2017. február hónap bejegyzései

A gyilkos …


Bogár László megint megszólalt. Tudjátok: az árokparti „gyilkolós”, aki aztán azt mondta: kiforgatták a szavait!
Most megint „kiforgatják majd”! Mert újfent töpreng professzor Bogár, megint elmélkedően szól híveihez. Aszongya, bocsánat, azt írja ugyanis, hogy azért van minden felnőtt állampolgárnak szavazati joga a mai demokráciaértelmezés szerint, mert evidenciának tekintik: „… mindegyikük univerzálisan képzett és tökéletesen kompetens a társadalmi lét minden kérdését illetően …”; és mert ez szerinte nem így van, ezért fölveti „… miért nem jelenhet meg a gyakorlatban úgy, hogy nem feltétlenül ér ugyanannyit minden személy szavazata?”; miért nem vesszük tudomásul az emberi létezés legalapvetőbb jellegzetességét, a „szellemi hierarchia” létét! mert szavazni könnyű, mert véleményt nyilvánítani könnyű, ha nem párosul felelősséggel! (Hogy ezt az egész zavarosságot még leönti az SZDSZ ócsárlásával is, az már csak a professzort minősíti!)
Gondoljunk bele, csak egy kicsit, nem nagyon, mert arra mi, földi halandók, nem vagyunk képesek, arra csak a professzor úr képes, de mégis, tegyünk egy kísérletet: térjünk át a műveltségi jogon alapuló választójogra! (Persze ilyen alapon – csak –, visszatérhetnénk bármilyen, pl. életkori, vagyoni, nemi, vallási alapulóra is; de ezt most ne bolygassuk.) Azaz: vizsgáztassuk le a szavazni akaró állampolgár nebulókat, írjunk elő nekik kötelező tananyagot, olvasmányokat, iskolákat. A tananyagot Mészáros Lőrinc írhatná, lektorálhatná, adhatná ki jegyzetformában, a főúri család lehetne a vizsgabizottság, a diplomát a Récsőr-Tiborc kettős írhatná alá. Törvényt is lehetne alkotni róla, sőt az alaptörvényt, a gránitszilárdságút is módosítani lehetne és újabb bőrkötésű példányokban szétküldeni az oskoláknak. Vajna Timike férje – persze busás haszon fejében – orrán-száján reklámozhatná a tévéjében, a kaszinóiban, szervezhetné az utóvizsgákat is. Székelyföldön könnyített vizsgaanyag lenne, mert ott külhoni magyarok élnek: nekik csak a levélcímzést kellene elsajátítaniuk! Semjén Zsolt fehér lovon vinné ki nekik a bizonyítványt. Persze minden szavazás előtt speciális vizsgát kellene tenni, mert más „tudás” kell az olimpiai szavazáshoz, meg más a paksi szavazáshoz, a gyerekek éjszakai „buszoztatásáról” nem is beszélve! Persze: kivételeket lehet tenni: ha a legfőbb ember kérdezi a népét, arra lehetne vizsga nélkül is válaszolni; a nemzeti inzultáció (bocsi: konzultáció) mindenki számára szabad!
Imigyen töprengtem magányomban, amikor kettőt vakkantott Kyra, a kutyám: menjünk már sétálni!

2017. 02. 28.

