Megcsörrent a vonalas telefonja: privát szám, akkor ki lehet az, ilyenkor nem szokta fölvenni, de most a kisördög rávette: szia, behívtak és rólad kérdeztek, mindenről, érted: mindenről!, vigyázz magadra, nem beszéltünk – és már csönd is lett. Ki volt az – kérdezte az asszony, nem tudom, nem értettem tisztán, nem ismertem meg a hangját, a számot meg nem írta ki, olvass csak nyugodtan tovább, kiabálja föl, az emeletre. Ő meg csak ül a fotelben. Dermedten. Bambán bámulja a tévét. Pedig a telefon előtt halálra izgulta magát a thrilleren. Nem tehet róla, tudja, hogy marhaság az egész, mégis imádja a borzongást, a félelmet, a feszültséget. Talán mert az életben meg nem, éppen ellenkezőleg: ott nem bírja. Azonnal rohannia kell a klotyóra, rögtön hasmenése lesz. A múltkor is, az asszony nem jött haza időben, több órát nem tudott róla, kit hívjon, hova rohanjon, és akkor is megcsörrent a telefon: nem merte fölvenni, pedig lehet, hogy Ő lett volna. Aztán persze később hazajött az asszony, lekéste a buszt, az utolsót, vissza kellett kutyagolnia a legközelebbi taxiállomáshoz, az meg időbe tellett. Akkor is ingázott a vécé meg a fotel között. Most is elkezdődött. De nem megy ki, most nem. Csak bénán ül. Nem érti. Pontosabban érti, hiszen sokat gondolt már rá, hiszen ami hét éve elkezdődött, ugyan nem így, nem bárki ellen, hanem célzottan, az mostanra „virágba borult”. Mégse érti, még csak nem is tudja elképzelni.
Ki hívhatta?
Hiszen már nincs is élő kapcsolata sehova. Hiszen az elsők között rúgták ki őt is, meg mindenkit a környezetéből, a vezetőit, még a munkatársait, a titkárnőjét is. Pedig ők ott dolgoztak, még mielőtt ő odakerült volna. Senki nem maradt, senki nem hívhatta onnan, de máshonnan se, persze, ha akarnák, akkor sem mernék. Őt már senki nem ismeri. Az elején még kapott üzeneteket, persze áttételesen, más társaságban beszélgetve, hogy hallottak arról, hogy folyik valami, meg névtelen bejelentés alapján vizsgálódnak, meg a sajtó is napirenden tartotta, de ez már régen volt, már rég leült az ügy, nem is lett ügy belőle, már előtte érdektelenné vált. Akkor meg?
Ki hívhatta?
Nem is tud senkit sem fölhívni, kihez forduljon? Különben is: ismerős nélkül nem megy, csak úgy, az utcáról nem lehet. Pedig, ha tudná, ki hívta, be tudná lőni a veszélyt, a kockázatot, hogy mi történhet, mi következhet? De nem tudja!
És vajon miért hívta?
Biztos segíteni akart, óvatosságra inteni, hogy védje magát, tartsa távol magát, amitől csak lehet, bele ne keveredjen valamibe, mert csak bajt hoz a fejére. Maradjon otthon, nézze a thrillereket, olvasgasson, sétálgassa a kutyát, ne is menjen a Facebook közelébe, pláne ne írjon oda, még kommenteket se, bejegyzésekről nem is beszélve. De lehetne így élni?
Vajon miért hívta?
Lehet, hogy ez csak egy előzetes figyelmeztetés volt? Csak egy első fenyegetés? Hiszen a telefonját bárki ismerheti. Mert olyan hülye volt, hogy az adatlapjára mindent kiírt. Hű, csak ő lehetett ilyen marha, mégse bánja, hogy fölrakta. Hogy lehet bizalmat teremteni, ha ő nincs bizalommal a másik iránt?
És mi lehet az a „mindenről”?
