Van egy pad a Budai Parkszínpad bejárata előtt. Pontosabban nem is egy pad van ott, de én most csak egy padról, „arról” a padról akarok mesélni. Az a pad már régóta ott áll, már ott állt akkor is, amikor még én nem tudtam róla. Így hát nekem még csak 52 éves, mert akkor ültem rá először, akkor éreztem úgy, milyen jó is, hogy itt áll, van ez a pad. Utána is megpihentem néhányszor rajta: volt barna is, zöld is, aztán megint barna: nekem mindig az a PAD marad!
A Feneketlen tó mellett mentünk mindig haza a József Attila gimnáziumból”, a “Jóskából”: fél egy vagy fél kettő után kirobogtunk a suliból, át a 61-es villamos sínein, le a kis lejtőn, néha a lépcsőn, aztán a körülkerített tó partján végig, majd föl a két emelkedőn és már a Kosztolányi Dezső téren is voltunk. Közben kéz a kézben simogatva, kavicsot rugdosva, táska-lóba, nagy dumálások, világ-megváltás.
Minden nap így, iskola után: nyáron, télen; napsütésben és hóban.
Aztán néha délután is visszajöttünk Marival egy kis csöndes „együttlétre”: álmodozásra, képzelgésre. Talán 1967-ben, amikor harmadikosok lettünk és Gyürei Vera néni tanította már nekünk a magyart, megint ott ábrándoztunk a padunkon. Késő délután volt, kora-este lehetett, sötétedett már, talán a lámpák is meggyulladtak akkor. Én még abban a félévben nem feleltem Vera néninél, úgyhogy kezemben volt a barna határidő-naplóm (nem a magyar füzetem) meg a golyóstollam, a táskából elővettem az irodalom-könyvemet és hozzáfogtam a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” vers elemzéséhez. Mari csöndben ült mellettem, én néha ránéztem, s már ez is ihletet adott az íráshoz (a fák közben merengve rázták a „fejöket”). Nem szerettem írni, akkor sem volt elég türelmem hozzá, ha megvolt az „eredmény”, amit kigondoltam, már nem is érdekelt az írás. Akkor azonban, talán a lágy félhomály, az enyhe szellő, vagy Mari közelsége miatt könnyedén ment az írás. Elkészültem, de nem voltam elégedett vele, mégis becsuktam a határidő-naplót, elraktam a könyvet is és kézen-fogva elindultunk. (Másnap persze fölszólított Vera néni, olvassam föl az elemzést, én kértem tőle, inkább szóban mondanám, szabadon, de Ő fölolvastatta, majd az osztállyal megbeszéltük. A jegyre nem emlékszem, de büszke voltam, mert a megbeszélés már érdemességet jelentett.)
Tegnap volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit 52 évvel ezelőtt mindig, és persze arra kanyarodtam, oda a Padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.
Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt 50 évben, de a Padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem …
- 07. 09. kedd