Tegnap találkoztam egy barátommal, aki minden évben egyszer hazalátogat a tengeren túlról. Már vagy 20 éve ismerjük egymást, Ő már jóval megismerkedésünk előtt „elment új életet kezdeni” – ami szerencsésen sikerült is neki. Ilyenkor, mikor megérkezik, fölcsörgeti a régi játszótársakat telefonon, meghívja őket egy kávéra, ebédre, vacsorára. És közben jókat beszélget. Mi, tegnapra beszéltük meg az ebédet, én egy bécsi szeletet ettem tejfölös uborkasalátával. Ő is valami „egyszerűt” kért. A kerthelyiségben nem sokan voltunk: a több százéves fák árnyékában, madárcsicsergés közben mindenütt halkan folyt a diskurzus.

– jól nézel ki
– Te is alig változtál…
– hogy repültél, milyen volt az utad?
– egyre hosszabb, át az óceánon, így közelebb és közelebb a nyolcvanhoz, gondolhatod
– mégis jössz, minden évben
– persze, végül is más kintről és más bentről látni a dolgokat, két hétig magyarként Magyarországon és nem magyarként máshol
– és, a változások, szembeszökőek?
– mit mondjak: a nap ma is szépen süt, a Kerthelység, ahol vagyunk, kellemes, az emberek ugyanúgy sétálnak az utcán, mégis
– pedig, ahogy látom a közösségi oldalon, elég jól nyomon követed az itthoni eseményeket: nem elég kintről?
Tovább a folytatáshoz →