2019. június hónap bejegyzései

A FRANCIA ROSÉ PÁRIZSBAN …

A Horn kormány idején az Állami Pénztárfelügyelet elnöke voltam és – a napi munkám mellett – a Pénzügyminisztérium államtitkára, Draskovics Tibor megbízott a nyugdíjrendszer második pillérének a kidolgozásával, a magánpénztárakra vonatkozó feltételeknek, törvényeknek, jogszabályoknak a kialakításával.

Akkoriban az ország nehéz helyzetben volt: a költségvetési hiány az egekben, a külföldi hitelezők nem akartak már forrásokat biztosítani a magyar államnak további adósságok rendezésére. Kohl, aki a ’89-es határnyitás óta támogatta a magyar kezdeményezéseket, üzent: ez így nem mehet tovább, kellenek a reformok!

Jött Surányi és Bokros, az elhíresült Bokros-csomag és a nyugdíjrendszer átalakítása.

A koncepció lényege az volt, hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amiben az aktív dolgozók, a leendő nyugdíjasok nemcsak a már nyugdíjban lévők nyugdíját finanszírozzák (hogy ezért cserébe a majdani dolgozók az övékét), hanem maguk is érdekeltek legyenek a minél magasabb nyugdíj megszerzésében, a befizetett pénzük egy része visszaáramoljon a gazdaságba és minél nagyobb értéket termeljen.

Ehhez a második pillért, a magánpénztárak rendszerét alakítottuk ki.

Nagyban építettünk az önkéntes pénztárak tapasztalataira, de meg akartuk ismerni a nemzetközi gyakorlatot is.

Bán Jutka, aki a Pénzügyminisztériumban akkoriban az illetékes főosztályt vezette jó kapcsolatokat teremtett francia partnerével és rajta keresztül meghívást kaptunk Párizsba a francia „Mutuelité”-k tanulmányozására. Öten utaztunk ki: voltak közöttünk olyanok is, akik nem akarták (volna) bevezetni az új rendszert, ők érveket reméltek a kockázatokról, veszélyekről. A hivatalos programok általában délelőtt zajlottak: a partner-minisztérium vezető munkatársai mellett sok „Mutuelité” menedzserével is találkoztunk.

Délután aztán „miénk” lett Párizs!

Én sajnos náthásan, kisebb influenzával bajlódva, néha egy kis hőemelkedéssel párosítva próbáltam teljesíteni, „amit a haza megkövetelt”, de egyre jobban fájt a fejem, egyre nehezebben bírtam emelni a lábaimat. A nagy melegben a Sacré coeur bazilika felől jöttünk lefelé a dombról, mikor Győrfi Pista, aki a nyugdíj-reform bizottságot vezette, átkarolt és így szólt hozzám: majd én meggyógyítalak, gyerünk be, abba a kis-kocsmába. Bementünk mindannyian és Pista nekem Rosét rendelt, de én azonnal rohanok a vécére, ha egy kis bort iszom – súgtam oda neki, ettől nem, ettől meggyógyulsz, nyugi, felelte nekem, amikor kihozták a Rosét.

Belenyaltam. Aztán még egyszer. Aztán fölhörpintettem. Aztán kértem még egyet.

Tényleg jobban lettem.

Hazaérve elkezdtünk keresni francia Rosét…

2019. 06. 29. vasárnap

ÉN ÉS AZ ALKOHOL…

Sportos családba születtem. Már az „anyatejjel” magamba szívtam a sport, a mozgás szeretetét. Aztán ahogyan növekedtem, „emberesedtem” ez a szeretet erősödött: már egyre komolyabban vettem a sportot. Apám nyugtatgatott: próbáld ki magad először, erősödj meg, aztán majd kialakul. Esténként a lefekvés után azt álmodtam, hogy ott állok az olimpiai dobogó legfelső fokán, miattam szólnak a fanfárok, hangzik föl a magyar himnusz, sikonganak a nézők. Aztán persze reggel izzadtan fölébredtem.

Közben Papp „Laci” már a harmadik olimpiai aranyát nyerte, már a profik között próbálta ki magát. Apám mesélte: Papp Laci soha nem ivott alkoholt, ez volt az egyik (kisebbik) titka sikereinek.

Hát, gondoltam én, ha ez kell hozzá, akkor én sem iszom!

