(a Krónikás 4. rész)

Ilonka lerakta a kávéját és oldalra pillantott, ahol – egy kisebb csoport közepén – a „Sas” állt. Mintha kedélyesen beszélgetnének, de Ilonkát nem lehetett becsapni, ugyan nem hallott semmit az eszmecseréből és legalább tíz méter távolság volt közöttük, ennek ellenére is észrevette, hogy valami nem stimmel, észlelte a feszültséget a résztvevők arcán: a „Sas” is idegesen kitolta a nyelvét, ahogyan a kígyók is szokták, de rögtön vissza is húzta a szájába. Amikor ezt már harmadszor is megismételte, Ilonka közelebb lépett az értekezőkhez, fölvette a szemkontaktust, és éreztette a „Sas”-sal, hogy ott van, ha kell közbelép. Berci is azonnal ott termett, és idegesen jobbra-balra tekintgetett. A társalgás most egy pillanatra abba maradt, mindenki áthelyezte testsúlyát az egyik lábáról a másikra, majd zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Onnantól már Ilonka mindent hallott: csak a megkezdett és jól beetetett témákat nyomjuk, ne kezdjünk most újba – folytatta nyilván az abbamaradt vitát a korábban Lexus terepjárójából kiszálló, majd az egyik öreget leütő, a másikat hasba rugó, de „nem közszereplő”, próbaidőre bocsátott fontosság. Kellenek az új ügyek is, akkor tudunk egyre többekhez, mindenkihez szólni – vetette közbe a, mint mindig, most is elegáns fácán-vadász, ezért jó ötlet Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat létrehozni. Akkor most a „Sas” előadásáról beszélgetnek – gondolta Ilonka, és lopva a kezében lévő papírra pillantott, amin rajta voltak az előre megbeszélt hozzászólók, megfelelő sorrendbe csoportosítva, mert semmit nem akartak a véletlenre bízni. Ez a vita sehogyan se illett bele a mai programba, ezen már régen túl kellett volna lépniük, nem szabadna újra elővenni, amit már lerendeztek – fűzte tovább gondolatait, és már értette is a „Sas” idegességét. Tőlem maradhatnak a régi témák, vagy föl lehet vetni újakat is, de mindig keményen, határozottan, soha egy centit se hátrálva, semmit sem belátva, az ellenség sátániságára mindig rámutatva kell cselekednünk – hallotta most a bajuszától nemrégen megszabadult „köteles beszédestől”, a pulpitusról körmösöket osztogatótól. Az ötödik a körben, a letelepedési kötvényes törvényalkotó, aki nem veti el a rövid helikopteres utazásokat sem, nem szólt semmit, hallgatott, mint mindig, várta a végkifejletet. Ekkor Ilonka megbökte Bercit, rámutatott az órájára, amit a megbökött azonnal megértett, odasündörgött a Sas” mögé, egyet krákogott, és a „Sas” már közbe is szólt: folytassuk – és már ott is hagyta a társaságot és elindult az U alakú asztal rövidebb részéhez, ahol csak egy karosszék volt, és leült a főhelyre!
Egy perc se kellett és már mindenki a helyén ült, egy pisszenés se hallatszott, némán várták a folytatást. A jóllakottság csöndes derűvé szelídült; akinek kellett, befelé, hang nélkül nyelte le az utolsó falatokat, próbálta elnyomni gyomra elégedettségének föltörni akaró hangját és legyűrni az álmossággá bódulását. A „Sas” ránézett a papírjára, semmit nem kellett mondania, senkire nem kellett rámutatnia, csak a kezével intenie, az első hozzászóló pontosan tudta, hogy most ő következik, kezdheti. Ilonka ránézett a nyolc gyorsíró kislányra, azok mozdulatlanul, mint a vadász, ki „Vár felajzott nyílra gyors vadat…”, kezükben ceruzával figyeltek. Ilonka elővette a másik papírját, megkereste „az első hozzászóló” oldalt és komoron várta, hogy minden a leírtak szerint fog-e elhangzani. Soha nem hangzott el más, mindig szó szerint a leírtak, mégis benne volt mindig a feszültség a levegőben, mert ilyenkor a szereplő, a hozzászóló akár rögtönözhetett is volna, akár történelmet is írhatott volna, aminek beláthatatlan következményei keletkezhettek. Persze erre is voltak vészforgatókönyvek, de azokat senki sem szerette. De most sem történt galiba!