Oscar! – Gratulált …


Wow! Két éven belül két Oscar-díj. Gratulálok Mindenkinek, aki részt vett az alkotásban // Wow! Two Oscars in two years. Congratulations to everyone who took part in the production of the movie.” – írta hajnalban, majd előre nyúlt és fölemelte a pálinkás poharát és leengedte a torkán a reggeli pálinkáját. Büszkén fölállt a foteljéből, nyújtózkodott egyet és kiment a fürdőszobába letusolni eltunyult testéről a nagy izgalmak okozta izzadságot.
„Wow!” – gondolom magamban, lehet, az önfeledten ünneplő nem érti a csíziót, nem látja a fától az erdőt? Nem veszi észre, hogy …
És akkor az eszembe jut mindenki Árpi bácsija, akit a gratuláló elárult, majd megpróbált megalázni, csak mert nem úgy dalolt, ahogyan Ő akarta! De amikor megjelent a temetésén, nem csend, néma tátogás, hanem „Édes Istenem”; „Szégyelje magát”; „Menjünk innen, de gyorsan, fúj” hurrogás kísérte.
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen Ő volt, aki kiadta a parancsot (egyetértett vele, nem akadályozta meg) a Népszabadság elnémítására, bedarálására, az internetről is lesöprésére, megszüntetésére, csak mert nem tetszett a hangja, a riportjai, a leleplezései!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen a Momentumosok is „persona non grata” lettek, kiközösítettekké tette őket, rájuk küldte a csahos kutyáit, csak mert nem „úgy” daloltak az olimpiai kánonban, ahogy énekelni kellett volna!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen nem kellett neki Alföldi sem, most meg már Jordán Tamás se, csak mert …
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti.
Hiszen az Erika nénik, akarom mondani Magyarország énekkar vezetője nem is értheti…
Még szerencse, hogy a gyerekek értik!
2017. 02. 27.

Már kihaltak?!

https://mno.hu/belfold/orban-viktor-a-momentum-az-uj-szdsz-1387430
„… Ki fogsz halni… Te nem vagy jó nekik. Gyanús vagy. Nem igen tudnak rólad semmi bizonyosat, de mendemondák és feltevések alapján gyanítják, hogy időnként megengedhetetlen módon vétesz a játékszabályok ellen.
Feltehető, hogy néha eszedbe jut, hogy kutya vagy, és nem alkalmazott vagy játékszer. Feltehető, hogy e pillanatokban nem parancsolódhoz vagy hű, hanem önmagadhoz. Feltehető, hogy ilyenkor önállósítod magadat, és saját törvényeid és hagyományaid szerint igyekszel élni. Feltehető, hogy néha a magad ura szeretnél lenni. Ezért kell kihalnod …” Bálint György: Farkaskutyák, (1940)

Csak azt akarták, hogy kérdezzék meg az embereket: akarják-e! És máris hazugok, hazaárulók, „eszdéeszes” ifjúsági szervezet lettek.
Csak azt akarta, hogy az egészségügyi dolgozókat is emberszámba vegyék! És öngyilkosságot kellett megkísérelnie.
Csak azt akarták, hogy a pedagógusokat is bevonják sorsuk intézésébe, hallgassák meg az ő véleményüket is! Ki lettek közösítve.
Nagy író volt itthon, írt egy indulatos, figyelemfölkeltő és figyelmeztető, utóbb „félreértelmezett” mondatot! Ezután védtelenné, kiszolgáltatottá vált, mert elárulták, nem védték meg az övéi (se)! Kanadába menekült.
És ők? Ők, egyszerűen élni akartak, nincs ebben semmi különös: csak jutni ötről a hatra. Nem is olyan rég, ők is emigráltak.
Így megy ez, ma Magyarországon, pontosabban: így nem megy Magyarországon!

2017. 02. 26.