Úgyhogy hiába a szilveszter, hiába a szülinapok harsányabb ünnepe, én bizony nem ittam. (Volt egy közös „hétvégi kisházunk” Rákoskerten B. bácsival, akiről azt kellett tudni, hogy a pörköltöt is kanállal ette mindig, nehogy a tányérban egy csöpp szaft megmaradjon, aztán persze több pohárral „ellensúlyozta” is, jöhetett mindig a nagyfröccs! Egyszer nekünk, gyerekeknek is főzött pörköltöt nokedlival, a nokedlik ott úszkáltak a szaftban, Ő boldogan kanalazta, mi meg öcsémmel villával pecáztuk ki darabonként, a lé meg ott maradt, Ránk förmedt: kanalazzatok, majd utána kaptok egy hosszúlépést! Kanalaztunk hát, de én nem ittam, az öcsém is csak egy kortyot: bevállalós volt!)

Aztán ifiválogatottságig jutottam, és persze nem ittam szeszt. Jött az egyetem, jó kis kosár-csapatba kerültem, tele Honvédból, MAFC-ból jött srácokkal, meg ott játszott Bujtor Pista is, a nagy haver is. Rengeteget jártunk vidékre, mindig előző nap este utaztunk vonattal, Pista már várt minket a pályaudvaron (neki már akkor volt kocsija): földerítettem a közeli kocsmákat, gyertek. És a csapat ment, Ő fizette a köröket, én mindig Colát kértem, Ő mindig tetetett bele rumot, én mindig ott hagytam, a csapat jókat röhögött rajtam, mígnem megígértem, ha minden meccset megnyerünk 100 pont feletti átlaggal, akkor a banketten annyit iszom, amennyit fizetnek!

És úgy lett!

Jött a bankett, előtte öcsémet kérdeztem (akinek akkor már volt „tapasztalata” az ivászatról), mit igyak? Amit akarsz, csak ne keverd – válaszolta. Jött a pincér, a csapat intéző-sráca még nálam is alacsonyabb volt, kért egy korsó rumot, a pincér azt felelte, azt nem lehet, akkor kérek öt decis poharakban – úgy megkapta. Akkor én is azt! Mellettem ült H., aki, mint utóbb megtudtam, „vigyázott rám”, mert egy-két korty után elkezdte elvenni előlem a poharat, de én (sokáig) észrevettem. Aztán pisilnem kellett hirtelen, Ő jött velem a „budira”. Egy darabig minden rendben ment, aztán megkérdeztem tőle, hogy még mindig jön-e, majd kijöttünk. Aztán vége lett a bankettnek, kimentünk a Kinizsiből, az utca elég ferdén állt nekem, Ők mentek még tovább, én hiába akartam menni, beraktak egy taxiba, megmondták a címet és irány haza! Volt egy német-juhász kutyánk, a Cézár, Babuka éppen jött ki a házból, én szálltam ki a taxiból, rögtön a közeli fához fordultam és jött ki belőlem minden. Arra emlékszem, hogy Cézár égre meredő fülekkel, félrefordított fejjel, számomra furcsa szemekkel nézett rám. Fölvittek liften, becsöngettem, már mindenki ágyban volt, úgyhogy csak egy kis idő után nyitott öcsém ajtót, nagyot röhögött és föllármázta anyámat, apámat: gyertek ide, a Gyuri berúgott, mint egy ágyú!

Végül nem lettem olimpiai bajnok (sem).

Viszont meghívtak a Facebookon Svéd alkoholisták baráti körébe!

Köszi…

  1. 06. 27. szombat

MINISZTERT CSERÉLTÜNK – ’98-ban …

 

A legendás tárgyalóban, az I. 42-ben gyülekeztünk: a főosztályvezetők, a kapcsolódó pénzintézetek vezetői, pénzügyi-felügyeleti vezetők.

10 óra előtt 5 perccel tele lett a terem, már csak a „főszereplőket” vártuk. Szerinted, milyen lesz a Járai – kérdezte az egyik idősebb főosztályvezető, helyettes-korában „nyuszi-fül” volt, nem kavart fizet maga körül. Meglátjuk, nem sok jót remélek tőle – feleltem, csak hagyjon dolgozni, jött az újabb suttogó replika. Aztán csönd lett, mert nyílt az ajtó és bejött a leköszönő miniszter Medgyessy, mögötte Járai, majd Draskovics, László Csaba, zavartan Varga Mihály és még néhányan.