A fő történész fölállt, ránézett a „Sas”-ra, aki kis fej-bólintással megadta az engedélyt és a díj és megbízás-halmozó, számos elvetélt kezdeményezéssel előálló „múlt-formáló” – soha meg nem állapíthatóan, valamerre néző – hozzáfogott: teljesen egyetértek azzal, mert elérkezett az ideje annak, hogy a nemzetet apátiába süllyesztő, liberális eszméken alapuló mozgalmak helyébe egy igazi, magyar, keresztény Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat hozzunk létre. Mert „Hol senki nem álmodik többé a jövőről, vad s fékevesztett lesz a nép…”, írta a nagy, német író egykoron, ezért most egy olyan mozgalmat kell elindítanunk az útjára, amely a mi, magyar, Európát mindig óvó, védő múltunk méltó bemutatásával formálja a jövőnket, ezért azt csak pontosan és szépen, ahogyan azt a nagy költő is írta, kell újra alkotnunk. Ennek a Mozgalomnak föl kell tárnia és csak azt kell föltárnia, ami jó volt a, ami követendő volt a múltunkban, mert az szolgál okulásunkra, mert milyen szép is annak idején, hogy elődjeink vezetői „Ostor kell a lónak, gyeplő a szamárnak, vessző a bolondnak hátára…” elv szerint irányították az országot, és milyen messzire jutottunk az évezred alatt – fejezte be mindenki megelégedésére szolgáló hozzászólását a fő-történész. Ilonka egy kicsit megnyugodott, az elhangzottak szó szerint megegyeztek a leírtakkal.
Most a „Sas” enyhe biccentésére az egyik nehézatlétikai szövetség elnöke jelentkezett szólásra, ahogyan azt előre meg is beszélték. Ilonka most nyugodtabban nézett körül, nem számított önállósodásra a szónoktól, közismert volt lojalitása, elkötelezettsége bárminemű feladat iránt, ami a fönnállót erősítette, még ha az neki, nemegyszer nehézséget is okozott. A probléma mindig abból keletkezett, hogy az elnök – a nyakán sohasem tudta begombolni az ingét – saját szavakkal is színezni akarta mondanivalóját, ami komoly félreértésekre adott okot. Ilyenkor a nehézatlétikai szövetség elnöke kirobogott a stúdióból. De most ilyesmi nem fordulhatott elő, mert egyrészt nem voltak vitapartnerek meghívva a rendezvényre, másrészt jó-előre kioktatták az elnököt, hogy elég lesz, ha fölolvas! Ilonka nem is figyelt a hozzászólásra, csak az elejét hallgatta meg, és látta, hogy a szónok tartja magát a kötelezettségéhez: mert ez a mozgalom segíthet „… minden fontolgatás, habozás és érzelgősség nélkül gyökeresen kiirtani a mételyt. Hogy közben esetleg egy-egy ártatlan ember feje is lehull…”, istenem – dörögte a tokás ember a hallgatóságnak. A „Sas” elmosolyodott, a teremben egyből frissebb lett a levegő, élénk nevetgélés kezdődött, ami a szimpátia egyértelmű megnyilvánulása volt.
És ez így folytatódott tovább, még három órán keresztül, szünet nélkül. A végén, amikor már csak ketten maradtak a teremben, Ilonka fáradtan, mégis elégedetten dőlt hátra a székében, Bercivel gyorsan ellenőrizték a megjelenő, rövidke hírt és a képeket, kijelölték az esti híradókban szereplő szakértőket, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
A megjelent MTI kommüniké rövid volt: „Ma délelőtt megalakult az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom, melynek vezetését a fölkérésre elvállalta a felcsúti kisvasút meghosszabbításáért küzdő labdarúgó szakember.”

2017. 01. 15.

