2020. október hónap bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN…

(9.)

„Elhull a virág, eliramlik az élet…” – olvasom (Kosztolányi szerint) a legszebb magyar verssort és megjelenik előttem a Villányi út, a Feneketlen tó, Oszi, az osztály, akik meghatározták az életemet, akik azzá tettek, aki lettem. Most is ugyanúgy ízlelgetem a betűket, a szavakat, ahogyan azokat ötvennégy évvel ezelőtt a József Attila gimnáziumban Vera nénivel is tettük, jóleső melegség önt el, pedig kinn zordan fúj a szél, csapkodja a fenyőnket, tujáinkat…

Ötvennégy évvel ezelőtt! Milyen szép is volt: fiatalok voltunk, én ráadásul – ahogyan a költő –szerelmes is, előttem-előttünk volt a világ, kellett ennél több?! Tele voltunk lelkesedéssel, várakozással, mindannyian úgy gondoltuk: „ide nekem a világot”, kizökkentjük, megváltoztatjuk, ahogy kell, ahogyan akkor gondoltuk.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Imádtuk a gimit, imádtunk bejárni, együtt lenni, tanulni, ugratni egymást és a tanárainkat … vagy csak most látom így, mert a múlt harcait „békévé oldja az emlékezés”? Nem hiszem, akkor és ott nyílt ki számomra, számunkra a világ, kezdtünk rácsodálkozni, kérdezni, értelmezgetni az érthetetlen, megfejthetetlen dolgokra, viszonyokra: nekünk – akkor és ott – nem voltak tabuk, föltehetetlen kérdések, mindent tudni akartunk. Ezt hittük, ezt gondoltuk, ebben voltunk partnerei egymásnak és ebben voltak partnereink felejthetetlen tanáraink.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Győztesek voltunk! Pedig még nem is voltunk győztesek. Előttünk volt az élet, a világ! Hát persze, hogy győztesnek éreztük magunkat, legyőzhetetlennek, ezért nem voltak határaink sem, legalább is így gondoltuk, micsoda idők!

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

És most? A gyerekeink, az unokáink, leendő dédunokáink? Győzteseknek érzik, legalább egy ideig magukat? Mi, szülők, tanárok, hatalom, mindent megadunk nekik ahhoz, hogy győztesek legyenek? „Ment-e/ A könyvek által a világ elébb?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

  1. 10. 31. szombat

ÚJ VILÁG KEZDŐDIK (HÉTFŐTŐL?)

„Akkor a keleti fronton elszenvedett újabb és újabb vereségek nyomán elrendelt újabb és újabb visszavonulásokat a náci propaganda az ellenségtől való „rugalmas elszakadásnak” nevezte, és nagy diadaloknak mutatta be. Valami ilyesmire készül most a magyar miniszterelnök is.” (Lendvai L. Ferenc: A „rugalmas elszakadás” mint győzelem, GALAMUS)

Olvasom (eszembe nem jutna hallgatni is) a kivonatot a mai mikrofon-állványos, izgalommentes, szokásosan semmitmondó miniszterelnöki monológról, népi eligazításról, ami a „köz”-rádióban zajlott.

(Az interneten fut a szöveg: „Fekete péntek: 65 halottja, több mint háromezer fertőzöttje volt tegnap a vírusnak” …)

„A helyzet arra kényszerített bennünket, hogy tekintsük lezártnak a beszoktatást, ahogyan az óvodákban mondják. Mindenkinek hozzá kellett szokni a jelenlegi helyzethez, hétfőtől az ellenőrzéseknél új világ kezdődik. Eddig volt az, hogy a rendőr segít, elmagyaráz, kér, mostantól a büntetés jön” – így a nyugodt hangú, akinek még soha nem hagyta el a száját hazugság; hétfőtől(?) a rendőrség bezárhatja az éttermeket, vendéglátóhelyeket, ha nem tartják be a szabályokat (focipályákról szó sem esik!); aztán a „szokásos” duma: mindenből van elég, még utána is rendeltünk, meg gyárunk is van a Pilisben, még a NATO-nak is szállítunk, meg új oltóanyaggyárat is építünk, meg a Remdesivirt, Favirpiravir meg elegendő teszt meg az orvosok bírni fogják.

              (Szabolcsban háziorvosokat „rendelnek” kórházakba, mert hiány van orvosokban, utolsó éves orvostanhallgatókat „rendelnek” mentőautókra, mert hiány van, 5-7 napos csúszások vannak a tesztelésekben…)

„ÁPRILISBAN MINDANNYIAN MEG FOGUNK SZABADULNI A JÁRVÁNYTÓL!” – a tájékoztató szerint így mondta a (vátesz) miniszterelnök, mert december végére, január elejére megérkezik a vakcina hozzánk is és mondja, és mondja, és mondja tovább rendületlenül. És akkor egy kis „Brüsszelezés”, migránsozás, riogatás.

              Nem kell őszintén, nyíltan beszélni; nem kell pontos, az önkormányzatok, az emberek számára is releváns információkkal a bizalmat erősíteni: az csak további kérdéseket szül.

