Harminc év börtön. Első fokon. Böjte Csaba nevével fémjelzett intézményben. Mert gyerekeket, éveken át erőszakolt meg és bántalmazott egy „alkalmazott”. Nem vették(???) észre. Böjte most nyilatkozott: Isten nevében neveljük, példa nélküli, ilyesmi ne történhessen meg a jövőben. Nem vették észre. Hm.
Böjtéről a Jean vicc jut az eszembe:
(130.)
ELKERÜLHETETLEN??!
Nézzük a sorozatot. Pontosabban én nézem a notebookomon, Thessza meg fekszik a lábamnál és csak néha-néha néz kérdően rám, amikor azokat a furcsa zajokat hallja a filmből. Nem szeretem a sorozatokat, nincs türelmem mindig várni a következő és a következő és a következő részre: meg aztán mindig ismétlődnek is, ugyanazt mondják el újra és újra, miért kell ezt csinálni, miért nem elég egyszer elmondani, ’oszt jónapot. Persze „értem én”, nem értenek az emberek a szóból, lassan esik csak le a tantusz, de amikor végre leesik…
Mindig bekövetkezik.
Mindig elérkezik.
Mégis: újból és újból föltesszük a kérdést, elkerülhető lenne-e?
És újból és újból megpróbáljuk megfejteni a titkot. Miért úgy történnek a dolgok, ahogyan történnek? Ki, mi okozza? Van benne nekünk is szerepünk, vagy „csak” elszenvedői vagyunk a folyamatoknak? És ha „összefognánk”?
Vagy mindenképpen eljön a „világvége”, mindegy, hogy ártatlanok vagy bűnösök voltunk, vagyunk-e?!
Nézzük a sorozatot, pontosabban én nézem, Thessza pihen, lóg a nyelve: ma megint nagyon meleg van, pedig még el sem kezdődött a nap.
„Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen” – hallom a sorozatból a főszereplőt, éppen visszaidézi gyerekkorát, meg akarja érteni testvéreit, szüleit, miért úgy történt, ahogy történt: ki is ő valójában?! Mindannyian, én is ezt kutatjuk, keressük: mi sem akarjuk, hogy olyan legyen? Mi volt „akkor” a legrosszabb? A kiszolgáltatottság? Talán, hogy nem értettük a miérteket? Ma is kiszolgáltatottak vagyunk, ma sem értjük a miérteket – és oda a „nagy dolog a gyerekkor” is. Sőt: már nincs előttünk a „nagy betűs” élet sem…
Könyvek hevernek az íróasztalomon: amott Vámos Miklós Sánta kutyája. Az életem története. Az életünk története. „A tűrés művészet, s tenéked volt módod e téren maradandót alkotnod” – morfondíroz magában (az akkor éppen) Solti Éva főhős-főszereplő, aki már leélte életét a XX. századi Magyarországon és még mindig keresi azt és vele keresem magam is.
De hát „kétezer éve” keressük!
Thessza nem keresi, fekszik a szőnyegen, fejét a két mellső lábán pihenteti, alig szuszog. Neki sokkal egyszerűbb, nem is bonyolítja túl: „a gazdi itt van, talán nem is olyan feszült, mint szokott lenni; ma is megvolt már a jutalomfalat is, a reggeli is; majd megyünk sétálni, vadászni is” – gondolja, nem kell ennél több.
Elkerülhető-e?! – zakatol bennem továbbra is a kérdés.
„Mindig dönthetünk másképp!” – jön a mondat a főszereplőtől. De mi a másképp? Honnan tudhatom? Kellenek, kellenének kapaszkodók nekem is, talán a jutalom-falat sem ártana néhanapján. De kitől is? Mi is lenne a „jutalomfalat”? Nem lenne elég, ha meglátnánk, ha meglátnám a jót, a szépet, a követésre méltót? Észrevennénk? Észrevenném? Thessza mindig észreveszi! Pedig neki „csak” gazdi van…
(129.)
UGYANAZ?!