(a Krónikás 3. rész)

A szünetben Ilonka nem ment a büfé-asztalhoz, ahol, pogácsák, téliszalámis, kaviáros, marhahúsos szendvicsek, kókusz-gombóckák sokasága, az asztal végében 4 termoszban kávé várta az előkelőségek sáskahadát, amit ki-ki a szokásai szerint ízesíthetett. Ilonka az ablakhoz lépett, hogy láthassa a „Sas”-t, mert amikor a helyzet úgy kívánta, segíteni kellett neki. Miután az előkelőségek Herendi-tányérkáikat telerakták ínyencségekkel, hátra-léptek az asztaltól, és kis szigeteket alkotva élénken beszélgetni kezdtek egymással. Érdekes módon, ezeknél a szigeteknél mindig különböző rangú emberek álltak össze: a fókuszban a legmagasabb sarzsival rendelkező meghívott állt, és evés közben mindenki őt figyelte; valahogy mindig úgy adódott, hogy a többiek föl is tudtak nézni a középpontban állóra: talán egy kicsit meggörnyedtek, vagy térdből, esetleg gerincből egy kicsit megroggyantak, de mindig sikerült. Persze az étkezés közbeni társalgásnak külön technikája volt, ezzel azonban nem mindenki rendelkezett, ami miatt hol egy megcsócsált lazacmaradék, hol egy agyonrágott marhaszelet darabka pottyan le egyesek szájából a parkettát beborító vastag szőnyegre, hol meg a szétfröccsenő nyál tapadt rá a beszélgetők zakójára, ingére, nyakkendőjére. De ez, a napokon át tartó, véres, zsíros disznótorokon edződött résztvevőket csöppet sem zavarta; teleszájjal is mondták a magokét. Itt, a szünetben nem a hallottokról folyt a diskurzus; nem az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom megalakítását bejelentő beszédet elemezték, dehogy: mindenkinek előre megvolt a terve, hogy kivel és miről fog egyeztetni, egyezkedni, üzletet kötni. Ez a szünet, és benne a teleszájjal zajló beszélgetés fontosabb volt, mint maga az esemény; nagyobb jelentőséggel bírt, mint egy tenisz parti a Margitszigeten, vagy egy közös szaunázás a Danubius Health Spa Resort Margitsziget Szállodájának a legendás szaunájában, pedig ott aztán tényleg milliárdos bizniszek köttettek. A szünet a szövetség-kötések, az árulások, az erőviszonyok átrendezőségének az ideje és a terepe volt.
Ilonka félszemmel rögzítette a szigeteket, hogy ki-kivel és meddig tárgyalt, aztán melyik másik társasághoz lépett, (erről utóbb mindig beszámolt a „Sas”-nak), de másik szeme mindig a „Sas”-on volt. De most nem kapott jelzést, a beszéd leírt szövegét már régen Berci fogta a kezében, még nem indult el eligazítani a hangyáit, hogy mit „zanzásítsanak” az beszédből. A nyilvánosság elé kerülő szövegváltozat már régen készen volt, a képek, videók is elkészültek már; de a végső döntést a megjelenésről majd a második, a szünet utáni megbeszélések, hozzászólások ismeretében hozzák meg. Mert, ha ott valaki disszonáns hangon szól, esetleg bátorkodik önálló hangot hallatni, nem beszélve arról, hogy kritikai észrevételeket tesz a bevezető előadáshoz, az azonnal a kiretusálás áldozata lesz, visszamenőleg még a meghívottak listájáról is lekerül.
De még tart a szünet, még a „Sas” nem jelzett, hogy ideje lenne folytatni…

2017. 01. 12.

(a Krónikás 2. rész)

Hirtelen kinyílt az ajtó és berobbant a Berci, nem kérdezett semmit, csak rápillantott az órájára, az 4 perccel mutatott többet, mint a meghirdetett megbeszélés kezdési időpontja volt, két perc, míg átérnek a Nándorfehérvári terembe, tehát éppen idő van, ránézett Ilonkára, ami azt jelentette: lehet indulni. Ilonka visszamosolygott rá, és már nyomta is le a közvetlen telefon gombját, visszaengedte, majd még egyszer lenyomta. Ez volt az egyezményes jelzés a „Sas”-nak, most már ténylegesen el kell indulni az értekezletre. Mindketten nyugodtan várakoztak: a „Sas” mindig tudta, mit csinál, mennyit várakoztatja a közönséget, azokat a marionettfigurákat, mert mindannyian azok voltak a kezében. De azok nem haragudtak ezért, sőt, megtiszteltetésnek, kitüntetésnek vették, hiszen nagyon jól megéltek belőle. Igazándiból: csak azok éltek nagyon jól, akik marionettbábukká váltak: akaratnélküli, mindenkor rángatható, bármire késztethető, kényszeríthető, különös figurákká. Ilonka magában elmosolyodott, mert tudta: ő is az.