Megvolt a mai performance is, rendben lezajlott…

  1. 10. 30. péntek

MESE AZ ÖREGEDŐ-TEREBÉLYESEDŐ KIRÁLYRÓL

(OV, KL, WA, DD figyelmébe)

Szóval, hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, de biztosan itt valahol a Duna partján, ott történt, hogy egy közpénzből épült nagy vagy kis stadion közelében, tökös vagy tekes vitézek védelmében éldegélt az öregedő-terebélyesedő király, annak herceg-fia és természetesen a kuvasz kutyájuk.

Az öregedő-terebélyesedő király, aki ugyan nem unta a trónolást, ellenkezően: mindennél jobban imádta, mégis egy napon odafordult herceg-fiához és imigyen szólt hozzá: édes fiam, kedves hercegem nagyon jó lenne, ha elmennél világgá és elvennéd a NAGY-TESTVÉR lányát feleségül, s vele megkapnád a fele királyságát és vagyonát is, mert ahogyan a gránitszilárdságú alaptörvényünk is mondja: előbb-utóbb, de mégis inkább előbb, neked kell majd engem eltartanod, mert már (miután megtiltottam) nem áll az állam a társadalombiztosítás mögött kezesként (de szerencsére néhány földim mögött ott áll), ezért a fiúnak kell gondoskodnia öregedő-terebélyesedő apjáról, amikor az vénülni kezd, úgyhogy édes fiam kerekedj föl gyorsan és keresd meg azt a NAGY-TESTVÉR lányt és vedd el ízibe. De vigyázz: „van egy vörös vonal”, amit ne engedj soha átlépni!

Mit volt mit tenni, a Herceg (aki ISTENKÉNT tekintett öregedő-terebélyesedő apjára) boldogan és lelkesen (MTi kommüniké kíséretében, amit azonnal lehoztak a vidéki lapok, a köztévének csúfolt tévé valamint a lakájmédiák, amiben tudatta országgal-világgal a nagy hírt) elindult szerencsét próbálni, (további) nagy vagyont szerezni. Amikor közeledett a Duna-menti országuk hírős hágójához fülében „még ősmagyar dal rivall”-t, egy kerek-erdő sűrűjébe keveredett, ahol bizony idegesen kapkodta fejét, jön-e valamerről egy migráns vagy egy medve (bár attól kevésbé tartott), ezért azt már nem kérdezte: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”, hanem megszaporázta lépteit, mert bizony esteledett is már és a félelem átjárta vézna, de mégis volt focista testét.

Ahogyan így szaporázta lépteit, bizony isten meglátott egy kis fényt a sűrűben, arra vette az irányt, hátha jóembereket talál ott. Hát miképpen közelebb ért, meglátta a „paplakot” és nagyon megörült, mert akkor szállást, ennivalót, vizet és jó szót remélt. Illedelmesen bekopogott a faajtón, ami rögvest kinyílt és megjelent az ajtóban egy a „növendékek lelki-gondozását végző, velük rendszeresen négyszemközt találkozó” katolikus pap, akiről közismert volt, hogy levelezett is, nemcsak vonzódott a „fiatal fiúk iránt”, és aki egyszer azt írta egy levelében: „Tudod Dani, nekem ez az Achilles-sarkam”, de a pap szerencséjére akkoriban és utána sem történt semmi, még csak egy kósza darálás sem. A herceg-fiúnak eszébe ötlött öregedő-terebélyesedő király-apjának intelme a vörös vonalról, ezért lóhalálában menekülőre fogta és focista múltjára emlékezvén erőnléti futóedzésbe kezdett a sötét erdőben.

Hajnalig futott, csak futott, már rég elhagyta a Duna-menti országot, egy fertályórát megpihent egy bokor aljában, majd tovább baktatott, miközben arra gondolt: biza’ jó lenne már enni valamit, mert biza a gyomra nagy jelzésbe fogott, „ha legalább egy kis McDonald’s sült-krumplit ehetnék” – gondolta, és a zsebében pénz után kotorászva talált is 4,3 millió forintot, ezért megnyugodva, hogy ennyi biztosan elég lesz, kényelmesen, de mégis sietően bebattyogott az első útjába kerülő McDonald’s-ba, és bátran kért egy sült-krumplit. Mikor az eladókislány kimérte az adagot, foghegyről odavetette a herceg-fiúnak: „4,4 millió forint”, mire annyira futotta, hogy megkérdezze, „még egy hercegfiúnak is?”, de az eladólány válaszra sem méltatta. A herceg-fiú itt sem lépte át a vörös vonalat, hanem éhesen kiment a McDonald’s-ból, és tovább baktatott. „Legalább egy rendőrségi helikopterem lenne” – gondolta, de sehonnan nem hallatszott rotorok zúgása.