Te voltál már úgy, hogy az első ugatás után tudtad, ennek nem lesz jó vége? – kérdeztem Thesszától kissé krákogva, mégis komolyan a reggeli sétánkon, de még csak nem is lassított, meg sem állt a kérdésemre, csak magasba emelt farokkal szaglászta tovább a kerítés-hasadékot, mert az előbb ott valami elsuhant, amit el kellett volna kapnia. Kicsit felgyorsulva a póráz rángásától lépkedtem mögötte, miközben tovább beszélgettem vele: „Eddig voltatok ti, most MI jöttünk, mi ezzel a baj, ugyanazt csináljuk, amit ti is, amit csináltatok volna megint, ha benneteket választanak a zemberek, de nem így történt, szerencsére” – mondta tegnap (is) nekem valaki, aki korábban talán a barátom volt, mára már hűvös távolságtartással, gyanakvó tekintettel közeledünk csak egymáshoz, mondtam tovább Thesszának, te mit „vakkantottál” volna neki? De Thesszát nem érdekelte más most, csak az a gyík, ami kijött napozni, de aztán gyorsan eltűnte magát, amint érzékelte kutyám érdeklődését. „Ha tehetnéd, köztünk lennél, de nem teheted, hát morogsz” – folytattam magamban a tegnapi beszélgetést és megint éreztem a gyomromban a kiszabadulni akaró gombócot, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.
Közben kilépett az egyik kapun egy ismerős: „régen láttam, jól van?” – szólított meg, „a másik kutyája?”, elment, sajnos – feleltem, „hát ez az élet rendje, mi sem élhetünk örökké!”
„Ez az élet rendje” – zakatol a fülemben a mondat, „egyszer fönn, egyszer lenn”, semmi különös nincs ebben, hát akkor? – kérdem Thesszától, de neki továbbra sincs kedve beszélgetni.
Tényleg „mi is ugyanolyanok voltunk”? Mi is a világot akartuk meghódítani, alig vártuk, hogy a miénk legyen: tanultunk, küszködtünk, oda akartunk kerülni, ahol eldőlnek az ügyek, ahol tenni lehet! Közben a falakat toltuk odébb, tabukat döntögettünk, és persze élveztük az életet, az ifjúságunkat. Nyertesek voltunk! Tagadhatatlanul nyertesek. Visszaéltünk vele? Csak éltünk vele? („Már mozdulatlanul lapult az indián,/ de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán/ s a szél forgatta még a puskaporszagot./ Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,/ s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár./ Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.)
Felnőttünk. Mára már megöregedtünk.
„Hisz bűnösök vagyunk mi…” – súgom most is, megint „is” magamnak, miközben Oszira gondolok a lihegő melegben, meg apámra, akik már nincsenek velem, de mégis, mindig. Micsoda terveim voltak, micsoda vágyaim, azt hittem akkor, enyém lesz a világ, nem lesz legyőzhetetlen akadály! Megoldom, tisztességesen megcsinálom!
Ugyanolyanok voltunk, mint most ők? Semmi különbség? Legföljebb abban, mi másban hittünk? Vagy abban sem?
Thessza most megáll, a sarokra érkeztünk, jön a gyalogos átkelőhely, tudja, meg kell állnia. Hát megáll. Neki a gazdi „parancsa” szent! Neki az a „HITE”!
Lassan megnyugszom. Nem: nem ilyenek voltunk. Én azt hiszem. Talán a gyerekeim is.
Hazaértünk, Thessza azonnal rohan a vízhez, a békánk éppen beugrik a kerti tavunkba…
Most nem Mikszáth.
Most nem reggeli.
Nem is pénzügyminiszteri.
Most ma van.
Most a külgazdasági és külügyminiszter nem reggelizik: bejelent.
Hogy KÖZÉPTÁVON megépül.
Ahogy a pedagógus életpályamodell is.
Talán mégsem úgy.
Ahogy az orvosi béremelés.
Talán mégsem úgy.
Harmincöt milliárd forintból.
Talán nem többől.
Ahogyan a stadionok épültek.
A csókosók „pofátlan végkielégítésével”.
