(képzelt riport)

Tegnap este rég nem látott botrány rázta meg a pesti Vígszínház Charlie Chaplin: A diktátor című előadását. A telt-házas darab botrányos körülmények között, rövid időre félbeszakadt, a kivezényelt rendőrök kimenekítettek egy nézőt a színházból!

A világhírű mű, amelynek Magyarországon színpadra állítását a Chaplin család elsőként engedélyezte a rendezőnek, egy csetlő-botló zsidó borbély és a diktátor bohózata, drámája, amelyről Chaplin később azt nyilatkozta: „Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátor-t, nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét”. De a történet idején még „csak” alakulgat, formálódgat, próbálkozgat – a később sorstalanságba torkolló, emberi szavakkal leírhatatlan – iszonyat. Még Ausztria megszállása előtt vagyunk, de már túl a berlini olimpián…

A szegénység nyomora már élesen sikít és az őrület is tombolva követeli a magáét, a téboly már a borbély üzleteken belülre is betör, a szorongás emberből emberbe szalad. Minden a szemünk előtt „bomlik virággá”, válik valóvá, mintha nem is színházban lennénk. A szarkasztikus humor, a bohóctréfák, a túlzó ellenpontozások elgondolkodásra késztetik és – a tapsolással, nevetéssel – be is vonják, szereplővé teszik a nézőt.

És ezt boldogan, önfeledten vállaljuk is.

Hiszen színházban vagyunk!

És akkor elérkezünk a híres földgömb jelenethez, amikor is a diktátor – Herr Spejz látomásától fölhatalmazva, fölajzva – boldogan ölelgeti a földgolyóbist, elkezd játszadozni vele, hiszen már az övé, labdázik, kidobja a nézők közé, akik társai lesznek a komédiázásban, játékosan is megerősítik őt hitében, hogy tényleg az övé; hiszen ugyanúgy, mint ő önfeledten ütögetik, lökdösik a földgolyóbist, ami ide-oda röpköd tehetetlenül, a diktátor már kéri vissza a játékszert, amikor egy hang belehasít az önfeledt játszadozásba: NE ADJÁTOK VISSZA NEKI!

És akkor egy pillanatra elszáll az angyal a színházból, a hályog lehull a szemekről, megáll a levegő, a zenekar abbahagyja a zenét, Mihály Gábor reptetés technikus a szívéhez kap…

És akkor elszabadul a pokol!

Mit pofázol, büdös zsidó, húzz az anyádba rohadt Soros-ügynök, zavarjátok ki a helyéről, üssétek, hisz ez is egy borbély – hallatszik mindenfelől és lendülnek a kezek, röpülnek műsorfüzetek, csattannak a bársonyszékek, pufogás, sikoly és akkor fölgyulladnak a fények, eltorzult arcok mindenütt, üldözők és üldözöttek … és akkor fölzúg a sziréna, kivágódnak a nézőtéri ajtók és beözönlenek a rendőrök és bilincsben elvezetik a „NE ADJÁTOK VISSZA NEKI!” bekiabálót.

Az előadás rendben befejeződik és a vastaps még hosszú percekig zúg, a színészek boldogan learatják a sikert, ifj. Vidnyánszky Attila megtörli izzadt homlokát, Lukács Sándor Grúber ura bizonytalan, hogy visszamenjen-e fogadni a tapsot, Hajduk Károly Herr Spejze gúnyos arccal néz a tömegre: az enyém vagytok!

A tudósító csöndesen kibotorkál a ruhatárba és nem tudja, mit írjon…

2019. 02. 07. csütörtök