Ahogy ment, mendegélt, egyre komorabb lett, csak egy dolog vigasztalta: miatta nem rendelték be a Duna-menti ország nagykövetét raportra és legalább nem utasították ki az országból. Egyszer csak egy kisvárosba érkezett, egy kis utcába, egy nagy házhoz, amin mindenféle zászlók, transzparensek lógtak: „Szabad ország, szabad egyetem” meg „Autonómiát” és fiatal emberek látott, akik eltakarták a szájukat sárga, feltartott kezet és SZFE feliratot ábrázoló maszkkal, miközben énekeltek sok ember csápolt nekik az utcáról. Milyen kedvesek – gondolta a herceg-fiú, és beállt ő is csápolni, mert nem hitte, hogy itt az ellenzék megkezdte a 2022. évi választási hadjáratát.

Sok érdekes és izgalmas dolog történt még a herceg-fiúval, de végül szerencsésen megérkezett a NAGY-TESTVÉR várához, illedelmesen bekopogtatott, elmondta, ő bizony a NAGY-TESTVÉR lányáért jött meg a fele királyságért és vagyonért; a NAGY-TESTVÉR vakarta az állát és így szólt: Én a fiamat akarom eladni, nem a lányomat! De aztán mégis meggondolta magát, mert látta, a herceg-fiú soha nem fogja átlépni a vörös vonalat. Nem bánom, tied lehet a fele lányom, akarom mondani a lányom fel, dehogy teljesen belezavarodtam, szóval tied lesz a lányom a hozzávalókkal, ha segítesz nekem megoldani a problémámat – mondta ki végül hadarva, nem egészen tiszta kiejtéssel, a Duna-menti ország világnyelvén, mert a herceg-fiú bizony csak azon a nyelven értette a szót. Persze, hogy segítek, mert azt akarom, hogy öregedő-terebélyesedő király-apámnak legyen öregségére rendes nyugdíja – és azzal várakozóan nézett a NAGY-TESTVÉRRE.

Ő megvakarta állát, tett néhány dzsiudzsicu mozdulatot, aztán gyorsan átúszta a Volgát keresztbe-hosszába, lebirkózott egy hatalmas medvét és utána így szólt: már megvan a védőoltásunk, mégse enyhül a nyomás, egyre többen betegednek és halnak meg, mit csináljak? Csak ez a baj? – kérdezte a herceg-fiú, írjál konzultációs kérdéseket, a tanácsadóid válaszolják meg, és azt csináld! És akkor nem fogan annyian meghalni? – kérdezte a NAGY-TESTVÉR. Dehogynem, megfognak – felelte a herceg-fiú, de akkor rájuk hivatkozhatsz!

És így is lett, megkonzultálták, megválaszolták, azt cselekedték és még sokáig haltak az emberek. Viszont a herceg-fiú megkapta a lányt, a fele (lehet, hogy egy kicsit kevesebbet) királyságot és boldogan rohant haza öregedő-terebélyesedő király-apjához. Ő nagy boldogan, e szavakkal fogadta: de jó, hogy jössz herceg-fiam, most kaptam meg az ötven forintos segélyemet, az 1,2 százalékos nyugdíjkiegészítésemet, az tudod, mire elég?

És (ők) boldogan éltek, amíg …

  1. 10. 28. szerda

(Kép: atyasekeli-habiru)

KORONAVÍRUS

(egy duzzogó vélemény)

A tavaszi szakaszban világos(abb) célokat fogalmazott meg a kormány: laposítsuk a görbét, hogy ne kerüljön lehetetlen helyzetbe az egészségügyi ellátó rendszer, ne következzen be olyan helyzet, hogy nem jut intenzív ágy, lélegeztető gép, működtető szakszemélyzet a rászoruló betegeknek.

Bezárták az országot, amihez teljhatalmat szavaztak meg maguknak. A nyilvánosság, az ellenőrizhetőség hiányosságai és a politikai szempontok érvényesülése számos kérdést vetett föl, de összességében a célt az ország elérte, a görbe ellaposítása sikeres volt.

Most kérdem én: MI A CÉL?

A konzultációs kérdőívre adott(?) válaszokra hivatkozva: 1) kidolgozták a haditervet(?) a háborúra(?); 2) nem állították le az országot; 3) minden embert meg akarnak(?) védeni; 4) megvásárolták(?) a szükséges eszközöket, rendelkezésre álló oltóanyagokat; 5) ki és átképezték(?), felkészítették(?), folyamatosan átcsoportosítják(?) a szükséges erőforrásokat; 6) minden embert meg akarnak menteni.

A nyilvános(?) adatok alkalmatlanok komolyabb elemzésre, értékelésre. Az önkormányzatok panaszkodnak arra, hogy nem kapnak felvilágosítást a területükön fellelt betegekről. Az adatokról rendre kiderül, hibásak, nem teljes-körűek, hiányosak. A WHO protokollt, amit a kormány hivatkozási alapként kezel, már régen nem tart be.

A betegek száma rohamosan növekszik és egyre többen halnak meg naponta.

A környező országok drasztikus válaszlépésekre kényszerültek, Magyarország nem változtat.