Nyílt levél egy Közleményre, rádióban elhangzott interjúra …


Leírhatatlan, amit érzünk”: alig bírjuk szavakba önteni, mondatokká formálni. Mi, e levél aláírói ugyanis, hosszú évek óta – szótlan, néma méltósággal tűrve – élünk megbélyegezve, „komoly szégyen” -ben, „lejáratásban”; mi napról-napra vagyunk „ronggyá verve” és az „annyit érsz, amennyid van”, „47 ezerből is meg lehet élni” szívszaggatóan durva megaláztatásával eltiporva. Nekünk a „hatalmas veszteségek”, a „csak tűrjed tovább” mindennapos csapások; a „hazaáruló vagy” gyakori jelzőnk, de mi mégsem adhatjuk föl „semmilyen véghajrában a küzdelmet”; mi „nem sokkal a cél előtt” sem tudunk kiszállni (még ha sokat is gondolunk is rá), mert gyerekeink, unokáink vannak, és felelősségünk irántuk, irántatok! Nekünk óráról-órára van „szoros versenyünk”, naponta kell részt vennünk „végső megmérettetésen”, miközben tudjuk: esélyünk sincs a győzelemre!
Pedig mi (is) vagyunk Budapest, mi (is) vagyunk az ország: ami jó Budapestnek, az országnak; az jó nekünk is! De azt is értsétek meg: ami viszont rossz nekünk, ami tovább nyomorít bennünket: az rossz az országnak is, rossz Budapestnek is!
Hiszen mi neveltünk föl Benneteket, a győzteseket, hiszen mi is ott izzadtunk, küzdöttünk Veletek, hogy a legmesszebbre, a legmagasabbra tudjatok ugrani, repülni, hogy legyen hol edznetek, legyen miből erőt merítenetek, hogy vállalni tudjátok a megmérettetést.
De most minden erőnket meghaladót vártatok (volna) tőlünk! Azt hittétek, azt hiszitek még most is, hogy pályázati anyagok elkészítése, stadionok fölépítése, rengeteg pénz, anyagi és szellemi forrás befektetése egy álomba, egy illúzióba (egy budapesti olimpia megrendezésének talán-lehetőségébe) néhány év múlva sportosabb, boldogabb emberek megjelenéséhez vezetne. Nem látjátok, talán mert nem is akarjátok észre venni: megrokkant, az ereje végét járja az ország! Nem az, ahol Ti sétáltok, vacsoráztok, szórakoztok, nem az, ahol Ti éltek, hanem a másik, a többség Magyarországa!
Áltatva vagytok Ti is, és áltatjátok magatokat, áltatjátok híveiteket is! Mert a sport, a mozgás fontos, ahogyan fontos az egészség, a tanulás, az egymásra figyelés, a szolidaritás is. Amelyek – nemcsak a, a Himnusz fölhangzásának pillanataira – lehetnének nemzetegyesítők!
„Mindannyian tudjuk, hogy egy kudarc után sem szabad elveszíteni a hitünket”: ezért abban bízom, bízunk, hogy most talán mégis meghalljátok a kiáltásunkat, talán mégis újra-gondoljátok a budapesti olimpia megrendezésének a javaslatát, elfelejtitek a bornírt „álom-gyilkos” minősítést is, és hozzánk lépve, velünk együtt gondolva, ránk is figyelve, támaszkodva próbálunk majd egy szebb országot építeni!

Egyszerű budapestiek, vidékiek, öregek, betegek, munkanélküliek, állampolgárok
(lejegyezte: Radnai György)
ui: Minket nem kért, utasított sem miniszterelnök, sem pártfőtitkár, még csak frakcióvezető vagy párttá szerveződő mozgalom sem arra, hogy megírjuk és aláírjuk ezt a levelet
2017. 02. 24.