Közben nyílt az ajtó és megjelent a „Sas”. Nem nézett se jobbra, se balra; határozott léptekkel elindult a titkársági szobán keresztül a másik bejárathoz, ami egy kis szobába vezetett, átment azon is de mielőtt lenyomta volna a másik kijárat kilincsét, egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, zakója legfelső gombját begombolta, amitől az lejjebb kissé szétnyílt, váratlanul hátrafordult és odaszólt Bercinek: a Putyinnál ilyenkor a másik teremben bejelenti az őr, hogy jön az elnök, erre ott mindenki föláll és akkor nyílik ki az ajtó; ezt nálunk is meg kellene csinálni – és már fordult is vissza az ajtóhoz, és akkor már tényleg lenyomta a kilincset.
Bent nyomban abbamaradt a halk zsivaj, mindenki azonnal fölállt a helyéről, tekintetét a „Sas”-ra szegezte, aki körülnézett, mintha keresne valakit vagy ellenőrizné, hogy mindenki a helyén van-e, kigombolta a zakója legfelső gombját (amitől a zakó rögtön öt ujjnyira szétnyílt és láthatóvá vált az egyik gombjánál kitüremkedő gyűrött fehér ing), majd komótosan leült. Megvárta, míg mindenki elhelyezkedik, kezébe veszi a tollát és várakozóan a „Sas”-ra tekint. Ilonka nem a nagy, huszonnégy székes asztalhoz ült le, hanem az egyik falnál álló kis-asztalhoz, ami mögött már ott ült a nyolc gyorsíró-kislány, mindegyikük előtt öt-öt ceruza, és várták, hogy fölhangozzék a beszéd.
A mai feladatunk az, hogy zászlót bontsunk! – vágott rögtön a közepébe a ”Sas”, ezért meghirdetem és elindítom az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmamat! Az idő, a széljárás nekünk kedvez, ezért végre a saját utunkra léphetünk, a saját utunkat járhatjuk, nem kell pillantásunkat minduntalan nyugatra vetni, elég lesz, ha csak a kelet felől érkező szeleket figyeljük – dörögte érces, bár néha-néha megbicsaklott hanggal a „Sas”, de olyankor fejével előre biccentett, és szemével már-már hamiskásan, de inkább sunyin kikacsintott az ablakpárkányon békésen turbékoló galambokra. Ilonka kipirult arccal nézett körül a teremben, és azt látta, hogy a vezető kormányzati tisztviselőknek, államtitkároknak, polgármestereknek, szakértőknek, de még a gyorsíró lányoknak is a szemében szikra lobban, mindenki lezser testtartása egyszer csak megváltozik: az izmok megfeszülnek, a levegő fölforrósodik és az arcvizek, dezodorok, olcsó és drága parfümök testnedvekkel összekeveredett illata, már-már szaga elnyomja a légkondicionálóból kijövő levegő frissességét! De ez senkit nem zavart, senki nem kapkodott levegő és víz után, mert a lelkesedés, a buzgóság mindenkit magával ragadott.
A történetet ÉN írom, a Jelen az Enyém, a Múlt sem lehet a másé, és azt akarom, hogy a Jövő is az Enyém legyen – zúgtak tovább Ilonka fülébe az ismert szavak, ezért már most, azonnal hozzá kell fognunk a Jelen egyértelművé tételéhez, semmissé kell nyilvánítanunk mindent, ami nem a miénk, nem rólunk és nekünk szól, olyan törvényeket kell hoznunk, amelyeket nem lehet megsérteni, még azoknak sem, akik „a jog előtt minden ember egyenlő” törvényekhez vannak szokva – harsogta most már a „Sas” egyre magasabb és vékonyabb hangon, és már nem lesznek civilek, magánemberek, csak „a lázadás évének szereplői”, mert a 2017. év az lesz, és Én az élére állok, mert csak így lehet majd a jelent egyértelműen „megszövegesítenünk”, a jövőt legendámmá formálnunk! Most ezen gondolkozzatok el egy kicsit, igyatok meg egy kávét, aztán majd folytatjuk.