MI A CÉL?

Van-e konkrét, világos és a nyilvánosság számára is érthető elképzelés?

Mikor változtat a kormány?

Mi lesz az a pont, amikor már belátják: így mégsem mehet tovább: amikor a napi halálozás eléri a … számot? Amikor a kórházi kapacitások elérik a … százalékot? Vagy lesz valami más?

A napok félelmetesen múlnak…

  1. 10. 27.kedd

(Kép: pannonrtv.com)

NAPLÓSZERŰEN…

(8.)

Néhány napot egy tó partján, kellemes környezetben töltöttem: sétáltam, beszélgettem, írtam – csak ritkán pillantottam a hírekre, nem mélyedtem el a napi politika mocsarában, nagyon jól éreztem magam, ennyi jár(hat) nekem is.

Most újra itthon vagyok, a kutyáink vesztesége még mindig megráz: azok a szemek, ahogyan keresték a kontaktust a „gazdival”; az összegömbölyödő, lábamat melegítő, ütemesen lüktető kutya-test hiányának az érzése nem enyhül. Ahogy megálltak az ajtó előtt: gazdi engedj ki, nem látod, rohanhatnékom van a kertben…

Megint visszazökkenek a napi mókuskerékbe: a „biztonságot-adó” – már csak nekem fontos – mindennapos cselekvésekbe, a megszokásba. Most „már” ez is elég nekem; pedig: nem elég szemlélni, megérteni, meg is kell változtatni a világot, jut eszembe hetvenévesen is és megszívom a pipámat, kortyolok egyet a kávémból, ajjaj, főzhetem a következőt!

Esténként olvasom Martel könyvét, a Vatikán kínos titkai-t, Ferenc pápa küzdelmét, szélmalom harcát a bíborosokkal, érsekekkel, a konzervatív és kétszínű vatikáni adminisztrációval, a „kőszívűekkel”, akik „azt akarják, hogy minden maradjon a régiben”. De hát „Nem zsarnok, de keresztyén fő vagyunk,” (Shakespeare V. Henrik, 1. felv. 2. szín) idézi a szerző: akkor hogyan szálljon szembe velük? Hogyan küzdjön a kúriai „betegségek” ellen, „amelyek meggyengítik az Úrért végzett szolgálatunkat”? És Ferenc pápa megnevez 15 lehetséges betegséget. Rögtön az első: „… „halhatatlannak”, „felmentettnek”, vagy még inkább „nélkülözhetetlennek” érezzük magunkat”. Kezdem megint érteni, hogy a magyar keresztény-konzervatív kormány és a miniszterelnöke miért nem szereti Ferenc pápát, miért „engedték”, hogy a mocskos-szájú Bayer Zs. „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak” titulálja az egyházfőt. Aztán fölvillan az interneten: „45 percen át vitatkoztak Európa vezetői Orbánnal a „gender” szóról”! Ők még(?) nem tudják, hogy az ember, aki még soha nem hazudott, nem akar és nem tud veszíteni?! Ehhez kell neki a zsarnokság, de Brüsszel (még) nem az övé, még nem hódolt be. Orbán azt mondta: „Magyarországon mi nem használjuk azt, hogy gender equality. Ez egy túlideologizált szó.” – így, (zsarnoki) királyi többesben, mintha a választási győzelem egyúttal azt is jelentené, hogy ő a mi is egyúttal, hogy amit ő gondol a világról, azt gondolja mindenki.

Aztán eszembe jut: (Magyarország) Orbán is csatlakozott az „abortusz”-lobbihoz, ami ellen Lengyelországban óriási tüntetések kezdődtek, míg nálunk méla csönd van; a Fradi-Újpest meccsen a Fradi ultrák beszóltak az SZFE színinövendékeinek, nyilván maguktól, hisz egy „rendes” focirajongó képben van: mikor kell menni az OVB-hez megakadályozni egy népszavazási kérdés elsőként történő leadását…

Nem érdekes. Már a kávé sem ízlik, a pipafüst is oszlik.

De legalább néhány napot egy tó partján tölthettem…

  1. 10. 26. hétfő

(Kép Hadházi István Facebook oldaláról)

NAPLÓSZERŰEN…

(7.)

Végre süt a nap!

Az ünnep miatt hosszú hétvége van, hát (le)utazunk B-be pihenni, segíteni, beszélgetni. Közben útba ejtjük a temetőt is, félórát emlékezünk, elmélázunk egy kicsit, megtisztogatjuk a sírt; még csöndes minden, de már a friss virágok jelzik: mindjárt itt lesz a halottak napja.