Leültek az asztalfőre, Járai rögtön lecsavarta a vizes-flakon kupakját, teletöltötte poharát és nagyot húzott belőle. Varga nem tudta, mit csináljon a kezeivel, az asztalra tette, majd összekulcsolta, később zsebkendőt vett elő a zsebéből és megtörölte az arcát.

Akkor kezdjük – mondta Medgyessy, köszöntelek benneteket az átadás-átvételen, Tibor többkötetes anyagot állított össze, amit átadtunk, örülök, hogy dolgozhattam veletek, mára már a PM apparátusa elismert szakemberek gyülekezetévé vált, értéke lett a rendszerváltásnak, azt gondolom és ajánlom Zsiga, hogy építs nyugodtan erre az apparátusra, megéri. Csaba lesz Tibor utódja, úgyhogy nyugodtan tekinthetünk a jövő évi költségvetés elé, megbízható szakember fogja irányítani a munkákat. Sok sikert kívánok nektek! – hadarta el gyorsan mondandóját.

Sok munkánk lesz, nagy feladataink vannak, föl kell kötni majd az a bizonyosat mindenkinek – kezdte Járai, de majd a részleteket holnap ismertetem, mert holnapra is összehívtam egy vezetőit, akkor majd megbeszélünk mindent, most bemutatom Varga Misit, segítsétek őt is, ez az első „igazi” munkahelye, azzal visszaült és megint töltött magának.

Akkor sziasztok – köszönt el Medgyessy és már vége is lett az „átadás-átvétel” aktusnak, mindenki fölállt és kicsit zavartan hátrafordult, hogy elköszönjön az elmenő volt miniszternek, államtitkárnak, vagy gratuláljon az újnak.

Másnap újra összejöttünk, mellém került Judit, aki akkoriban az egyik legfontosabb főosztályt vezette, de most egyikünk sem sutyorgott a kezdés előtt, mindenki inkább a papírjaival, tollával babrált, nem nagyon néztünk egymásra. 10 előtt berobogott Járai, Vargával és László Csabával leültek a főhelyekre, Járai ledobta az asztalra a jegyzeteit, lecsavarta a kupakot, töltött magának és ivott, majd megkocogtatta a poharát és fölemelte a hangját: nem vagyok elégedett a munkátokkal, sok az üresjárat, rengeteget kávéztok, sok a fölösleges ember, minek annyi kézbesítő, fegyelmezetlenek vagytok, ez így nem mehet tovább!

Mindenki lehajtotta a fejét, senki nem nézett a másikra.

Ez így nem mehet tovább! – dörögte Járai, Varga Misi érdeklődve figyelte, most mintha sokkal lazábban ült volna a helyén, alaposan áttekintjük a szervezetet, minősítjük a munkátokat és majd akkor döntöm el, ki maradjon, kinek kell mennie, Juditot bízom meg a felülvizsgálattal. Ezzel még nincs vége, mert vannak, akiknek már ma be kell fejezniük a munkát, lesz, akinek csak holnap, azok reggel megkapják a papírjukat, föl sem kell majd menniük a szobájukba – zárta be az értekezletet.

Egy hang nélkül állt föl mindenki, csak Judit súgta oda: gyere be hozzám, légyszi, és azonnal elindult. Beraktam a táskába az üres papírjaimat, semmit nem jegyzeteltem és Judit után mentem. Mikor benyitottam, ott sírt az asztalánál, alig bírtam megnyugtatni. Ilyen szégyent, én leszek a bűnbak, mindenki engem utál majd – mondta, lehet emberségesen is elköszönni, majd úgy fogsz, válaszoltam neki.

Egy év múlva nekem is átadta az elbocsájtó szép üzenetet.

Tőlem kapott egy szál virágot…

  1. 06. 27. csütörtök

A VITÁINKHOZ …

Vitázunk.

Mindegy a téma.

A stílus is.

Az eredmény úgysem a vitától függ: az előre megvan.

Kinek-kinek a sajátja.

A másiké le van…

Tulajdonképpen a vita sem szükséges, nem is kéne.

Mégis: úgy teszünk, mintha vitáznánk.

A szekértáborok tagjai egymással. (Az innenső szekértáboron belül is.)

Megosztottak vagyunk – talán végletesen is, hosszabb távra biztosan.

Ilyen világunk lett, mert ilyenné tették, tettük.

Hát legalább vitázunk egy „jót”.

Persze mindig „vérre” – nem megértésre.