Visszalépés vagy Pseudocyesis (álterhesség)…


Már biztosan nem születik meg. Nem becézik, nem is mutogatják, a világ se jár majd a csodájára. Nem lesznek felejthetetlen pillanatai, kabalababái, jelei, kedvenc dalai se. Persze az is lehet, hogy meg se születhetett volna. Mert csak álterhesség volt: buta kitaláció. Az impotencia, az élhetetlenség, a családi konfliktusok takargatására. Mert ez egy ronda, durva, mocskos trükk volt csak – álomnak becézve.
Tulajdonképpen most már mindegy is. De legalább nem vettük meg a gyerekágyat…
Viszont az indulat, a gyűlölködés, a „meg nem gondolt gondolat” már megint belezabál a ’főztünkbe’, már megint kiszabadult: igaz, még nem az utcán van, még csak a parlamentben, a fővárosi közgyűlésben, a médiában, a nyilatkozatokban, az interneten van, de már megint „emberből emberbe szalad”.
Már megint követendő minta!
Csak nehogy még nagyobb baj legyen belőle!
Akkor most a tények: megjelent a 1093/2017. (II.22.) Korm. határozat „A 2024. évi XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paraolimpiai játékok rendezési jogáért kiírt pályázat helyzetéről”. Az Orbán Viktor s. k. által jegyzett határozat szerint a Kormány megállapította, hogy a szervezés nemzeti ügy (volt) és egyetértés kell(ett) a képviseletéhez; ez korábban megvolt; de ez fölbomlott és pártügy lett; ami az ellenzéki pártok bűne! Ezért esélytelen nyerni, vissza kell vonni a pályázatot!
Akkor tehát meghozták a döntést: mégse!
Ez rendben is lenne, mert a sánta kutya megint hamarabb eliszkolt a hazugság helyszínéről, és csak a szegény hazugság maradt ott pőrén a tett színhelyén, akarom mondani a házfalakon a plakátokon. Mert ott aztán dögivel hirdettek a jöttét! Persze volt már ilyen, hiszen a migráns népszavazásból is nagy verés lett, amiből csak újabb, még nagyobb és lemoshatatlan hazugság árán próbáltak a kiírók menekülni!
De akkor mért kell mégis tovább hazudozni az egyetértésről, a támogatottságról, a rendezés elnyerésének realitásáról; meg arról, hogy ez mennyibe kerül, milyen előnyös az országnak, a fővárosnak, a népnek; hogy csak nyerünk vele, mert ez aztán beindítja a motort, meg a gól-lövő csukák is újra jó lábakra kerülnek …
De akkor mért kell tovább hazudozni? Mért kell hazaárulónak minősíteni embereket, csak mert véleményüket nyilvánították? Mért kell „hányni”, csak mert egy kérdésben többen mondtak nemet, mint arra számított a Kormány? Mért kell megint háborús retorikai fokozatba kapcsolni, ellenséget kreálni, csak mert nem megy el az olimpiai láng Felcsútra, mért kell gyávának minősíteni mozgalmakat, miközben a minősítők rohannak ész nélkül a budira?!
A gépezet megint beindult: a megmondóemberek megint megmondanak; a házimédiák megint papagáj-kommandóként szuperálnak; az interjúalanyok megint fölolvassák a papírt, amiből megtudják a véleményüket…
Elvetélt? Nem bírta kihordani?
Nem: ez álterhesség volt!
2017. 02. 23.

„Rendezzük meg” …

 Anya, nekünk is kéne egy nagy kerti-partit rendeznünk
 Ne bomolj, apus: hova, mikor, minek, miből?
 Megérdemeljük, már annyi helyen és annyiszor voltunk kerti-partin, mi vagyunk a legsikeresebb kerti-parti látogatók, most már végre mi jövünk, ez nekünk is kijár, a többieknek is meg kell ezt érteniük
 De apus, nekünk nincs is kertünk, csak egy kis hátsóudvarunk a szemeteskukáknak meg a kóbor macskáknak
 Előre hozzuk az udvar átépítését, úgyis beszéltünk már róla, hogy milyen szép és jó lenne
 Ez igaz, apus, de csak úgy, két kávé mellett cseverésztünk róla, egyikünk se gondolta komolyan az átépítést
 Nem baj, akkor is előre hozzuk, én már beszéltem is a szomszéddal, tudod, a Lajossal, Ő annyi mindenhez ért, meg benne van a négy legjobb tereprendezőben, itt a környéken, látatlanban csinált egy gyors tervet is, már néhány millióból ki is jönne, persze ebben nem lenne Áfa, mert azt tudod, megoldanánk
 Te, apus, megvagy teljesen veszve?
 A kajapénzből már adtam is neki, hogy tervezze meg az egészet, aztán…
 Most már elég: beszéljük ezt meg nyugodtan, ebbe a gyerekeknek is lenne beleszólásuk
 Szerintem ezt Ők is megértik, mert ez össze fogja hozni a családunkat, ez olyan lesz, mint a nemzetegyesítés, és ez mindent megér, mert ebből lehet építkeznünk
 Tudod mit lehet ebből a nagy összeborulásból csinálni: veszekedést, leégést
 Te anyus, most mért bontod föl a konszenzusunkat, a közmegegyezésünket, már a kávét is megittuk
 Hagyd abba, apus, ennek semmi értelme: se pénzünk, se kertünk, nézd meg: hogy néz a lakás, festeni kéne, a nyílászárokat is lecserélni; a drága mama is beteg, ide kellene vennünk, magunkhoz, neki is kéne egy ágy, meg az orvosa is sokba kerül; aztán ott vannak az unokák is, folytassam?
 Hát nem érted, anyus, ez akkora erőt adna nekünk a jövőre nézve, hogy csak na, tele lennénk vállalkozó kedvvel, ötletekkel, hiszen idejönnének hozzánk a vendégek, akik …
 Most már aztán tényleg elég legyen, apus
 Te nekem ne magyarázz, anyus: én hordom a nadrágot, itthon, nem bújok a szoknyád mögé
 Akkor a vitát lezártuk, momentán nem rendezek erről a kérdésről népszavazást…