Robogunk tovább, át a csodás Tisza-tavon, aztán jobbra a 34-esre, semmi változás, minden olyan, mint negyven évvel ezelőtt: ugyanolyan kockaházak, gondozatlan pajták, töredezett utak, a szegénység mindenütt átüt. Mikor először jöttünk errefelé, minden ugyanilyen volt, de az akkor az újdonság erejével hatott, akkor az a kép fejlődést, a változást, a megújulást, a reményt jelentette, de ma…

Már Kunmadarason haladunk. Nézem a házakat, ím itt van a Gyógyszertár, a Református templom, már a Polgármesteri Hivatal előtt gurulunk el, hátrébb a Piactér. Kunmadaras, vajon most is „olyan” Kunmadaras? Vajon most hogyan gondolnak az itteniek azokra az 1946-os májusi napokra, a pogromra, az éppen hazatért és agyonvert zsidókra, gondolnak-e néha rájuk is? Miért gondolnának, miért gondolnának másképp, mi változott azóta: legföljebb most nem zsidóknak mondják a félrevezetett, megvezetett emberek. Nem mozdul itt semmi…

Megérkezünk, szolidan és tartózkodóan köszönünk M-nek, a szemünk viszont őszintén mosolyog: most így örülünk egymásnak. B a szobában alszik, nem érzékeli, hogy megérkeztünk Kókusz kutya megismer bennünket, már körbe is ugrál, követeli a magáét: neki ismeretlen a Covid19, neki csak a jó-barát megismerése számít. Lecuccolunk, megiszom az elmaradhatatlan kávét, rövid séta a tó partján, aztán leülünk a teraszra beszélgetni. B. nincs jól, egész nap csak alszik, alig eszik, a mozgása sem a régi, alig beszél valamit, néha azt sem értem, mit mond, csak dühöng, keserű, nagyon készül „valahová” – mondja M., mi hallgatunk, Kókusz a lábunknál hever, közben figyeli a beszélgetést, várja a „simit”, keresi a szemkontaktust.

Egyszer csak nyílik az ajtó, botra támaszkodva, nagyon lassan kicsoszog B., kezében az elmaradhatatlan „bagó”, szemével keresi a széket, az Ő székét, bizonytalanul megáll, ránk csodálkozik: szia komácskám, de jó, hogy lejöttél, feleséged? – és lehuppan a székére. Itt vagyok én is – mondja az asszony, kis mosoly, majd B. komótosan rágyújt.

Nézem borostás, enyhén megdagadt arcát, hosszú ujjait, ahogy tartják a bagót, szemeit, amik most mintha nem szikráznának, mint régen, hiába: a nyolcvanhat év és a betegség – gondolom, pedig B.-re mindig úgy gondoltam eddig, mint aki soha nem halhat meg, mert olyan erős, mert mindig vannak tervei, mert…

Hogy vagytok, komácskám? – kérdi néhány perc múlva, miközben a „lányok” bemennek készíteni valamit vacsorára, magukra hagyják az „embereket”. Hallgatok, ahogy szoktam, várom a folytatást, ami korábban mindig gyorsan jött: most csak a csönd jön, a hamu már az ujjáig ér, leesik a hamutartó mellé. És akkor megszólal: azt hittem, hogy most majd utazgatok Las Palmasba, Palma de Mallorcára, Hawaiibe, és nézd meg, itt ülök, másképp kellett volna csinálnom – mondja lassan, de akkor úgy érezted magad jól, volt mindig ötven embered, mindenki ismert, mindenki veled akart volna dolgozni, végül is beutaztad Európát! Elmosolyodik végre, megjelenik az „apró csillag” a szeme sarkában, újabb cigaretta után nyúl és belekezd: apu mindig mondta, a kommunisták elvitték, hiába dolgoztam, mér’ a kommunisták vigyék el, majd elviszem én, hát elvettem – és hangtalanul nevet és beleszív a cigibe, képzeld, akkoriban annyi egér volt, mindenütt, csak az egerek, persze, mert annyi kajájuk volt, nem győztek zabálni, nem volt az annyira rossz, de jó se, azér’ mentem ki, dolgoztam egész életemben, miket építettem, mindenki hozzám akart jönni dolgozni, annyi pénzem volt, nem ilyen házam lehetett volna, akármilyen. Akkor abbahagyja egy kicsit, elnéz valahová, ahova én (még) nem látok, de mintha a szemébe, ahogyan ül a széken a testébe visszatér a régi énje, mintha egy pillanatra megint a régi B. lenne: egyszer, még kicsi gyerek voltam, bementem a faluban a kastélyba, láttam ott egy kakukkos órát, „ez nekem kell, mert szép”, gondoltam, jött a „grófnő” és nekem adta, mindenhová vittem magammal, aztán, amikor elváltam, eladta, hogy rogyjon rá Európa, pedig az nekem nagyon fontos volt, akkor megint elhallgat egy pillanatra, de rögtön folytatja, csak egy bánatom van, mindig eszembe jut, 86 vagyok, nem lehet ez elől elbújni – mondja ezt, mégis most egy pillanat alatt, amíg beszél, újra fiatal lenne.

Akkor botja után nyúl, bemegyek, elfáradtam – morogja, és lassan becsoszog a szobájába.

Én maradok: süt a nap.