Mit nem írok: hol van még a végkielégítés.
Lesz 600 új munkahely is.
Középtávon.
Ha lesz középtáv.
Már fa is van.
Pontosabban: fa van…
(Kép: mfor)
(128.)
ISPÁNSÁG
Ma reggel elmentünk Thesszával a patikába. Tegnap is voltam ott, de nem jártam szerencsével. Tulajdonképpen a tegnap délelőttöm úgy volt @ar, ahogy: megint hétre be a kórházba, nyolcra le is vették a vért, tízig sétáltam, mert a kezelő orvosom nem volt a helyén, tízkor vissza a kórházba, be a rendelőbe, ahol egy kedves doktornő azzal fogadott, „a doktor úr már a másik kórházban van, ott helyettesít, majd a jövő héten lesz, akkor keresse”, nyeltem egy nagyot és irány haza. tizenegykor zizeg a mobilom, fölveszem, „akkor jöjjön be, uram, várom” – szól a doktor, majd, amikor elmondom, hogy másfél óra múlva ott leszek, mert itthon vagyok, úgy elküld melegebb éghajlatra, hogy … A végén azt mondja, váltsam ki a receptjeimet a felhőből, ha valami gubanc lesz a szedés után, akkor keressem az ügyeletet… Szóval most azért vagyok itt, a patikában, mert tegnap elhajtottak, csak az egyik gyógyszer volt készleten, a másikat meg kellett rendelni, de azér’ fizessem ki, mert nem árthat az óvatosság, még a végén idő előtt „elpatkolok”, ők meg akkor habókra rendelték meg a gyógyszert. Most végre itt a gyógyszer (Thessza közben a patika előtt lefekszik és vár türelmesen), kérem, írja rá, mennyit és mikor kell az utasítás szerint bevennem, a patikus téblábol, egyre idegesebb lesz, „most dobtam ki a papírt, adja meg a tajszámát”, aztán minden rendeződik. Lassan több gyógyszert kell szednem, mint… Emlékszem, húsz évvel ezelőtt, amikor valami orvosi vizsgálaton kellett részt vennem(kötelező volt), kérdezte az orvos, mit szedek, én meg „röhögve” feleltem: „Bisekurin”-t, azaz semmit. Nem értette. Most én sem…
Meleg van. Nem esett már régóta. Minden sárga. Minden szenved. Thessza is a sűrű, fekete bundájában. Ostorcsapásként jönnek a hírek: oda ülsz, ahová én engedem, így a „házmester”; minek is kell az Európai Parlament, oszlassuk föl – ezt akarja megszavaztatni négy magyar parlamenti képviselő; hívják megint főispánnak, vármegyének – jött a rejtett javaslat a költségvetési törvény-javaslatban, de még az első éjszaka jogát nem kapta meg „Lölő”… Ez okozza az igazi szenvedést, nem a meleg! Basszus: az ispánhoz KIRÁLY kell!
Annyi bajunk van: háború van a szomszédban; az infláció az egekben; pánik az energia-piacon; pedagógust-orvost-rendőrt keresni kell; a kukákban újból egyre többen és többen „matatnak”; mi meg Vizes VB-t, Atlétikai VB-t, talán még Olimpiát is akarunk rendezni. Hát én nem akarok, de a „döbrögi-király” akar, engem meg nem kérdez.
„A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.”
írta a költő 1937 májusában. Most megint írhatná. Sajnos. „A munkásnak nem több a bére,/ mint amit maga kicsikart,/ levesre telik és kenyérre/ s fröccsre, hogy csináljon ricsajt…” – persze az „ispánok” „ispán-országban” ezt nem hallják, erre nem figyelnek oda…
Thessza elaludt a lábamnál. Nagyon melege van. Nekem is. Az időjárást is mi, emberek ba@tuk el, nekünk semmi nem elég. Mi nem értünk a jelekből, az „intelmekből”, csak saját magunkra figyelünk, csak az egyéni érdekünket lessük, hogy így a rezsi, meg úgy a rezsi, „nehogymá’” a magyarok fizessék meg a háború terheit, különben is: ami jár nekünk, az jár nekünk
És megy a süketelés, mert mehet.