Nem szokott, de most mégis kitört a taps, mindenki fölpattant a helyéről és egymást hátát kezdte el ütögetni. A zaj kibírhatatlanná vált hirtelen, Ilonka szeméből egy könnycsepp indult el fényes csíkot hagyva maga mögött agyonsminkelt arcán.
2017. 01. 11.

(A képzelet szüleménye)

A „Sas” berepült a fészkébe – szólt bele a gégemikrofonjába a TEK főhadnagya, Ilonka viheti a reggeli indító pálinkát, innentől a tiétek. Rendben, vettük – jött azonnal bentről a válasz, látjuk, Ilonka már elindult.
És ez így megy minden reggel, amikor a „Sas” megérkezik.
De ez a mai nap különösen nehéz lesz – morfondírozott magában Ilonka, miközben ellenőrizte a pálinka hőfokát, ami természetesen 17 C fok volt; kitöltötte a tulipán virágára emlékeztető, kehely alakú, alul öblös, felfelé szűkülő szájú pohárba és rátette a tálcára, azt próbálta egyenesen tartani a kezében, ma nagy értekezlettel kezdünk. Meg van hívva mindenki, aki csak számít: a fényről, meg a háttérből is; a nevesek, meg a névtelenek is. Tulajdonképpen mindenki onnantól kezdve létezik, hogy meghívottja ezeknek a szeánszoknak – gondolta tovább a dolgokat. Ezért azután, amikor híre megy, hogy megint lesz szeánsz, alig lehet bírni a telefonokkal: kik lesznek itt, hányan lesznek, mi lesz a téma, rövid lesz vagy hosszú ideig fog tartani – folytatta az elmélkedést Ilonka, és ez most, a szeánsz reggelén még elviselhetetlenebb lesz, mert jönnek majd az érdeklődő, aggódó kérdések a meghívottak titkárnőitől, hogy a „Sas” ideges-e vagy mosolygós, mire számítsanak. És olyan még nem volt, hogy valaki nem jött volna el: még ha a halálán volt, féllábbal a koporsóban, akkor is a végén megérkezett.
Mert itt dőlenek el a dolgok. Ezért itt kell lenni. Benne kell lenni. A jegyzőkönyvben. Ami persze nincs. De hivatkozni lehet rá!
Persze ez sem így van. A dolgok nem itt dőlenek el.
A dolgok már korábban, a „Sas” fejében lerendeződnek – gondolta tovább Ilonka, már ott végérvényesen a helyükre kerülnek. Az ellen meg úgysincs apelláta. Ez az esemény már csak előadás: a „Sas” újabb, nagy alakítása lesz. Amolyan jutalomjáték zajlik majd: nézők, és nem szereplők bevonásával. Mert domborítani, azt mindig szeret, azt mindig kell. Anélkül nem élet az élet; anélkül élvezet-nélküli lenne a világ. Ezért van mindig itt a házi-fotós, meg a házi-operatőr is, meg a doktor úr, a Publikum Rádióból is mindig itt van, meg nyolcan jegyzetelnek még gyorsírásban. Amit utána sor-számoznak és 30 évre titkosítanak ugyan, és elrejtik mélyen a TEK Levéltárak legmélyére: kutathatatlanul. Hír meg úgy lesz belőle, mert az lesz belőle, ahogyan azt a végén a „Sas” mondja. Ebben nem lehet hiba. Meg kép is csak tőlük, a háziaktól lehet. Vége annak a világnak, hogy karzatról „ámátőrők” lőjenek képeket. Pláne nem az ilyen szeánszokon!
De még nem kezdődött meg az előadás, most érkezett meg éppen a „Sas”, már bevittem neki a pálinkát, most egy fél órát nem zavarhatja senki, ez az Ő félórája. Se titkár, se telefon, hívhatná a Trump vagy a Putyin is, még őket se szabad bekapcsolni. Most a pálinka félórája és a beszéd színezése zajlik. Ez a „Szent félóra”!