Esteledik. Behúzódunk a szobába, nézem a tüntetés képeit, hallgatom a megrendítő zenét, a szolidaritás végre megjelenő jeleit, beleborzongok, pedig nincs is hideg. Fiatalnak érzem magam! aztán beleolvasok a kormányzati hírharsonákba, a cinikus, hazug értelmezésekbe: semmi nem változik. Ahhoz több kell!

De ma végre megint szépen sütött a nap…

  1. 10. 24. szombat

A GONDNOK

A GONDNOK

(fikció)

Pedig milyen jól indult a nap – fordult este az ágyban az asszony felé Kovács, a gondnok; izzadt kezével az asszonyhoz kapott, erőteljesen magához rántotta, nyirkos, hurkás testéhez tapadt vízfoltos pizsamája, miközben szájából dőlt a Kőbányai világos savanyú szaga. Az asszony nem szólt semmit, beletörődve a megváltozhatatlanba tűrte a gondnok erőszakát, várta a gyorsan bekövetkező hörgését.

Néhány perccel később a gondnok cigarettára gyújtott, miközben az asszony kiment a fürdőszobába mosakodni, majd visszajött. A gondnok – mintha semmi sem történt volna – belefogott szokásos esti  monológjába: képzeld, ma fölhívott a Szarka ezredes, bemutatkozott, hogy ő a főnököm és támogatom-e, mire én rögtön azt mondtam, hogy ez csak természetes, mi mást tehetnék, hisz kell az a kis zsozsó, mire azt kérdezte, voltam-e katona, ilyen hülyeséget, persze, hogy voltam, erre azt válaszolta, hogy akkor most parancsot ad, amit végre kell hajtani, mert most megint háború van, azonnal vegyem magamhoz a kulcsokat, ki ne adjam a kezemből, zárjam be a Durable formatervezett, biztonsági hengerzárral fölszerelt kulcstartó dobozba, jobb, ha utána hazamegyek, de előtte zárjam be az összes helyiséget, amit csak tudok, hogy ne mehessenek be a színinövendékek tanulni, mert most szünetet és fertőtlenítést hirdetett, mire én mondtam neki, hogy már nem tudok minden termet bezárni, mert benn vannak és randalíroznak, kiabálnak a fiatalok, amit ők tanulásnak hívnak, mire Szarka krákogott, ahogy a katonák szoktak, majd megismételte a parancsot, hogy nem baj az, de amit tudok, azt zárjak le, erre én mondtam neki, hogy akkor indulnom kell, mire csak annyit mondott, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és lerakta a telefont.

Az asszonynak rossz érzései támadtak, de nem akarta fölidegesíteni az urát, mert olyankor kijön belőle az állat és mindig üvölteni kezd és aztán végül mindig megüti, ezért inkább hallgatott. Az apjára gondolt hirtelen, akit nagyon szeretett, és aki azt mondta neki egyszer, hogy óvakodjon azoktól, akik meghallanak egy parancsot és gondolkodás nélkül végrehajtják azt, mert abból mindig rossz sül ki, de elhessegette magától az emléket, mert végül is az ura nem rossz ember, kaphatott volna rosszabbat is, és legalább van, és különben is: már túl volt a mai napra rendelt megaláztatáson.

Az ura nagyot szívott a cigarettából, a hamu az ágyneműre pottyant, de már csak szürkén porladt, nem volt benne egy szikrányi parázs sem és folytatta: körbeszaladtam az épületben, kezemben a kulcsokkal, amelyik helyiség üres volt, azonnal lezártam, már nem sok terem maradt, röhögtem egy jót, hogy mit szólnak majd a fiatalok, amikor nem tudnak bemenni, úgy utálom őket, mert fiatalok, mindenre tudnak válaszolni azonnal, vidámak is én meg nem, mert reggel be kell jönni ide a portára, van, mikor éjjelre is, ennyi pénzért, soha nem emelik, csak mindig újabb és újabb feladatokat adnak, milyen világ ez, de én majd leverem ezeken a gyerekeken, letörlöm a mosolyt az arcukról, aztán visszamentem fölhívtam a Szarka ezredes urat, jelentettem neki, hogy megtörtént a lezárás a parancs szerint, mire azt felelte, hogy most egy darabig nem lesz pihenj, mert a háború már csak ilyen, de föl a fejjel és kitartást kívánt. Akkor lerakta megint a telefont és én egyedül maradtam.

Pedig milyen jól indult a nap…

  1. 10. 21. szerda

(Kép: mérce)

NAPLÓSZERŰEN…

(6.)

Most süt a nap. Melegszik az idő is, de a kedvem…

Ma elővettem megint Adyt.

Amikor annak idején a „Jóskában” (a József Attila gimnáziumban) 52 évvel ezelőtt Gyürei Vera nénivel, a magyar tanárnőnkkel olvasgattuk, értelmeztük, elemeztük Adyt, nem nagyon szerettem: túl direktnek, tőlem idegennek éreztem szimbólumait, képeit.