Hol rontottuk el?
Hol rontottam el?
Thessza nem felel. Tovább alszik. Majd az esti sétán újra megkérdezem őt. Talán tudja…
Ünnepeltünk.
A kilencvennyolc évest.
Nem is kerek szám.
Mégis: tiszteletet parancsoló!
A négy testvérből ketten maradtak mára: a legidősebb most lenne száz, a legfiatalabb (apám) „csak” kilencvennégy.
Négyen voltunk: együtt nem értük el a háromszáz évet.
Torta, sütik, kávé, pezsgő és persze az elmaradhatatlan beszélgetés, emlékezés.
„Hogy is hívták a doktort Csömörön? Mari biztos azonnal mondaná” – így az ünnepelt.
Abban az évben született, amikor Vlagyimir Iljics Lenin meghalt; amikor – a Népszövetség egy évvel korábbi döntése szerint – Somoskő és Somoskőújfalu visszakerült Magyarországhoz; amikor Anglia elismeri a Szovjetuniót; amikor Hitlert öt évre elítélik, de még abban az évben kiengedik; amikor megalakul a Magyar Nemzeti Bank; amikor megalakul a magyar Fajvédő Párt; amikor bemutatják Walt Disney első filmjét, az Alice egy napját; az MTK(!) nyeri az NB 1-et; amikor született Aznavour, Méray, Zakariás, Szenes Iván, Jimy Carter …
„Ha féltem is, a helyemet megálltam -/ születtem, elvegyültem és kiváltam…” – mondhatná a költővel: vajon majd mi, az utódok, mondhatjuk majd vele?!
(127.)
„A VILÁG LEGJOBB DOLGA MAGYARNAK LENNI” …
Levágtam!
Pontosabban: levágtuk! A „kicsi” fiammal (negyven)! Már „söröztem” is, zuhanyoztam is, mindjárt elkezdem „ápolni” a derekamat. Nem nagy ügy: három-négy napig is eltart, közben nehéz lesz majd fölkelni az ágyból; elindulni és a járni; fölmenni az emeletre a hálóba lefeküdni; bárhova leülni – viszont utána megint minden egyszerűbb… Thessza a kerítésen belülről figyelt minket, a sövényvágó néha fölidegesítette, minket féltett a nagy zajban, de amikor bejöttünk, azonnal megnyugodott. Lefeküdt az árnyékba, onnan sandított ránk.
Én is ledőlnék. De majd egy kicsit később, ebéd után: visszaléptem ugyanis a „kisgyerekkorba”, akkor az alvás még nyűg volt, bezzeg most, nincs jobb számomra egy ebéd utáni szundinál. Érdekes: alig vártam annak idején, hogy fölnőjek, most meg visszavágyakozom a „nagydolog a gyerekkor”-omba.
Cefet meleg van! Thessza mégis hív sétálni, de most nem megyünk, majd később. Három napja délutánonként fix programom van: a Chessbomb oldalon élőben nézem (este nyolc-kilenc óráig tart) Rapport Ricsi játszmáit, Polgár Judit szóbeli elemzésével és persze a sakkgép értékelésével. Izgalmasabb, mint az OTP Liga bármelyik meccse. Nem is beszélve a színvonalról! De ma pihenőnap van, talán Madridban sétálnak a világ legjobb sakkozói. Akkor szabad a mai délutánom!
Holnap megyünk szülinapra! Apám nővére lesz kilencvennyolc! Viszem a kilencvenhatéves Gyuri bá’-t is! Többórás videó felvételeim vannak, ahol az életükről mesélnek, az elmúlt száz évről: honnan jöttek, hová jutottak; kik is voltak ők (és persze apám is). A csömöri „szép”, mégis nélkülöző napokról, Budapestre kerülésükről, a mozgalomba kerülésükről, aztán ’44-ről, a bujkálásukról, a munkaszolgálatról, Birkenauról, kitagadtatásukról, a szerencsés menekülésről. Nekik (nekünk) felszabadulásról, az újrakezdésről. Magyarságukról.
