is kijár; mi erősek vagyunk; szépek is; egykor Szent István vezetett bennünket, most Orbán Viktor; össze vagyunk láncolva Európával, hát ide veled azt a láncot; mi húsz év múlva is azt akarjuk, amit ma akarunk; Kárpátalja és a Délvidék is velünk zúgja ..  a többit te is tudod – fejezte be a főszerkesztő.

Hű de szép beszéd volt – súgta magának a palánta és benyomta az M1 adását.

  1. 08. 20. szombat egyszáz-hetvenhetedik nap

(Kép: Index)