Az érvek helyett mindig az érzelem az első.

A második, a harmadik és az utolsó is.

Mégis rendületlenül vitázunk.

Aztán minősítünk.

Úgy teszünk, mintha komoly lenne.

Pedig tényleg az.

Hát vitázunk tovább.

De megérteni nem akarunk.

A másik szempontjait fölismerni sem.

Csak legyőzni.

De ez nem megy.

Mert az erő soha nincs velünk!

Mert a HATALOM nem vitázik, a HATALOM nem ismeri ezt a szót.

Sajnos mi sem …

  1. 06. 19. csütörtök

APU, MIÉT NEM VOLT ÚGY JÓ?!

(Mészáros Lölő és Mészáros Ágnes, a lány beszélgetnek)

 

  • Apu, miért nem volt úgy jó, ahogy éltünk?
  • Jaj, kicsi lyányom, most nem jobb? Nézz körül, talán nincs meg mindened?
  • De megvan minden, apa, csak minden olyan hirtelen jött.
  • Hirtelen?
  • Hát, nem te mondtad, apa: „bizonyára szerepet játszik a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye”, előtte azért más volt…
  • Miért lett volna más: bevezettem a gázt a faluban mindenhová, szereltem az elromlott kazánokat, úgy ment az üzlet, mint …
  • Ne mondd már, apa, majdnem csődbe mentünk, akkor lettél polgármester, még törvényt is módosíttatott miattad a Viktor bá’!
  • Ha az kellett akkor az üdvösséghez!
  • Alig volt ruhám, nem jártunk sehová: a kocsma volt a színházunk, meg a falu-határ!
  • Rég volt az, lyányom!
  • Rég? Alig tíz éve!
  • Hogy szalad az idő!
  • De apa: érted te ezt, amit csinálsz?
  • Mit kéne értenem, jön a telefon: megmondják, hova menjek, mit írjak alá, kivel beszéljek, kivel nem, ezt mind értem!
  • De, amit csinálsz: az üzleteket, a médiát, az útépítést, a kis és a nagyvasútat, a focit?
  • A focihoz mindenki ért!
  • Persze, azért tartunk ott, ahol.
  • Most meg mi bajod van?
  • Nincs semmi bajom, csak azt kérdeztem: érted-e, amit csinálsz?
  • Élvezem.
  • Azt se tudod, mid van, hol van házad, milyen cégeid vannak, milyen pályázatokban veszel részt, mennyid is van: te a gázhoz értesz!
  • Ahhoz most már nem, elszaladt az idő!
  • Akkor, mit élvezel?
  • Főúr lettem, arisztokrata, báró: úgy néznek föl rám, mint egy istenre, hát nem az lettem?
  • Nem tudom, apu miért nem volt úgy jó, ahogy éltünk?
  • Mert volt egy komoly beszélgetésem akkoriban a Mihállyal és akkor rádöbbentem, hogy nekem hogyan is kell élnem, mire születtem én a világra, mit is kell tennem?!
  • És nem félsz, hogy lesz majd még egy beszélgetés …
  1. 06. 18. szerda

 

ÚT-ELÁGAZÁSOK …

  1. Így történhetett
    1. Talán meg se hallotta a cigány-viccet,
    2. Talán nem is értette,
    3. De velük nevetett,
    4. Aztán nagyokat büfögve röhögött, amikor azokgyerekei aprót kértek tőlük,
    5. És ők megkergették a kicsiket.
    6. Az élvezet öröme később öntötte el,
    7. Amikor fekete egyenruhába, bakancsba bújhatott és büszkén csattoghatott, düböröghetett végig a poros kisváros főutcáján, majd a düledező viskóik előtt a mellékutcában.
  2. Így is történhetett (volna)
    1. Ha meghallja a viccet,
    2. És megérti, és ott hagyja őket,
    3. De legalább nem nevet velük,
    4. És később nem röhög böfögve, hanem aprót ad a kicsiknek,
    5. És megállítja a kergetőket, lefogja a kezüket,
    6. S emiatt örömet érez,
    7. Ezért nem bújik feketébe és vesz bakancsot,
    8. Hanem fölemeli a fejét, kinyitja a száját.
  3. Persze a politikusok
    1. Akiknek a hatalomhoz erő kell,
    2. Az erőnek meg is kell mutatkoznia,
    3. Amihez helyzet kell,
    4. Amit persze béke-időben nehéz,
    5. De nem reménytelen kreálni,
    6. Csak beszélni kell, szítani, gerjeszteni,
    7. A többi majd jön magától.