2017. 02. 22.

A bizalmasa lettem …


Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) motoz a padláson. Az agyam, az agyam az viszont jár, nem hagy nyugodni.
Megint jött a telefon. Hogy kiírták, lehet pályázni, a listát majd küldik, az összekötő nevével együtt. A szokásos módon intézzem: szervezzem a kimaradó pályázókat is, a jutalékokat is rendezzem, ahogy eddig is. Szóljak, akinek kell a mieink közül, most megint mosógép, hűtőszekrény, meg ilyesmi cseréjére lehet pályázni, meg a lakásfelújításokra. Most a Dunántúl lesz a miénk, nem kell új céget bevonni, mehet a múltkori módon. Ez most nem lesz akkora durranás, de itt nem a „kis pénz, kis foci” elve érvényesül, itt minden forint – forint: szaporodik, aztán osztódik. Már gondoltam is egyszer arra, hogy végig-gondolom, mennyi helyre is jut, de aztán elvetettem: jut is, marad is; itt nincs helye az irigységnek. Meg aztán jobb, ha nem tartom nyilván, még fejben se. Mert a gondolat-rendőrség még oda is befészkelheti magát. Még ha a mieink is! Szóval: akkor indítom ezt is.
Ez a héten már a harmadik telefon volt. Fölgyorsultak az események, alig győzöm. Még szerencse, hogy már rutinná vált az egész, bezzeg, amikor kezdtem, először de szar volt. Azt se tudtam hogyan, kivel, mennyiért. Hogyan is volt? Talán pálinkáztunk egy ebéd előtt, vagy kávéztunk a Fő utcán lévő kávézóban a Pistinél, vagy söröztünk a meccs szünetében, igen, emlékszem már, söröztünk. Azt mondta, lenne itt néhány lehetőség, élnünk kéne velük, át kellene váltanunk most már nagyobb ügyekre is, ezek a kispályás dolgok nem érik meg. Én néztem csak magam elé, nem egészen értettem, mit akar, de hát mégiscsak Ő a Főnök, Ő tudja, mit akar. És mikor azt kérdezte, belevágunk-e, persze, hogy azt mondtam neki, hogy bele! Így kezdődött.
És ennek már 7 éve!
Az elején mindentől féltem, semmit se értettem: mért kell annyi céget alapítani, meg a beszélgetni Lajossal, eladni meg venni ismeretlenektől, tárgyalni még ki sem írt pályázatokról. Úgy kerültem a sajtót, mint a leprásokat, azt se tudtam, mit mondjak, ha kérdeznek valamit. Még jó, hogy az Árpi annyit segített! Most meg, benne vagyok, szügyig: „nézhető, jó jobboldali tévét akarok”. A felét se értem, mi történik, az adóbevallás is latin, hiába segítenek. De mégis, a fene érti, mégis: úgy megy minden, mint a karikacsapás: még dél sincs és „… már két céggel és sok ezer hektárral…” gazdagodtam megint!
És ez így megy, minden nap! Csak föl ne ébredjek!
De mégis, egyszer csak fölébredtem: semmit sem értek, ja, lehet, hogy álmodtam az egészet?!
Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) zörög a padláson. Az agyam, az agyam az jár, nem hagy nyugodni.