Legalább mondott volna valami közelebbit. Hogy mivel függ össze ez az egész rémség. El sem tudja képzelni. Hiszen most bármivel összefügghet, hiszen most nem is kell, hogy bármivel is összefüggjen, hiszen most elég, hogy fölkerüljön a céltáblára, elég csak kijelölni, rámutatni és már föl is rakják az ügyeletes fölrakók! És azonnal el is kezdnének lőni rá. Nem jössz föl, hallja az asszonyt, még nézem, majd megyek, feleli kissé krákogva, de mégis hangosan, jól van, jön a válasz, aztán csend lesz megint.
Mi lehet a „minden”?
Csak zakatol és zakatol a feje, nem tudja, mire készüljön, mit gondoljon át, hogyan reagáljon, mert reagálni kellene. Mert azt is tudja: semmi nem lehet! Mert semmi nincs mögötte! Mert semmi „olyat” nem tett! De most és itt, ez nem érdekes, mert csak később derül majd ki, de addig?
De mire?
Az egész olyan ismeretlen, annyira váratlan, erre nem tudott fölkészülni, pedig már azt hitte, lesz egy nyugodt néhány éve, utazások, unokák, könyvek, meg talán az írás. Hoppá, lehet, hogy ez a baj?
De mire készüljön?
Mindenkit előzetesbe dugnak, ez ma a gyakorlat, ez már bevett szokássá egyszerűsödött. Legyen az politikus, jóakaratú hacker, zenész, újságíró, ha rákerül a listára, már viszik is kötőféken. Még ha gipszben is van, öreg is, vezetőszárnyon!
El se tudja képzelni!
Az „átkosban” egyszer megszerveztek neki és társainak egy látogatást egy bányába, éjjel alig aludt előtte, mert el nem tudta képzelni, milyen. Aztán lementek Tatabánya környékére, beöltöztek, megkapták a dögcédulájukat is, a párját fönn kellett hagyni és elindultak. Lifttel ereszkedte tíz-tizenöt percet, „és már lenn is voltak”, ahol egy kisvasút várta őket további húszperces vonatozásra: előre vitték őket egészen a fejtésig, ott csak négykézláb, előre-görnyedve, sípoló tüdővel tudtak csoszogni. Félt, azt gondolta: itt a vég! De ment, vánszorgott előre, a dolgozó-fejtő vájárok lerakták csákányaikat félrehúzódtak a kisebb oldalcsapásokba, ahova ő be se tudott volna bújni, és mosolyogva néztek rájuk. Utána még napokig jött az orrából a fekete váladék. Most már el tudja képzelni. Most már nem fél tőle, mert volt ott, mert átélte, milyen!
De mi lesz most?
Gyomra a torkában, szíve a gyomrában, a vérnyomása megint az egekbe ugrott, ebből ma aligha lesz alvás, pedig már a filmnek is régen vége van. Egy másik kezdődik éppen, a holokausztról, persze, hiszen már éjfél is elmúlt. Nézi a filmet, hallgatja az emlékezőket, a túlélőket. Hallja a kérdést: miért maradtak Magyarországon, miért nem mentek el, hiszen már korábban is mindent érezni, tudni lehetett! És akkor neki is bevillan: ő sem értette ezt, hiszen ő is ezt kérdezte mindig, mert ezt nem értette soha: miért nem mentek el, miért nem hagyták a francba az egészet, miért maradtak? És miért jöttek vissza?
És Ő, Ő miért nem megy el? Miért nem köti a hátára azt a kurva batyuját, kapja a hóna alá az asszonyt és húz el a picsába? Hisz a gyerekek már egyenesben, hiszen már más is megcsinálta és csinálja. Miért nem? Már ezt is elképzelte korábban, persze, hogy erre is gondolt, eljátszott a gondolattal, de az mégsem ugyanaz, mint tényleg elindulni.
De Ők sem mentek, sőt: visszajöttek. De minek foglalkozik most ezzel, hogy jön ez most ide? Ja, az a film a tévében.
Kimegy a konyhába, fölbont egy sört, nem is tölti pohárba, csak úgy elkezdi inni.
Talán most már érteni véli…
2017.07.26.