Aztán villan a képernyő: „a világ legjobb dolga magyarnak lenni” vezérgondolat köré kellene a magyar kultúrát szervezni – nyilatkozza Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója, aki egyben a Magyar Sakkszövetség elnöke is. Megint kezdik. Nem tudnak leszokni róla. Miközben a „magyar” Rapport Ricsit éppen cserbenhagyják. Szabó szerint a „kultúra identitásérvényesítő eszköz”, fegyver, amit a nemzetek közötti versenyben használni kell!
Holnap szülinapra megyünk. Biztosan beszélgetni fogunk az elmúlt száz évről is, a magyar emberek életéről, az ünnepelt életútjáról is. És vajon a többiek élete, a leszármazottak, gyerekek, unokák, dédunokák és a többiek élete ilyen lesz? Mi vár rájuk? Mire készüljenek? Nekik nem „térkép e táj”, ők tudják, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, remélem rájuk nagy szárnyát borítja majd „virrasztó éji felleg”.
Szabóról nem fogunk beszélgetni…
(126.)
„JÓSÁG?”
„Ma sem vághatom le a sövényt (szerencsére), vasárnap van, mégsem zúghatok a masinával a pihenőnapon, mit szólnának a mellettem lakó, élő nyugdíjas szomszédok” – hát marad a szokásos „tilitoli”: föltöltöm a kerti tavunkat (a múlt héten sem jöttek ki megszüntetni a szivárgást), egy kicsit teszek-veszek a kertben (azért nem kell aggódni, nem viszem túlzásba), megiszom a harmadik kávémat, aztán lehuppanok a gépem elé. Thessza sem találja a helyét, ma megint nagyon meleg van, ő meg „fekete bundában” bújik az árnyékba.
„Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém, amely/ csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel:/ néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen/ vagy mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken” – írta Babits Mihály 1920-ban, „A jóság dala” című versében „szomorún” érteni és érezni vélem hangulatát. »Nem tudok rossz emberek között élni«, – ezt meg közel száz éve írta Bálint György egy „pestkörnyéki asszony”-t idézve, aki felakasztotta magát. Hiába: ezek a programok a gépemen jobban ismernek engem, mint én magamat: ma nem ilyenekről akartam, akarok olvasni, mert ezt már Thessza is unja, de nem mutatja, mert melege van. Hisz az ember alaptermészete jó – bár elbizonytalanodom, mert Bálint is azt írta, „efölött már sokan vitatkoztak”, és még nem találtak perdöntő bizonyítékot sem erre, sem arra. „3,60 megint egy kiló kenyér, csak most már euróban” – olvasom a bejegyzést a Fecebookon, de mégsem borzadok el, nem szorul ökölbe a kezem, minek. Olvasom tovább Bálintot: „Minden jel amellett szól, hogy az ember jó is meg rossz is. Ha szabad még egy hasonlattal élni: eredetileg mindkét kéz egyformán használható. Később a nevelés a jobbkéz ügyességét és erejét kifejleszti, a balkézét pedig elhanyagolja. Ugyanezt fordítva is el lehetne képzelni, de bizonyos okok a jobboldal mellett szólnak. A jobbkéz tehát ügyes – az ember rossz. A baloldal és a jóság kiesik a számításból…” Azóta semmi sem változott! A rosszaság ment tovább a maga útján, a kilátástalanság továbbra is öngyilkossághoz vezetett, a „JÓSÁG” valahogyan mégsem akar utat törni magának.
„Megint ez a pesszimizmus” – néz rám Thessza, de azonnal válaszolok neki: „A vízbefuló is megsértődne, ha mentés helyett odakiáltanánk neki, hogy sürgősen énekeljen el néhány hangulatos népdalt…”
Kimegyek a kertbe, megnézem a tavi-liliomunkat, a nagy levelek lustán hullámzanak a gyenge szélben, amott éppen a békánk ugrik a vízbe, megijesztettem. Csobban egyet, de amikor hátralépek megint kiül napozni a levélre: jól érzi magát.