2019. 06. 15. vasárnap

HETI KIS SZÍNESEK (CSÜTÖRTÖKIG) …

  • Tudja, az apját, Soros Tivadart katolikusként regisztrálták1916-ban, miután hadifogságba esett. Nem tudom, hogy tényleg zsidó-e. Miért térne vissza a zsidó hitre valaki a ’30-as években? Soha nem viselkedett zsidóként, egy rejtély a számomra.” – mondta Magyarország kinevezett történésznője, amikor kérdeztek tőle. Talán idegenrendészeti eljárás keretében, netán hazafias felbuzdulásból, vagy mert „csak” indulni akart a Maccabi Játékokon? A kérdésekre a választ Szakály Sándortól, Dózsa Lászlótól, Kásler Miklóstól a Magyar Nemzet, Magyar Hírlap hasábjain író;az M1, a TV2 stb. un. vitaműsoraiban szereplő „szakértőktől” kaphatja meg. A válaszok hitelesítésére Magyarország örökre kinevezett történésznőjét kérte föl HÁ nem közszereplő milliárdos.
  • „… a plakátokat szelektív hulladékgyűjtőkbe kívánta elhelyezni” – mondta utóbb a Fidesz győri aktivistája, akit tetten értek a választások előtti napon, amikor letépkedte az MSZP-PB plakátjait; a nyilatkozat aranybullába illesztése után a rendőrség ezért megállapította: „nem számít lopásnak az, ha valaki ideiglenes használatára, használhatatlanná tételére vagy más célra” és nem lopásra vesz el valamit: a kopaszok ellen sem folyik tovább az eljárás, mert csak ideiglenesen tartózkodtak az NVB épületében és akadályozták meg Nyakó urat a népszavazási kérdésének a leadásában. Csak azt nem értem, hogy a „szovjet csapatok is ideiglenesen állomásoztak Magyarországon”, azaz …
  • „… nonszensz, hogy a Fidesz ne lenne elkötelezett az európai értékek iránt” – írta meg a magyar kormányfő (Orbán Viktor)a Néppárt „vizsgálóbizottságának”, hiszen például Ő is nagyon szereti a családját (lásd a Tokaj-szőlővesszőitől a 32. helyezettségig), ami keresztényi érték;elkötelezett híve a nyílt párbeszédnek, persze csak akkor, ha Ő van a párbeszéd mindkét oldalán, mert egyébként az teljesen fölösleges (lásd az akadémikusokkal folytatott(?) párbeszédet); abszolút törvénytisztelő, persze csak akkor, ha azok a törvények megfelelnek a kor szellemének, amit Ő engedett ki a palackból; a korrupciótól sem kell félni Magyarországon, hiszen azt (is) a kezében tartja (lásd, itt helyhiány miatt a fölsorolás elmaradt); a média is szabad, hiszen a legismertebb egyenes-beszélő – akivel Ő nem hajlandó egy stúdióban levegőt szívni, mert még kérdezni fog tőle valamit, amit előre nem egyeztetett Habony Árpád nem közszereplővel – is elindulhat a főpolgármesteri előválasztáson; egyébként Ő tényleg migráns-ellenes, a pápa is tehet neki egy szívességet, ahogyan azt az ötös páttagkönyv tulajdonosa olyan szépen és többször elmondta és leírta.Különben is, a „bölcsek el vannak felejtve”, a Fidesz majd eldönti, hogy benn maradhat-e a Néppártban!
  • Végre aláírta „a szerződést a Budapest-Belgrád vasútmagyarországi, Kelebiáig tartó szakaszának teljes körű tervezésére és kivitelezésére a CRE Konzorcium– közölte az MTI-vel (boldogan) az Opus Global Nyrt”. A hír a magyar betegek, nyugdíjasok, hátrányos helyzetben élők, a közterületen életvitel-szerűen tartózkodók, deviza-károsultak (stb.) körében óriási örömet okozott.
  1. 06. 13. csütörtök

 

CSAK EGY OSZTÁLYKÉP ’63-ból …

Megint egy fekete-fehér kép. A VII. B. osztályról, 63’-ból. Úttörő-nyakkendőben majdnem mindenki, már nem emlékszem, miért nem mindenki (talán mert akkoriban ki kellett „érdemelni” a nyakkendőt?). Középen Marika néni, az osztályfőnökünk és körülötte az osztály. Potykievicz, Sági Gyuri, Balázs Tamás, Erdélyi Gabi, Farkasinszky. Szegleti Rudi, Tóth Pista; előttük a lányok Kisék Eszti, Kozári Mariann, Gramantik Jutka, Bartos Gabi, Sörös Mari. Nem mindenki neve ugrik be, hogy lehet ez?