Ma éppen ellenkezőleg látom, érzem. Vajon miért? Talán mert most megint egyértelmű, világos beszéd kell(ene)? Ma megint nem lehet finoman, eltartott kisujjal, tudálékosan fogalmazni?

Kinyílik a könyv a SZÉTVEREK MAJD KÖZTETEK című versnél: „Úri szamárságom/ Velem szolgáltatja/ (Jaj, be szánom-bánom)/ Okos ellenségimet.” – olvasom az 1909-ben írt sorokat, „Ők ütnek örökkön/ Szép, póri ütéssel/ S én ellágyult öklöm/ Alighogy mutogatom.” Mintha ma írta volna. Mintha a mai viszonyainkról, szembenállásainkról, gyengeségemről, gyengeségeinkről szólna. „Én várom, csak várom/ Ő vak térdelésük/ S ők fényes orcámon/ Rugdosódnak vakmerőn.” – folytatódik a vers, ahogy a mindennapos rugdosások is: a 133 bátor ember röhögve megszavazta Varga Zs. Andrást a Kúria elnökének, miközben a magyar bírók önigazgatási fóruma korábban szinte egyhangúlag utasította el főbíróvá jelölését, Zs. korábban egy percig sem volt bíró (igaz: Szécsi Tamás sem volt úszó, Polgár Judit édesapja sem sakkozott versenyszerűen, de ezek a tények mégsem perdöntőek); a MOK több mint 70 kérdésben fogalmazta meg kételyeit az új jogállási törvénnyel kapcsolatosan; a csaholó lakájok folytatják harcukat a SZFE színinövendékei ellen (van, akit már be sem engednek az óráikra). „Hát gyertek, ti végek,/ Nagy, paraszt haraggal,/ Minden ellenségek/ Versengve alázzatok.” – folytatódik Ady verse.

Közben a magyar parlamentben, „… a hozzáértő, dolgozó/ nép okos gyülekezetében” mit tesznek a honatyák: „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” – ugrik be József Attila is.

Most süt a nap. Melegszik az idő is, de a kedvem…

Ennél biztosan szebb lesz délután: „Egy szép délutánon/ Kemény lesz az öklöm/ (Jaj, be szánom-bánom)/ S szétverek majd köztetek.”

  1. 10. 20. kedd

TEGYÜK FÖL…

TEGYÜK FÖL…

Tegyük föl (bár barátaim korábban figyelmeztettek arra, ezen már régen túl vagyunk, de mégis ez egy reális kiindulási opció lehetne), hogy Orbán Viktor (na jó, Dúró Dóráról ezt nem föltételezem) tényleg a gyermekeket óvandó mondta, „Van egy vörös vonal: hagyják békén a gyerekeinket” és nem a hatalmát megőrzendő akarta a melegek ellen hangolni az embereket. (Persze az, hogy Orbán semmi konkrétumot nem mondott, nem hivatkozott semmi megfogható példára, csak a szokásos módján kinyilatkoztatott óvatossággal tölt el.)

  1. Írom: tegyük föl. Hát uccu, megveszem a könyvet és elolvasom, hiszen a puding próbája mégiscsak a fogyaszthatóság. „Ennek a mesekönyvnek minden gyerekszobában ott van a helye, ahol fontos a világ okszínűségének megértése, ahol a gyerekek körül nincsenek tabuk, s ahová a szülők úgy lépnek be, hogy tudják, hogy a gyerekükön keresztül nemcsak a jövőt formálhatják, hanem a jelent is.” – írja a külső borítón Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakértő.

Föllapozom a Házasodik a királyfi című, Csehy Zoltán által megverselt és átdolgozott mesét. A mese a hercegről, az anyjáról és hát az udvari macskáról szól; arról, hogy az öreg királyasszony már nagyon unja a trónolást (lehet, hogy ez nem tetszett Orbánnak, hogy lehet unni a „trónolást”) és nyugdíjba akar menni. De ehhez az kéne, hogy a „haszontalan, lomha lajhár” fia, a hétalvó herceg végre megházasodjon. És „beindul” a mese, ahogyan annak módja szerint kell, jönnek a hajadon királylányok, hercegnők innen is, onnan is, még Grönland lánya is eljön, Bombayból egy manöken, Texasból Dolly, a zsonglőr, de, ahogy az már a mesékben szokott történni a királylányokkal, akarom írni, itt a herceggel, egyikük sem hatott rá, de a hoppmester addig mesterkedett, mígnem belépett egy kis hercegnő, ja és a fivére… de innen már te is tudod a mese végét, kedves olvasó, de nem árulom el neked, (legföljebb annyit: „Az egér is a templomban/ örömkönnyet hullat mostan,/ ahogy írom, ahogy mondom:/  örömkönnyet hullat mostan.”) inkább olvasd el te is. Ez lenne az a borzalom, ami vörös vonalként hat a miniszterelnökre?