2017. 02. 20.

Fodrásznál …


Kivágódott a Pláza fodrászatának, a Schwarzkopf Professionalnak az ajtaja és berobbant a helyiségbe egy ötvenév körüli férfi. Helló mindenkinek az asszony vásárol benn és elengedett mert én csak zavarom de sokáig nem maradhatok csak egy percet kérek és egy centi vágást a hajamból és már rohanok is – hadarta el egyszuszra, és sürgetően kezdett kopogni a vendégeket fogadó hostess pultjánál. Kilences vagy lehet tizenegyes is a gépi vágás, csak gyorsan – folytatta tovább, majd hirtelen körülnézett és mosolyogva mondta: ott van egy üres szék is, oda lehuppanok és már jöhet is valaki vágni. Tele volt az üzlet, többen várakoztak is és türelmesen olvasgatták az asztalról fölvett lapokat, de most mindenki fölkapta a fejét: na, most mi lesz? A férfi elhelyezkedett a székben, mindkét karját a karfára helyezte, megigazította a hasán a szétnyíló ingét és újra belehangoskodott az éterbe: akkor, jönne már valaki, nem érek rá, megöl az asszony, ha nem érek vissza hozzá időben.
A pult mögött ülő hostess, aki valójában a fodrászat vezetője, bérlője volt, idegesen körülnézett, vajon hogyan reagálnak a várakozó vendégek a helyzetre, nem tudta eldönteni, mi lenne a jobb: előre engedni ezt a fószert, vagy vállalni a konfliktust, a balhét is és rendreutasítani a férfit. A dolgozó lányok idegesen hol a palira, hol meg a főnökasszonyra pillantottak, miközben kezükben az olló szélsebesen csattogott a vizes férfifejeken. A háttérben közben halkan szólt a Boney M Greatest Hits CD-je, de ez most mégsem hatott nyugtatóan. Na, mi lesz már – harsant megint a férfi, és ekkor a főnökasszony intett az öltözőből éppen kilépő fiúnak, csináld és hangosan ennyit mondott csak: sietünk!
A fiú odalépett a székhez, a férfire terítette a világoskék leplet, eligazította a nyakánál, kiválasztotta az egyik ollót, akkor kezdhetjük – kérdéssel följebb mozdította a férfi fejét és hozzáfogott. De aztán szép legyek, mert nem állok meg a lábamon az asszony előtt, ha elront valamit – harsogta, és levegőt sem véve folytatta, olyan legyen mint a Kövér Lacié mert Ő a kedvencem meg az asszonyé is csak nekem nincs kackiás bajuszom meg nekem a másik oldalon van a választék! A fiú, aki már lerakta az ollót és beigazította a hajvágó borotvába a kilences kést, olyan lesz – válaszolta, és gyorsan elkezdte vágni a férfi haját. Szeretem azt az embert mert olyan egyenes szókimondó igazi magyar nem olyan mint az a sok libsi mitugrász áruló akiknek még az olimpia sem kell – dörögte túl a Boney M-et, na, kész van már? A fiú csattogott még egy kicsit az ollóval is, aztán fogta a kefét, lesöpörte a levágott hajat a lepelről majd a férfi arcáról is: kész!
Na, akkor isten, isten – és fizetés nélkül kirobogott a fodrászatból.
Még öt perc se telt el…

2017. 02. 19.