Nézegetem a képet.

A rövidebb-hosszabb szoknyákat, a rövid és a hosszú nadrágokat, a zoknis-vékony lábakat, a mosolyok mögé dermedő, érzelemmentes fegyelmezettséget. Alig vannak, akik mosolyognak, inkább közömbösen nézünk, bámulunk előre. Talán azt kérdeztük belül: minek ez az egész? Arra biztosan nem gondolt egyikünk sem, hogy 56 évvel később, ha majd rápillant valamelyikünk erre a képre…

Nézegetem a képet.

Igen, biztosan untuk, alig vártuk, hogy vége legyen a fotózásnak, a pillanatnyi mozdulatlanságnak. Hisz állandóan rohantunk, játszottunk, sportoltunk, verekedtünk, egyfolytában próbálgattuk, még nem is létező erőnket, feszegettük a határokat. Marika néni biztosan is veszekedett velünk a fotózás előtt: „nem igaz, hogy nem tudtok nyugton maradni”, mi meg röhögtünk, aztán mégis abban a pillanatban elkomolyodtunk.

Nézegetem a képet.

Mögöttünk a három-emeletes egyszerű épület, benne az egyforma, de sajátos, a szülők lelkesedését, odaadását, stílusát is tükröző, mégis egyen-osztálytermek: a háttámlás, kétszemélyes padok, az elengedhetetlen címer a tanári asztal mögötti falon, a vasvirágtartóban a nagy-leveles növények, egy-egy kép Petőfiről, József Attiláról a falakon, néhol függöny is az ablakok előtt. A fotós mellett a két tornaterem, mögötte a hatalmas udvar, bár az is lehet, hogy csak én képzeltem hatalmasnak: középen a bitumenezett „dühöngő”, a focimeccsek „pályája, oldalt kisebb salakos atlétikai pálya távol és magasugró homokos gödörrel. És persze a fák, az enyhet adók.

Hirtelen elkezd peregni a film, a fene tudja, honnan jönnek elő a filmkockák, egymást követik a kezdetben homályos, alig fölismerhető, életlen képek, mintha lassított film peregne bukkannak elő a régmúlt mozzanatai, pillanatai: nézd csak, éppen sorba állok a tornaterem öltözőjében (ki is áll előttem és mögöttem), várom, hogy rám kerüljön a sor és megkapjam a védőoltást, apura gondolok, aki azt mondta otthon „szorítsad össze a fogadat és nem lesz baj”, már én jövök, a doki éppen az ellenkezőjét javasolja „lazítsad el magad”, már szúr is, persze összeszorítom a fogamat és szúró-maró fájdalmat érzek a karomban, de már kész is. Most meg pók-focizunk a tornateremben, nagy a zsivaj, zsibongás, persze mi nyerünk, már megy a magasugrás is, én jövök, 145 cm-en a léc, már csak ketten maradtunk Balázs Tamással, Ő ollózva én egy kitekert hasmánt-guruló „stílussal” ugrom, de az eredményt nem mutatja a „dokumentum-híradó”, izzadtan öltözünk, alig van idő, a tíz perces szünet semmire nem elég, rohanás föl a másodikra, jön Krasznai tanár úrral, a mindenki „kedvenc tanár úrával” a műszaki ismeretek óra. Váratlanul annyit mond csak: a lányok menjenek az udvarra most, a fiúkkal van egy kis megbeszélni valóm, a lányok sivalkodva-boldogan mannek le és már a tanár úr beszél: azért, mert az almás kert nincs kerítéssel elzárva, nem kell az almát ellopva leszedni, nem értjük, mit akar ezzel mondani, de már folytatja is, tudom, hogy hívogató ebben a korban a lányok gömbölyűsége, de ez nem azt jelenti, hogy minden gömbölyűt azonnal meg kell simogatni, mi lesütjük a szemünket, Ő befejezi, „látom megértettétek…”.

Nézegetem a képet.