„Szombaton 14 ezernél is több menekült érkezett Magyarországra” – olvasom a hírt, de már nem is koppan.
Miért nem jók az emberek? „Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna… Talán később, ha javulnak a viszonyok. Talán ha majd megváltoznak a játékszabályok…” – írta Bálint, „de hát mi hozzuk azokat a játékszabályokat”, ordítanám, ha nem a szobámban ülnék Thesszával, aki már lábára tette fejét, talán el is aludt, de nem, föl-föl pislant rám, valamit érez a levegőben…
Hát ma sem vágtam le a sövényt…
(125.)
Ma le kéne vágnom a sövényt a kerítés mellett, de tegnap a játszótéren, amikor Erikkel és Krisztiánnal, a fiú unokáimmal játszottunk hamar elfáradtam, le akartam ülni az árnyékban egy padra, de a pad a napon volt, hát megpróbáltam megemelni és arrébb húzni, de pechemre le volt betonozva, hát mára S alakba görbültem, mint a delfin (igaz, a delfin a párzás előtt tesz így, én meg…), szóval megint halasztódik a „munka”. Thessza örül neki: nincs az a fránya zúgás, viszont a gazdi duruzsolva beszélget vele.
A meccsről beszélgessünk – kérdem, Thessza akkor elkezd élesen ugatni, szinte sivítóan vakkant olyankor, +szóval nem akarsz a meccsről beszélgetni, unod már” – gondolom, de akkor meglátom a postást, a vidéki kerti-kutyák „ősi ellenségét”, éppen bedob hozzánk egy újabb „megvédjük a rezsiszámlát”, s már robog is tovább a motorjával élén kutyaugatást okozva mindenfelé. Nem is a meccsről akarok beszélgetni, az már lejárt lemez, hanem a luxus-repülős utazásról, ami közvetlenül nem is kerül pénzbe, mert a Csányi fizeti, pontosabban az OTP ügyfelei, akik egyébként zömében adófizető polgárok is egyben. De mára már ez is lejárt lemez: azt mondta néhány évvel ezelőtt a FŐNÖK, márpedig Ő mindig ezzel fog menni, ha nem tetszik, tegyél róla. Nem tettél. Akkor coki.
Közben Thessza visszatér, vörös nyelve kilóg a vigyorgó pofájából, de inkább melege van, lehuppan velem szemben és belemélyeszti barna szemeit az enyémbe. Vár. Rendületlenül néz. Mi lesz már? – kérdik azok a szemek, szólalj má’ meg. „Jó, hogy nem vagy tanárnő Thesszám” – kezdek bele, „most annak is örülnél, ha nyugodtan lefekhetnél a szőnyegedre, az államtól több csontot biztosan nem kapnál, nem vagy te labdarúgó”. Thessza továbbra is csak néz, nem szól semmit, várja a folytatást: vajon fölemelem-e a hangom, vajon elkezdek-e dühöngeni, vagy csak megint a duma jön, semmi más. Csak a duma jön…
Közben fölugrik egy hír a notebookomon: „Navracsics: A kormány kész kompromisszumot kötni Brüsszellel az uniós pénzekért” – Navracsics, a „jó rendőr”, beleolvasok: a technikai részletekről jól haladnak a tárgyalások, a kormány hajlandó(???) változtatni a szabályokon, „engedményeket tenni”. Be@@arás! Mintha nem a korrupció ellen küzdene a „jó rendőr”, mintha lóvásáron venne részt, ahol alkudni lehet, mert sánta a ló, a fogai is szuvasak…. Azt is mondta a miniszter: „jelenleg nincs kényszer és nincs szükség az Európai Ügyészségbe való belépésbe”. Nincs. Addig persze a pénz se jön. De jól „mutat”’ itthon a tárgyalási készség. Nagy levegőt veszek, aztán kifújom, ennyire futja most.