Nem ugyanaz …


„… Orbán Viktor miniszterelnök és Tarlós István, Budapest főpolgármestere péntek este hosszabb megbeszélést folytatott a budapesti olimpiai pályázat további sorsáról – tájékoztatta az MTI-t közös közleményben Szűcs-Somlyó Mária, a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs igazgatója és Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke.” „Az Országházban lezajlott tárgyaláson megállapodtak abban, hogy jövő szerdai ülésén a Fővárosi Közgyűlés és a kormány is külön-külön áttekinti a helyzetet. Ezt követően – még szerda este, de legkésőbb a csütörtöki nap folyamán – Orbán Viktor és Tarlós István újból találkoznak, és megvitatják a további szükséges teendőket – áll a sajtófőnökök tájékoztatásában.”
Az ország és a főváros első embere találkoztak, ahol valószínűleg emberek életéről, generációk sorsáról beszélgettek és kétórás kávézás, pogácsázás és eszmecsere után döntöttek a teendőkről. A részletek nem tartoznak a nagyérdeműre, a népre, a polgárokra; nekik majd csak el kell viselniük a döntés következményeit. A kommunikációs igazgató és a sajtófőnök láttamoztatta a kiadandó kommünikét, majd fölhívták a háttérmegmondó embereket, szakértőket, trollokat és beindították a gépezetet.
Egyébként a találkozóról, a döntésről, a várható fejleményekről sehol semmi hivatalos konkrétum nem jelent meg!
Ez olyan, mintha a Paris Saint Germain – Barcelona meccsről, a meccs után, de még másnap sem jelenik meg az eredmény, a góllövök nevei és az edzők nyilatkozatai a visszavágó várható kimeneteléről.
„Vagy szerda este még vagy csütörtökön legkésőbb találkozunk újra miniszterelnök úrral, és akkor megbeszéljük, eldöntjük, hogy mik a, hát hogy is mondjam, etikai és praktikus alapon is kívánatos lépések olimpia-ügyben…” – nyilatkozta Tarlós, ami semmivel sem konkrétabb, de még szellemesebb sem a „… Súlyosan el fogok gondolkodni a pályázat visszavonásán … ami pontosan azt jelenti, hogy súlyosan el fogok gondolkodni a pályázat visszavonásán” közlésén. Persze ezen senkisem botránkozott meg, mert a sajtó munkatársai már hozzászoktak a „Nincs logika, csak!” válaszokhoz.
266151 aláírás ide, vagy oda, nem érdekes! Ők akkor is összedugják a fejüket egy sötét, elfüggönyözött, TEK által ellenőrzött parlamenti szobában, és úgy döntenek, ahogyan akarnak: pontosabban, ahogyan Orbán Viktor akarja.
És ehhez senkinek semmi köze.
Előtte Lengyel Laci nem találkozott Gyurcsány Ferenccel. Akkora balhé tört ki a létre se jött beszélgetésből, mintha a Duna eltérítéséről, a főváros Felcsútra helyezéséről vagy a romániai magyarok autonóm köztársaságának a kikiáltásáról (nem) lett volna szó!
Értitek, mert én nem!

2017. 02. 18.