Tele az udvar, évzáró, mindjárt vége van, engem szólítanak: „jó sportoló – jó tanuló” díjat kapott, s már mondják is a nevemet és büszkén kibaktatok, átveszem a Timur és csapata jutalom-könyvet, vissza a helyemre, a búcsúzó diákok nevében szólni fog, s megint hallom a nevemet, mit is mondtam akkor? Talán, hogy milyen szép volt, hogy soha nem feledjük el, hogy tele lett az útravaló tarisznyánk, hogy mindent köszönünk és talán Adytól: „Bár zord a harc, megéri a világ,/ Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Homályos szemmel tovább nézegetem a képet…

2019. 06. 10. pünkösdhétfő


VIKTORNAK TÉNYLEG A VÁRBAN VAN A HELYE…

(avagy a leendő magyar kis-védőrök)

„- De te nem vagy olyan! – kiált fel Lode, és taszajt egyet rajtam. – Te nem.” (Jerden Olyslaegers: VÉDŐR)

 

Persze, hogy nem, csak

  • tényleg a plakáton van a helye a Sorosnak;
  • masírozzanak nyugodtan az egyenruhások Törökszentmiklóson;
  • fölhívom a Fideszes haveromat a pályázatírás előtt;
  • tovább-osztom a tudottan Fake-newst a Karácsonyról, Gyurcsányról, Blankáról;
  • álnéven trollkodok az ellenzéki bejegyzéseknél;
  • „természetesen” a Fideszre, Puzsérra, a leggyengébb ellenzékire szavazok;
  • fölhívom az erdélyi rokonokat, hogy ők is;
  • migránsozok egy jót, mert azok mégse;
  • a melegek is húzzanak innen;
  • a cigányokról nem is beszélve;
  • Nagy Imre jó helyen lesz a Jászai téren;
  • tényleg: ki az az Ady (József Attila, Babits Mihály, Bálint György…);
  • persze, hogy kellenek stadionok;
  • lakoltassák ki nyugodtan a nagycsaládos hitel-tartozókat;
  • jók azok a kórházak, úgy, ahogy vannak;
  • minek hőbörögnek most a kutatók, a Palkovicsnak van igaza;
  • mit bántják a Lölőt (Tiborczot, Récsölt, Garancsit): valamiből nekik is élniük kell;
  • jó ez a demokrácia, így, ahogy van;
  • miért baj, ha mindent a csókosok nyernek: hisz ők a legjobbak;
  • rendezzünk már végre olimpiát is;
  • persze, hogy megérdemlik a cigányok az ötezrest a szavazásukért;
  • jöjjenek nyugodtan az ukránok, amikor szavazni kell;
  • Viktornak tényleg a Várban van a helye!

Csak a nyugdíjamat emelnék már egy kicsit…

  1. 06. 05. szerda

MIÉRT VÁLLALTAM, AZTÁN?!

Az egyik Területi Választási Bizottság tagjának jelentkeztem, aztán jelöltek és („ellenzéki”) delegáltnak választottak.

Pedig tudom, milyen „választások” zajlanak a mai Magyarországon, mennyire „kiszolgáltatottak” a hatalomnak a demokratikus (jog)intézmények: a jog egyértelműen a hatalom kiszolgálója lett, az „apró” stiklik a „csókosoknak” megengedettek; a média-egyensúly légből kapott; a közpénzek korlátlanul ömlenek a kormánypárt(ok)hoz, ál-civilekhez; a civil szervezetek permanens támadásnak vannak kitéve stb.

A különböző választási bizottságok és szavazat-számláló bizottságok összetétele és kormánypárti túlsúlya is önmagáért beszél: a hatalmi túlsúly minden szinten biztosított! Ezt csak tovább erősíti az, hogy pl. a szavazatszámláló bizottságokba a Fidesz (KDNP) egyedül több képviselőt tudott(?) delegálni, mint az összes többi párt együttvéve (kistelepüléseken egyszínű bizottságok alakultak, vaj’h miért?!).

Szóval a NER él és virul, vagyis úgy gondolom a választási bizottsági részt vétel is kollaborálást, a fennálló „rend” szentesítését, erősítését jelenti.

Akkor miért vállaltam mégis?!

Mert olyan vagyok, mint bárki más: reménykedő, aki nem hiszi el, hogy a XXI. században így mennek a dolgok; aki abban bízik, hogy mégis másképpen fog most történni; aki azt gondolja, érvekkel még mindig lehet hatni.

Aztán megkezdődött az első ülés.