De persze én már láttam a beszédet: nekem kellett leírnom. És a lényeg, az már nem változik, az ott van a papíron, legfeljebb poénokkal még színesedik, kiegészül. Amiken mindig olyan jót mulat a „Sas”. Meg persze utána a hallgatóság is. Naná, majd döbbenten néznek maguk elé: többet se lennének meghívva, annyi szent! Mert utána mindig rám kérdez, hogy milyen volt, meg kinek, hogy tetszett. És persze tetszett, mindig, mindenkinek tetszett! – zárja le hirtelen gondolatait Ilonka, mert nyílik az ajtó, valaki kérdi, hogy hova kell mennie.
Szóval ez most nagyot fog szólni; ez megint olyan „hónapokig csak erről lehet beszélni” kinyilatkoztatás lesz: egy újabb mérföldkő! De persze melyik beszéde nem mérföldkő, melyik nem tankönyvekbe kívánkozó megnyilatkozás?! – gondolta tovább Ilonka, mégis, ez most mindegyiken túltesz majd, meglátjátok!
Az elmúlt napok feszített tempóban zajlottak: a véglegesnek most a tizenkettedik változat bizonyult, a többit már be is zúzták, mind egy szálig; korábban volt olyan is, hogy csak a huszadik változat környékén találták el a megfelelő hangot, ami aztán már tetszett. Most már ez, a tizenkettedik is kiváltotta mindenki megelégedését. Persze a „Sas” véleménye volt a döntő, de azért mindenkinek volt valami kis hozzátenni valója a beszédhez. Aztán letisztázta, tizennégyes betűmérettel, kettes sortávval, két példányban kinyomtatta és a „sasszigtitkbesz2017”, jelszóval védett mappába „krónika1” néven elmentette. Attól kezdve a mappát is csak engedéllyel nyithatta (volna) meg, minden megnyitást az infósok észlelnek és ellenőrzik! De ki is merne ide betörni?!
Persze minden szó itt van a fejemben; minden szófordulatot tudok, még a változatok fejlődése is rögzült az agyamban – gondolta Ilonka, de ezt a világ minden kincséért se árulta volna el senkinek. Még csak az hiányzik, hogy ez kitudódjon. Még szerencse, hogy egyedül él, férje már régen elhagyta, mert nem bírta az állandó késő estig tartó várakozást, a főtt kaja nélküli életet, meg a hétvégéken is az egyedüllétet, mert Ilonkának akkor is be kellett mennie, tartani a frontot. Gyerekük se lett persze, még csak az hiányzott volna!
Azért most izgul egy kicsit. Mert ez a beszéd mégiscsak más, ez már tényleg egy határ átlépése lesz, ez után már a „Sas” tényleg bekerül a legnagyobbak, a „Halhatlanok” közé; biztosan könyv is lesz majd, ami megénekeli a történetet, és ennek ő is, egyszerű halandóként a részese lehet.
És már morogja is magában a beszédet: „Most, hogy már biztosan áll a lábain a lányom; a vejemnek is sikerült fölvirágoztatnia az offshore cégeinek a hálózatát; Lőrinc is élvezi már a vágóhidja eredményeit; a legendás középhátvédet is megnyertük edzőnek néhány millióért a följutás eléréséhez; a Vizes VB csodálatos helyszíne is épülőben van; és a Stefka Pista is „… talált egy 56-os szemtanút, aki nem látott semmit …”, el kell kezdnünk végre komolyabb dolgokkal is foglalkozni: méghozzá a JÖVŐ-vel! Mert ez a MI jelenünk egyszer Múlt lesz, és azt akarom, hogy a JÖVŐ úgy tekintse ezt a jelent, ami akkorra múlt lesz, ahogyan ÉN akarom! Márpedig ÉN azt akarom, hogy LEGENDA, örök időkre szóló tanúság, egy legújabb kori CSODASZARVAS-t űző, új HAZÁT lelő és megteremtő legyek!” Most is beleremegek, ahogyan duruzsolom magamban – gondolja Ilonka, milyen csodálatos, nemhiába, a „Sas” minden szava, hangja csodálatos zene mindenkinek. „Most ezért bejelentem és elindítom az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat!”
Hú, ez aztán robbanni fog, ez aztán mindent elsöprő hír lesz – gondolta Ilonka, miközben íróasztala mögött ülve kavargatta kávéját és nézte a Duna partján magányosan üldögélő költő ködbe-burkolódzó szobrát…

2017. 01. 09.