De legalább Thessza fekszik nyugton tovább, ugye nincs semmi baja…
Már eltelt két nap. A „történelmi” tett óta. Mégsem csitul. Nem eresztik. Mindig fölböfögik. De hát azér’ „történelmi”. Csak természetes. A NER országában…
Most nem a meccsről fogok írni; arról már mondtak, írtak eleget: szép volt fiúk! Idegenben négy gólt rúgni, egy a VB-re kijutott válogatott ellen: nem semmi! Le a kalappal! Tényleg. Utána nem tudtam elaludni, forgolódtam: újrajátszottam a meccset. Ami aztán véget is ért. Hát elaludtam.
Szóval: nem erről szól ez a kis szösszenet.
Hanem ami azóta zajlik körülötte. Mintha véget ért volna az orosz invázió. És meglepetéssel fejeződött (volna) be…
Mindig voltak fenntartásaim a magyar sajtó elfogultságmentességéről. A sport-sajtóról nem is beszélve. Ami mára (megint) politika-vezérelt lett. És ennek megfelelően születnek a riportok, irományok, értékelések(?), javaslatok.
A meccsen a pályára lépő tizenöt labdarúgó közül, akik a magyar válogatottban pályára léptek Wolverhamptonban 28839 néző előtt, hárman játszanak csak az OTP Ligában. A többiek külföldön fociznak: német, angol és más bajnokságokban tanulják a szakmát. És persze keresik a pénzt. Amit itthon is keresnek az „itthon-ragadtak”. Ők se keveset.
De erről sem akarok most írni.
Akkor miről is?
Hát a „HAB”-ról.
A fölvert „HAB”-ról.
A Nacsáról, a (nemlétező) KDNP országgyűlési képviselőjéről, aki listába szedte, ki nem gratulált a „világraszóló sikerhez”. Meg a Kubatovról, aki szerint „a tegnapi győzelem jobban fájt a kommunistáknak, mint április 3.”. A „nemzetisportról”, ami szerint Sebes, Baróti, Mészöly, Rossi, mert hogy húsznál több győzelme válogatottal csak nekik volt (micsoda különbség: a korábbiak kik ellen érték el). Aztán Egerszegiről, aki Csisztunak adott interjújában azt monda: „„Magyarország képes megrendezni az olimpiát” …
Emlékszem, annak idején, még, amikor kosaraztam és veretlenül, száz pont feletti átlaggal megnyertük az NB III. bajnokságot kosárlabdában, aztán rögtön rá harmadikok lettünk az NB II-ben (közgázra jártunk, a többiek nem akartak följutni az NB I-be, mert akkor nem „buli” lett volna már), akkora bankettet rendeztünk, miénk lett a világ! Azt az örömöt nem lehet elvenni. Soha. De nem mentünk a rektorhoz, hogy jó lenne egy új csarnokot építenie…
„… már nem lehet letagadni, lesajnálni, megkérdőjelezni a magyar futballforradalmat…” – írja a Szöllősi libling, a „házi-barát”; vágod, haver?! Mert 44 év alatt egyszer kijutottunk az EB-re, néhányszor klubcsapatunk is fölkerült a csoportkörbe, mert néhány „bravúros” győzelmet arattunk?! Mi van a korosztályos nemzetközi porondon? Milyen anyagi háttérrel gazdálkodhat a magyar labdarúgás? El tudja tartani önmagát? Állami mentőövek (Tao pénzek, csókosok háttértőkéje, aminek nagy része közpénz, tévés közvetítési pénzek, állami vállalatok támogatása) nélkül is? Ugyan már: ne röhögtessenek…
Nem annak szánták. Komolyan gondolták, komolyan gondolják. Közben a pedagógusok béremelésére nem jut. A kórházi sorban állások megszüntetésére sem. Az olimpiára már – pofázásban – odaadták.
Hisz „ezt is” megszavaztuk.
Én nem, de nekem coki. A véleményem a kutyát sem érdekli. Nem mondok igazat: Thessza figyel rám, minden rezdülésemet érti. Igaz: nem ő a miniszterelnök…