(Hetedik lecke – Timothy Snyder)

A tér szélén rendőrök állnak. A forró napsütésben néha lekapják az izzadt fejükre tapadt sapkájukat és vastag, nedves, ragadós ujjaikkal dörzsölgetik a fülük mögé csurgó verítéket. Persze hiába, a viszketés az idegességükből fakad, ami minden bevetés előtt megrohanja őket: az izzadás csak rátesz egy lapáttal, úgyhogy néhány perc múlva mindig újrakezdik a vakaródzást. Csak téblábolnak, nézelődnek, a parancs szerint várniuk kell, hogy megteljen a tér. Addig csak figyelni és várni. Magabiztosan! Ez is benne van a parancsban. Hát magabiztosak, vagyis annak mutatják magukat, még ha nem is tudják, hogy kell.
Megint biztos valami tüntetés lesz – gondolja Bence, a Kecskemétről fölrendelt, nemrég érettségizett újonc, nem kell félnem, majd úgyis jönnek a különlegesek, majd azok lerendezik, ha balhé lenne. De azért nem teljesen nyugodt, Hannára gondol, akivel még tegnap este is együtt voltak, fogták egymás kezét, aztán összebújva tervezgették, hogy egyszer majd elköltöznek a szülőktől, otthonról; önállósodnak, saját lakásba, netán kertes családi házba mennek, lesz majd három gyerekük is, s közben simogatták, cirógatták egymást. Aztán nagyon vigyázz magadra – köszönt el tőle végül éjfélkor Hanna, nagyon vigyázz, suttogta még búcsúzásként az utolsó csókjuk után. Rohant haza, mert négykor kellett kelnie, hogy ötkor már indulhassanak is Pestre.
És most itt van. A téren. Még kevesen vannak, csak a színpadot építik, meg a kábeleket húzogatják a színpad oldalán lévő nagy hangszórókba, meg a színpad oldalán lévő keverő-pultba. A szerelők is izzadtak, csapzottak, mégis vidáman, öntudatosan végzik a dolgukat, a szakember rutinjával megerősítve: ők aztán tényleg magabiztosak. A háttérből már zene is szól: kapcsold a Kozmoszra – kiáltja egyikük és már dübörög is a „Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek”, aztán meg „A Kedves Vezető”. Nem értem – gondolja Bence, ez kurva jó, ezek érzik, mi kell jó kedvhez. Azért óvatosan körülnéz, lesi a többiek arcát, akik némán, maguk elé meredve állnak a sarkon mellette. Bence is föleszmél, rendezi arcát, de a vakaródzási kényszer csak nem akar szűnni.
Ekkor a tér túloldalán mozgolódás támad, Bence csak a fekete pólókat veszi észre először, aztán már látja, hogy kopaszra nyírt fejű emberek egyre növekvő sokasága közeledik a színpad felé. Néhányan közülük forgolódnak, láthatóvá válik a hátukon a fölirat: „Erdélyt vissza, vesszen Trianon!”. Megállnak a tér közepén Most a vezetőjük kiválik közülük, előre jön és hozzájuk lép: ki a parancsnokotok – kérdezi foghegyről, de a parancs szerint meg se hallják a kérdést. Szerencsére a mellékutcában parkoló parancsnoki kocsiból kipattan a főtörzs’ és odaszól a kopasznak: gyere velem, megbeszéljük – és már mennek is hátra.
Bence nem érti, ahogy a többiek sem, akik ugyanúgy, mint ő, hajnalban más vidéki városból érkeztek. Persze a szemük sem rebben, de a vakaródzás mindegyiküknél egyre elviselhetetlenebbé válik. Szerencsére egyre többen jönnek a térre, sok az idős, öreg ember, akik óvatosan lépdelnek, mintha mezítláb járnának széttöredezett üvegdarabokon. De jönnek fiatalabbak is, kézen-fogva andalognak a színpad felé, mások a kisgyerekeiket terelgetik a fűvel borított fás tisztásra, ami kissé távolabb van a színpadtól. Aztán egyszer csak tele lett a tér, mindenki vidáman trécsel egymással, várják a tüntetés megnyitását.
Ez nem is tüntetés – gondolja most Bence, kár, hogy Hannát nem hoztam el, persze nem is hozhattam volna, komorodik el hirtelen. Társaira néz, azok arca is kisimul, tartásuk is lazábbá válik, már némelyikük mosolyogva néz vissza rá; mintha enyhülne a viszketés is, nem lesz itt semmi, jó buli lesz.
Egyszer csak újra megpillantja a kopaszokat. Ők visszahúzódtak a tér átellenben lévő sarkához, és ahogy Bence látja, hirtelen négyszög alakzaba rendeződnek, és amikor a zene elhalkul, nem a színpadra lépő ember hangja hallatszik föl, hanem egy harsány vezényszó: vigyázz, jobbról fogadás, tisztelegj! És egy teljesen fekete egyenruhába öltözött ember ellépdel a némán, feszes vigyázzállásban lévő kopaszok előtt, majd szembefordul velük: Erőt! – kiáltja, amire jön is azonnal a válasz, erőt, akkor megfordul lépés indulj! És a feketepólós kopasz sereg elindul előre.
Bence először nem is érti, hogy mi történik, aztán látja, hogy a kopaszok pont a békésen játszadozó gyerekeket fogják legázolni pillanatokon belül, ha nem történik valami. Tenni kéne valamit – gondolja, ezt nem lehet így hagyni, de mielőtt elindulna a többiekre néz, akik ugyanúgy, mint Ő tanácstalanul, de ugrásra készen állnak, Ők is látják, észlelik a bajt! De parancs nélkül nem lehet – villan belé rendőrsége, szólni kéne, hogy kapjanak parancsot. Eligazítás – hallja meg hirtelen a háta mögül a parancsot, ami azt jelenti, hogy vissza kell vonulniuk a parancsnoki kocsi mellé a mellékutcába. De addigra letapossák őket – fordul hátra és kiabál a parancsnokkal; eligazításra, harsan föl újra és a többiek szemlesütve araszolnak a kocsi felé.
Bence megfordul, aztán vissza és dühödten futva átszalad a téren, megáll a gyerekek előtt, szemben a kopaszokkal, a csizmák dobbanása egyre közelebb és közelebb hallik, már sikítozás, lárma és sírás keveredik egymással, Bence kiabál, hogy állj, aztán elesik, minden sötétbe borul, csak Hanna mosolyát véli fölfedezni az egyre sötétebb és sötétebb kút mélyén.

2017. 06. 20.