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

2. Tegyük föl, hogy a miniszterelnök tényleg komolyan gondolta és mondta (nemcsak a kincstári és a propaganda optimizmusa sugallotta): a koronavírus elleni harcban „minden emberéletért harcolni kell”, van haditervünk is, aszerint haladunk. Meg a WHO protokoll szerint. Közben az elmúlt héten duplaannyian haltak meg, mint tavasszal a legrosszabb héten, Európában is a halálozási arányokat nézve hátul kullogunk; a WHO protokolltól meg már annyira eltértünk a tesztek számát illetően (annyit kellene tesztelnünk, hogy a napi új megbetegedések aránya ne haladja meg a 12%-ot, mi már 15% fölött vagyunk!), hogy már a WHO-nál is rínak a magyar adatokat látva.

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

3. Tegyük föl, a miniszterelnök komolyan gondolta, amikor kimondta: „feladatunk, hogy homo christianusoknak neveljük a gyermekeket”. Ő vajon milyen példával jár elől? És kormányának a tagjai? És a családja? És külföldi politikus barátai?

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!/ Feketén bólingat az eperfa lombja,/ Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,/ Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”

2020.10.19. hétfő

(Kép: hallgatniaranyt)

„MANIPULÁLT” INTERJÚ D. TAMÁS-sal

(egy budapesti propaganda-sajtótájékoztató, amiről lemaradtam manipulációja alapján)

Vasárnap D. Tamás, akiről sok legenda kering a városban, de valóságtartalmukat sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta (mert ezt nem kérdezték tőle), nagysikerű One-Man-Show előadója volt.

A nagy(szájú)hajú politikus szuggesztív erejű monológot tartott, ami a jelenlevő kormánypárti újságírókat, szerkesztőket, operatőrnőket lenyűgözte. Nekem utólag sikerült elérnem D. Tamást:

  • Mi a véleménye arról, hogy az elmúlt héten kétszer annyian haltak meg Magyarországon koronavírusban, mint tavasszal a legrosszabb héten?
  • Új „öszödi beszédnek” lehettünk tanúi, amikor meghallgattuk Donáth Anna felvételét, amiben lelkesen bevallja kapcsolatát Vera Jourovával, akivel rendszeresen egyeztet azért, hogy dezinformációk felhasználásával Magyarország ellen hangolja az EB-t. Donáth Anna lebukott, ahogy a többi álnok baloldali magyar EP-képviselő is.
  • Értem: és ennek a hírnek mi köze van a koronavírus magyarországi terjedéséhez?
  • Főállásban „áskálódnak”, árulkodnak, álhíreket gyártanak, „hakniznak”, előadásokat tartanak, leveleket intéznek, jelentéseket írogatnak „baloldali elvtársaiknak”, és mindebben számíthatnak a „Soros-szervezetek” támogatására, nézze csak Dobrev Klárát, aki a koronavírus-járvány közepette konferenciát szervezett Brüsszelben, amelyen megkérdőjelezte a 2018-as magyarországi parlamenti választások jogszerűségét.
  • Hallom, bár nem értem, de hadd kérdezzem meg, mit szól Dúró Dórához, hogy ledarálta a Meseország mindenkié című könyvet?
  • Cseh Katalin (Momentum) a jelen egészségügyi helyzetben orvosi végzettsége ellenére hetente olyan tanácskozásokon vesz részt és beszél, amelyek a heteroszexuális többségétől eltérő irányultságú emberek Európa-szerte tapasztalható állítólagos jogsérelmeivel foglalkoznak, ennyi.
  • És mint sokgyermekes és (sok)nagycsaládos ember: hogyan vélekedik arról, hogy Szarka úr hazaküldte a SZFE diákjait beszélgetni a szüleikkel?
  • Ujhelyi István (MSZP) azt mondta Brüsszelben: a magyar házszabály úgy módosult, hogy baloldali képviselők már nem tudnak felszólalni a parlamentben. Ez „ordas egy nagy hazugság”.
  • És mit szól ahhoz, hogy Közpénzből fizethették az Alapjogokért Központ mintag 200 milliós militáns kampányát?
  • Ugyanezekben a „nettó hazugságokat terjesztő akciókban” vesz részt Molnár Csaba (DK) és Gyöngyösi Márton (Jobbik) is. A baloldal „régi bolsevik szokásnak megfelelően” szándékosan olyan kifejezéssel illeti a „zsarolási akciósorozatát”, amelynek pozitív a jelentéstartalma: a jogállamiságért folytatott küzdelem.
  • úr, jól van, nem kér egy kis… izé, vizet?
  • Tavasszal a baloldaliak mindenütt azt nyilatkozták, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva olyan törvényt fogadtak el Magyarországon, amely felszámolja az Országgyűlés működését. A diktatúra kiépítéséről szóló kritikus állítások azonban minden valóságalapot nélkülöztek. A magyar baloldali képviselők azt tekintik a küldetésüknek az EP-ben, hogy minél többet ártsanak a hazájuknak, ezzel szemben a Fidesz-KDNP-nek Magyarország az első, ők ennek jegyében dolgoznak Brüsszelben.
  • Köszönöm, kimerítő beszélgetés volt…
  1. 10. 18. vasárnap