Több bejelentés érkezett arról, hogy egy város újságja, ami havonta egyszer jelenik meg, csak a Fidesz érveit ismerteti, amellett kampányol, hogy a választáson a Fidesz jelöltjeire kell a város polgárjainak szavazni, csak az a hazafias szavazás! Az elnök (pontosabban az elnököt helyettesítő helyettes) áttekinti a beadványt és megállapítja, hogy nem felel meg az alaki-formai követelményeknek, mert nem a megjelenést követő három napon belül tett bejelentést a kifogásoló, ezért javasolja, hogy – ahogyan korábban is tette – azt érdemi vizsgálat nélkül a bizottság utasítsa el. (Korábban nem voltam tagja a bizottságnak.)

Kicsit szégyenlősen szót kérek és kérdezek: honnan tudja a bizottság, hogy a lap mikor jelent meg? Az elnök fölnéz a papírjaiból, rám csodálkozik, majd válaszol: fölhívtam a jegyző asszonyt és Ő azt felelte, hogy a beadvány kelte előtt 4 nappal, más kérdés, mert akkor szavazzunk! Kicsit krákogok, újra fölemelem a kezem és megint kérdezek: az elnök úr telefonja nem érdemi vizsgálat? Döbbent csönd, a fideszes, „Mi-Hazánk”-os, munkáspárti és a kijelölt tagok lehajtják a fejüket, nem néznek semerre sem, mintha ott sem lennének, a DK-s képviselő kuncog egyet, az önkormányzat jelenlévő jogtanácsosa idegesen lapozgatni kezd a jogszabály-gyűjteményében. Az nem! – harsan a válasza, bár érzem a hangján, teljesen nincs meggyőződve igazáról. Akkor szavazzunk – kezdi újra. Megint megszólalok: Nem értek egyet, mert ez szerintem már érdemi vizsgálódás, bár a vizsgálat minősítést tényleg nem éri el, ahhoz egyoldalú. Egyébként a három napot nem értem: ugyanis napilapoknál (talán) világos, hogy egy hétfői lap csütörtökön már nem érdekes, de egy hetilapnál, folyóiratnál már nem; nem is beszélve egy város csak havonta egyszer megjelenő lapjánál. Van, aki három napon belül meg sem kapja a lapot; van, aki egy hét múlva olvassa azt az orvosi rendelőben, hogy is van akkor a határidő?

Az elnök hirtelen ingerültté és kioktatóvá válik: talán el kellett volna olvasnia a törvényt, akkor nem kérdezősködne, akadékoskodna ennyit, nem rabolná a bizottság drága idejét, mert a törvény világosan fogalmaz, három nap és punktum; akkor szavazzunk végre! Biztos az a három nap, nem tévedhetett a jegyzőasszony, nem kéne vizsgálnunk? – próbálkozom tovább, de rögtön jön a határozott NEM és a gyors szavazás, kipipálva az elutasítás, a határozat kőbe-vésve. Újra jelentkezem és meg sem várva az engedélyt a szólásra világosan szólok: kezdeményezem, hogy a bizottság tegyen javaslatot a törvényalkotónak a törvény felülvizsgálatára, mert a választási törvény idevonatkozó szakasz városi havi-lapoknál nem teszi lehetővé a kifogásolást!

Megint csönd, majd az elnök a kisegítő jogtanácsoshoz fordul, suttognak, majd az elnök megszólal: nekünk nem feladatunk jogszabály-módosítást kezdeményezni, ezért elutasítom a javaslatot. Rögtön válaszolok: a jogszabályalkotó megalkotja a törvényt, a jogalkalmazónak kötelessége jelezni, ha valami problémát érzékel! Szavazzunk – jön a válasz és az elutasítás „rendben” megszületik. Akkor kérem jegyzőkönyvbe venni – mondom, mire jön a lakonikus „jó” válasz.

És ez így ment végig.

Zökkenőmentesen.

Aztán hazamegyek. A határozat fönn van az interneten. A jegyzőkönyv nincs!

Hívom a jogtanácsost, hogy van ez? Röviden válaszol: adatvédelmi okokból a jegyzőkönyv nem nyilvános! És megkaphatom? – kérdezem, majd az elnök úr dönt!

A jegyzőkönyvet végül megkaptam.

Miért vállaltam mégis?

Mert kíváncsi voltam a válaszra: megkaptam!

  1. 06. 02. vasárnap