Képzelt beszélgetés egy képzelt rendezésről …


 Alapító atya úr, akinek már az ükapája is alapító, a Magyar Olimpiai Bizottság alapító-elnöke volt, hogy van?
 Köszönöm a kérdését, ami ebben a politikailag kiélezett és áthatott világban nagyon jól esik, khm, de honnan is jött Ön?
 Innen az utcáról, az aluljáróban fölállított, rendőrökkel körülvett, védett és ezért elzárt, alig megközelíthető stand mellől, ahol gyűjtögetjük az aláírásokat a budapesti olimpia megrendezéséről, pontosabban a nem-megrendezéséről szóló népszavazáshoz
 Szóval, akkor maga egy ilyen, hogyan is mondjam: „… az olimpia egy eszköz saját politikai ismertségének a növelésére…” típusú emberféle?
 „Csak” egy budapesti polgár vagyok, aki aggódik egy kicsit a gyerekei jövője miatt
 És ebben én mit tudok segíteni?
 Hát, Kuratóriumi elnök úr, Budapest 2024 Pályázati Bizottság védnöki testületének tagja úr, az olimpiai projekt nemzetközi nagykövete úr, szakközgazdász bankár úr, nem is tudom, talán elég sokat
 Kezdje csak
 Akkor még egyszer nekifutok, hogy van, kedves egykori öttusázó úr, aki majd csak az aláírásgyűjtés lezárása után lesz hajlandó az olimpia budapesti megrendezéséről érvelni?
 Miközben természetesen jól vagyok, visszautasítom a tendenciózus, politikai tartalommal is bíró kérdését: az Olimpia szent dolog, azt nem szabad alantas politikai célokra fölhasználni!
 Értem, akkor most Ön szerint arról van szó, hogy az olimpia megrendezésére való jelentkezés nem politika, hanem nem is tudom: milyen döntés volt?
 Civil: ÉN kezdeményeztem „2005-ben Magyarország 15 meghatározó vállalatával és több mint 100 közismert személyiséggel közösen … a BOM (Budapesti Olimpia Mozgalom) elnevezésű közhasznú civil egyesületet”, létrehoztuk és elkezdtük szervezni a pályázatot
 Aha, értem, aztán ez a kezdeményezés úgy dagadt, mint a jól előkészített kelt tészta
 Mert igazi civilek voltunk, csak a szent célt néztük, semmi mást
 Értem: AEGON, CONCORDE, IBM, Keler, KPMG, MET, PWC, Telekom, mint civilek, aranyos; aztán persze „váratlanul” és „véletlenül” jött a „2016. évi LVIII. törvény a XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paralimpiai játékok pályázatáról és rendezéséről”, benne a kormány garanciájával; majd a Ríoi Olimpián a főember nyilatkozataival, hogy ezt mi is meg tudnánk, még jobban is képesek lennénk, ide nekünk a lehetőséget
 Na, jó, ez igaz, de a Kósa tanár úr az ATV-ben mégis azt mondta, hogy ehhez nekik annyi közük van, mint a Diósgyőr focicsapatának az összeállításához
 Segítsen nekem: van olyan kérdés e világon, ami nem bír politikai tartalommal?
 Persze hogy van, csak most erről nem akarok beszélni
 Akkor most már tényleg áttérhetünk arra a kérdésre: minek akarunk olimpiát rendezni?
 Ne ugorjuk ilyen gyorsan át a népszavazás kérdését: vegye tudomásul, hogy ugyan egykor ÉN is akartam, de most már nem tartom aktuálisnak a népszavazás megrendezését, már túl vagyunk azon, hogy ilyet le lehessen bonyolítani
 Tényleg? Mert maguk, „néhányan” eldöntötték, hogy legyen Budapesten olimpia, ezért már nem időszerű megkérdezni az embereket, mint más jelentkező városokban megtették
 El akarjuk kerülni a blamázst
 A blamázst, azzal, hogy nem lesz népszavazás, ez még viccnek is gyenge, ha ezt a Bödöcs hallaná…, miért nem kezdeményezték maguk a népszavazást, még korábban, akkor most nem lenne politikai felhangja
 Nem volt rá pénzünk se, meg hagyományunk se
 Nem is értem a válaszát, megismételné?
 Nem volt pénzünk arra
 Azt hallottam, de nem értettem, de most már értem, hogy megismételte
 Ha érti, akkor rendben
 Mondja: és akkor is, minek nekünk olimpia?
 Egyesíti majd a nemzetet
 Mit csinál?
 Egyesíti, ezért nem szép, amit maguk csinálnak: elárulják a nemzetegyesítést
 Aha, egyesítés, ahogyan egyesegyesítők akarják, ha más nem úgy akarja egyesíteni, akkor áruló
 Ez érzelmi közelítés, ami nagyon jó közelítés
 Az árokpartján is, ahová annyian kiszorultak?
 Nem értem, amit mond: az olimpia majd gazdaságélénkítő, gazdaságfejlesztő lesz, és akkor majd több fog lecsurogni alulra is
 Tudja mit, inkább ne csurogjon: már eddig is sok csurgott, nem is volt benne köszönet…

2017. 02. 17.